Kedves naplóm: A nap, amikor hazajöttünk

Két nappal a tervezett előtt.

Az elmúlt emelkedők nyomot hagytak Norbi térdén, ezért egészségügyi okokból úgy döntöttünk, hogy az utolsó 150km-t kihagyjuk. Jobb helyszínt erre nem is választhattunk volna: a Regensburg Hbf ott volt alig 10.5km-re a szállástól, jobbára lejtőkön keresztül.

Megreggeliztünk, felöltöztünk, összekészülődtünk, aztán szóltam a reggeli recepciós hölgynek (törékeny, ősz hajú), hogy akkor kivennénk a bicikliket a garázsból. Bólogatott és eltűnt, aztán kulcscsörgést hallottam - feltételeztem, hogy megy kinyitni a garázsajtót. Mi mást gondoltam volna?

(A németek [angol]nyelvtudását a tapasztaltak alapján nem tudom megerősíteni. Minden valószínűség szerint ha az életük múlna rajta, beszélnének angolul, de velünk valamiért nagyon kevesen tették. Talán mert valamennyi nyomot hagyott bennem a némettanulás, és alapszinten elgagyogok, bizonyos helyzetekben még udvarias is tudok lenni a sima "kérem-köszönöm" pároson felül is.)

Vártunk, vártunk... a garázskapu csak nem nyílt, úgyhogy felmentem még egyszer a recepcióra. A néni sehol. Vártunk tovább.

Pár perc múlva megjelent a néni a lépcső tetején, Norbi biciklijével a kezében. BAAASSZUS! - így én, és rohantam fel. Sűrű elnézéskérések közepette mondtam a hölgynek, hogy ha tudtam volna, mentünk volna felhozni a bicikliket, csak hát az ajtóra vártunk - nem tudom, hallotta-e, túlságosan elfoglalta, hogy elnézést kérjen tőlem, amiért ennyi időbe telt felhozni a biciklit... Nem tudta kinyitni a garázsajtót. Végül is csak három szűk lépcsőfordulón kellett felvonszolni a járgányokat. Senki hibája nem volt, mégis égett az arcom rendesen.

Na EZ P+R

Napsugár, madárcsicser, elgurultunk a főpályaudvarig. Megkérdeztem a helyi információt, hogyan juthat el két felnőtt és két bicikli Budapestre - megmondta, kinyomtatta, és útbaigazított a jegyiroda felé. Ott megint olyan volt, hogy ha kicsit is érzékenyebb hangulatban vagyok, sírva ölelgetem Frau Poltmant (a jegyárus hölgyet). Odaadtam a kinyomtatott útitervet (két átszállás, a vége RailJet), összekattintgatta a jegyeket, foglalt a bicikliknek is helyet, elmagyarázta, a nyolc kinyomtatott jegy közül melyik mire való... Ehh. Hülye németek.* Elsőként fogja a falhoz állítani őket a forradalom, meglássátok.

Az egész pakk pont kétszer annyiba került, mint jó Tiborunk - másrészt viszont pont olyan gyors volt (ha rövidebb az átszállás Salzburgban, még rövidebb is lett volna), sokkal kényelmesebb, és nem utolsósorban biztonságosabb is. (Egyszer odaúton arra ébredtem, hogy egy hirtelen előző kamion hátulja mintegy 5 centire van az autó elejétől... A vonat méltó ellenfele a kamionnak, én csak ennyit mondok.)

*Viszonyításképpen: tavaly Drezdából mentünk Prágába. A biciklijegyeket Budapest-Drezda, illetve Prága-Budapest viszonylatban Anna vette meg a MÁV egyik viszonylag nagyobb pályaudvarán (Kelenföldi). Nem kellett átszállni, ismertük a járatszámot, kétszer négy tökugyanolyan jegy kellett volna - és a jegyárus nő először azt mondta Annának, hogy inkább másutt vegye meg, mert neki erre nincs ideje (kedve); aztán meg bő egy órát elszöszmötölt a jegyek megírásával. (Igen, írásával. Kézzel.) Még jó, hogy Anna a határozott és kitartó fajta,

Szóval kezemben egy papírköteggel visszamentem a Biciklik Őrizőjéhez. A vonat 11:46-kor indult Regensburg 4-es vágányáról; 12:25-kor érkezik Landshut 6-os vágányára, ahol 12 percünk van, hogy átérjünk az 1-es vágányra, ahonnét 12:37-kor indul Salzburg Hbf felé egy helyi járat, ami 14:53-kor érkezik a 4-es vágányra. Ott felpattanunk a 6DF vágányról 16:08-kor induló RailJetre, és 21:19-kor megérkezünk Budapest-Keletibe. (Vegyük észre, hogy csak itt nincs vágányszám. És mint arra Salzburgban rájöttem, a 6DF azt jelenti, hogy a 6-os vágány D-F szekciójában lesz a vonat. Még azt is kiírták, hogy a biciklitárolós kocsi hol lesz.)

