Megint Hamburgban jártunk

Még a múlt hónapban.

Meg lettünk hívva az Elp húgának a barátjának (...jaj) születésnapi zsúrjára. Tapasztalatból tudom, hogy ezek az összejövetelek számomra körülbelül annyira szórakoztatóak, mintha a fű növekedését figyelném - na nem, annyira azért nem érdekesek. Úgyhogy megegyeztünk: elmegyek, ha bevackolhatom magam egy sarokba a Nintendo DS-sel és játszhatok a legújabb játékkal (Lego Batman. Még egy bizonyíték a türelem rózsát teremre: két hete még 40€ volt, múlt héten meg 20€, ami már a hülyének is megéri kategória, bár a Saturnban vettem.)
A békés sarkot egy ideig meg kellett osztanom egy tizenegykét éves sráccal, aki szintén csak játszani jött; alakíthattunk volna egységfrontot, de nála PS3 volt, úgyhogy csak méla undorral végigmértük egymást.

A húg még a zsúr elején felajánlotta, hogy elvihetjük az autót a hétvégére - az Elp elsőre nem lelkesedett az ötletért, mert akkor már elfogyasztott  pár egységnyi folyékony tudatmódosítót, és ha taxival mentünk volna haza, másnap bonyolult lett volna felcsípni a kocsit, ráadásul másnap este már amúgy is jöttünk volna vissza Hannoverbe. Azt mondta tehát, hogy hacsak én nem vezetem el a kocsit hazáig, inkább hanyagoljuk az ötlet. Na de miért is ne vezethetnék én? - kérdeztem, és így is lett.

Az Elp navigálása mellett simán hazagurultunk. Nem dicsekedni akarok, mert úgyis csak körbe lennék röhögve, de ahhoz képest, hogy vadidegen autó volt, egész jól kezeltem. Az elején hangyányit nagy gázzal indultam még időnként, és volt egy fékezésem, ami az Elpet egy "ejnye no" jellegű  morranásra késztette (semmi komoly, csak a felsőteste elvált az üléstől, a biztonsági öve nem kattant be), na de aztán... Ügyes indulások, tempós utazósebességre gyorsítások, leheletfinom fékezések... Hiába, a véremben van. 

A sávváltás már nincs, szerencsére azonban hajnali kettőkor Hamburg utcái meglehetősen kihaltak, ez sem törte le tehát az önbizalmamat. Az utak minősége (micsoda meglepetés) kiváló, egyetlen dolog hiányzott: a macisajtok. Volt egy egész hosszú útszakasz, ahol minden kereszteződés után fél kilométerrel (!) kirakták a következő főútvonal-táblát, aztán jött egy utca jobbról, és sehol egy macisajt. (Lehet, hogy rosszul emlékszem, de mintha .hu szokna lenni macisajt az alárendelt úton is.) Sebaj. Ahol nem voltam biztos benne, ott jobbkezesnek kezeltem, és az Elp se panaszkodott. 

Ettől függetlenül feszült voltam, mert ugyan a jogosítványom ott volt a tárcámban, de az az a jófajta ungarise jogosítvány - a kártyás, a rózsaszín csoda. Az, amin semmilyen idegen nyelven nincs rajta semmi, így hacsak nem ugyanúgy számozzák más országokban, hogy 1. Családi név 2. Utónév 3. Lánykori lábmérete satöbbi, csak a rendőrök jóindulatán múlik, hogy elfogadják-e.

Kérdezgettem is az Elpet átlag ötkilométerenként, hogy "ott vagyunk már?" és mondta, hogy "most vagyunk túl az út harmadán"," most már majdnem a felénél vagyunk", "már a kétharmada megvan", aztán egyszercsak, valami totál sötét és elhagyatott mellékutcában azt mondta, hogy akkor most itt jobbra parkoljak le a két autó közé. Mondok, hát megérkeztünk? Meg hát - így ő. 

Mert az Elp ismer engem. Mindig kevesebbet mondott, mint ahol tényleg voltunk, és beh bölcsen tette.

Ennek örömére egy egész parádés párhuzamos parkolást mutattam be (kár, hogy senki sem látta, és hogy a két autó közt kamionnyi hely volt), de olyat ám, hogy másnap reggel, napvilágnál se kellett szégyenkeznem miatta. 

Teljesen boldog voltam, felkaptam néhány táskát és vidáman karattyoltam, míg fel nem értünk, akkor jött az este döbb része: meg akartam mutatni az Elpnek a jogosítványomat, hogy lássa ő is, mit kéne nekem a rendőrök orra alá dugni, és persze rá kellett döbbennem arra, hogy a jogosítvány tényleg a tárcámban volt ugyan, de abban, amit Hannoverben tartok. Jogosítvány nélkül vezettem... Hát jáj. :)