A 12 perces átszállás rövidkének tűnt, az út ezen része miatt izgultam nagyon, de cirka 3 perc alatt abszolváltuk a távot biciklifelrakással együtt. Még jó, hogy ilyen gyorsak voltunk, mert a névleg 6 biciklihelyre összesen 8 bicikli érkezett. Mi voltunk az elsők, nekünk jó kényelmes hely jutott; persze a többiek is befértek. A RailJeten, ahol a 143-144-es helyek voltak a biciklinek fenntartva, egy korábban felszállt montis úr az egyik helyünkre akasztotta a biciklijét, de mikor látta, hogy oda szeretnénk telepedni, jött és átakasztotta máshova.

A kultúrsokk fordítva is működik. Amint átléptük a határt Hegyeshalomnál, visszazökkentünk a német álomvilágból a magyar rögvalóságba. Addig azt mondta be a géphang, hogy üdvözölnek az ÖBB járatán, van kaja a a vendéglőkocsiban, amit akár az üléshez is szállítanak; valamint kellemes utazást kívánnak. Hegyeshalom után: üdvözölnek az ÖBB járatán, ez egy nemdohányzó járat, kérjük, vigyázzanak értékeikre, van kaja a a vendéglőkocsiban, amit akár az üléshez is szállítanak. Hasonlít, valahogy mégsem ugyanaz. (A regensburgi pályaudvaron csak jelképesen volt lelakatolva egyik-másik bicikli egy befőttesgumival, a többség csak úgy oda volt rakva. A túra közben mi kezdtük hülyén érezni magunkat, mikor éjszakára odalakatoltuk valami kellően mozdíthatatlan tereptárgyhoz a bicikliket a szuperbiztonságos lakatokkal.)

21:20-kor érkeztünk meg a Keletibe, ahol balzsamosan meleg idő fogadott; valamivel tíz előtt már otthon is voltunk.

Alapvetően bízom embertársaimban, miért is ne tenném. Norbi is embertársam, és a térdét szinte a sajátomnak érzem. De amikor megálltunk a kapu előtt, és halkan megjegyezte, hogy pont 444 kilométert tettünk meg a túra során... Nem, nem, biztos véletlen. Ilyet még tervezni se lehet. Ugye? Ugye?

A netről.

Erősen hálózatfüggők vagyunk mindketten, kigondoltuk jóelőre tehát, hogyan lesz internetünk. Volt egy német SIM-kártyánk, feltöltős, na majd arra töltünk fel.

Nem nyert: a kártya, bár tavaly júliusban volt utoljára használatban, közben lejárt.

Sebaj, Norbi pár sikertelen próbálkozás (Lidl, Aldi) vett egy Eplus-os Whatsapp kártyát, hogy majd azzal jól netezünk. (A többihez mindenképp adni akartak egy internetsticket is sok pénzért.)

Ez se nyert: aktiválni kellett volna a kártyát, az erre a célra szolgáló weboldal azonban nem működött (napokig); telefonon nagy nehezen elnavigáltam az "ügyintézőnk jelentkezéséig kérjük szíves türelmét" menüpontig, azonban 75Ft/perc árért úgy gondoltam, inkább nem várom ki a minimum 5 perces várakozási időt (annyit ígért); végül emilt küldtem, amire aznap reggel válaszoltak, hogy indultunk haza.

Ez természetesen csak egy tapasztalat, mindenesetre a pár évvel ezelőttivel összeadva az a kép rajzolódik ki előttem, hogy Németországban nem feltétlenül triviális telefonos internetet intézni odalátogatóknak. Ha nem lett volna a (lejárt) SIM kártya, jobban utánanéztünk volna, de mivel ebben bíztunk, nem tettük.

A jó hír, hogy a legtöbb szálláson volt wifi, és mint rájöttünk, elvagyunk mi ennyivel is. Alighanem erősítettük a "mai fiatalok" sztereotípiát, amennyiben vacsora közben jobbára a telefonunkat nyomkodtuk ahelyett, hogy egymással beszélgettünk volna - azt bezzeg senki nem látta, hogy napközben a telefonok elfeledve pihentek különböző zsebeinkben.

A nyugdíjasok.

Kezdődött az egész az első esti kocsmás élménnyel. Bementünk ugye a szomszéd ivóba, ahol teljesen olyan volt, mintha valami zártkörű rendezvény lett volna, osztálytalálkozó vagy efféle. Azért bementünk, mert a fázás az fázás, és végül kiszolgáltak minket minden fakszni nélkül. Míg jól megérdemelt Obstwasserünket (~pálinka) iszogattuk, szólt a Német Örökzöld egy DJ jóvoltából, és a másik teremben ropták a nénik és bácsik ezerrel. Az ivó részben pedig sörözgettek, iszogattak, beszélgettek. Nem tudom, ez egy átlagos szombat este volt-e, de lehet, hogy igen.

Aztán jöttek szembe a biciklisták. Nem voltak tömve az utak, az tény (nagyon szezon eleje volt), aki viszont jött szembe, annak durván 90%-a nyugdíjas pár vagy csoport volt. Elment mellettünk vagy szembe időnként egy-két korunkbeli vagy fiatalabb is, nem az volt azonban a tipikus.

És a nordic walkerek! Időjárás ide, szél oda, alig lehetett úgy eldobni egy követ, hogy ne egy nordic walkert találjon el vele az ember. (Jó, esőben kevesebben voltak.)

Na meg a kutyások. Egyrészt, ha találkoztunk útközben egy-egy ebbel, a gazdája odahívta magához, vagy egy esetben a "feküdj" vezényszót alkalmazva tette mozdulatlanná a kutyát a bicikliút mentén. Ez nekem, aki még mindig bizonyos óvatossággal közelít a kutyákhoz, tetszett.

Másrészt, ha két falu közt, a senkiföldjén találkozom kutyáját sétáltató emberrel, akaratlanul is elkezdek számolgatni. Egyik falu 3km ide, a másik 2km. Autó sehol a környéken, Azaz a gazdi sétál 4-6km-t a kutyájával. Hm, hm. Ha kutyaként születek újjá, Németország Duna-vidékén szeretnék kikötni.

Mindenesetre jó látni, hogy lehet jól is nyugdíjasnak lenni. Oké, idehaza is változnak az idők, csak nem ennyire - itt még mindig mintha véget érne az élet 65 év fölött.

A bőrnadrágok napja.

Május 5-én Németország testületileg ünnepelte Krisztus mennybemenetelét. Amit mi ebből láttunk, az az volt, hogy rengeteg ember jött velünk szembe a helyes kis bőrnadrágban, kék-fehér kiskockás ingben és többnyire az elmaradhatatlan üveg sörrel. Például mikor épp Kelheim felsőn toltuk a bringákat, jött szembe egy húszfős társaság, kora húszas éveikben levő fiúk. Mindegyiken a bőrnaci (térdig érő, ha eddig nem említettem volna) és valami helyi focicsapat egyenpólója; a menet elején kiskocsiban húzta maga után a láda söröket két srác. A ládában volt még hely egy bömbi magnónak is, amiből üvöltött a zene - de nem ám a kotonájdzsó meg a mostani megfelelőik, hanem a Német Örökzöld.

A lányokon/nőkön is bőrnaci volt, vagy népviselet-jellegű szoknya, köténnyel, mellénnyel, ahogy kell - náluk kevesebb volt a sör.

Kérdem én, elképzelhető lenne ez itt? Hogy mondjuk augusztus 20-án népviseletbe öltözik az ország jó része és teli tüdőből zengjük együtt a magnóból áradó Katona Klári-dalokat? Bárcsak, bárcsak.

És most jön a Képek, Amiket Máshova Nem Tudtam Elsütni rész.

Láttunk tehénkéket, pacikat, nyuszikat, juhokat, kecskéket, bárányokat, őzikéket, bivalyokat, ludakat, csirkéket, kacsákokat és hattyúkat. A kecskék közt volt egy csapat, ami deréktájig fekete volt, onnét meg fehér. (Ha nem látszana elég jól a képen...)