Madárcsicser

Avagy nektek miért legyen jó? 

Ma ezek ragadtak be a belső lemezjátszómon:

e

emez itten

Na meg ez

Kilométereken keresztül. Emelkedőn fel, lejtőn le.

A nap, amikor kisütött a nap

Mert itt ilyen is van ám!

Brigel-Hofban diszkrét madárcsicser volt csak reggel, kevésbé diszkrét napsütéssel körítve. Utóbbi nem is nagyon tűnt el a nap során.

Leugrabugráltunk reggelizni (azaz óvatosan lebicegtünk), és egy, csak az előző esti vacsorához fogható reggelit fogyasztottunk el. Közben volt egy kis pszichológiai tréning is: átismételtük az aznapi távot (alig 80 km), az időjárás-előrejelzést (napos, helyenként felhőkkel, északkeleti szél, NULLA százalék esély esőre), így reggeli után egész vidáman szedelőzködtünk össze.

Jótanács1: hosszútávú biciklizéshez SOHA ne vegyünk alsóneműt a biciklisnadrág alá.
Jótanács2: hosszútávú biciklizéshez SOHA ne vegyünk másik biciklisnadrágot a biciklisnadrág fölé.
(Bár azt mondhatnám, hogy nem saját tapasztalatból tudom.)

A táltos paripák (mesterségesen hozzáadott sár nélkül)

A kevéssé délceg indulást négy kilométeres lefele döngetés követte - na ja, ahol tegnap feltoltuk, ott most sokkal kellemesebb volt. Utána viszonylag sima utunk volt. Az elején megálltunk pár kilométerenként - először Sigmaringen belvárosában, ahol szétesőfélben levő cipőmet cseréltem le, valamint mindenféle kencéket, csokikat és SIM-kártyákat szereztünk be; aztán egyszer külső biciklisnadrágot igazgatni; végül a külső biciklisnadrágot levenni. (Lásd még: Jótanács2)

Kényelmes, és nem látszik rajta a sár

Ötven kilométernél megálltunk tápolni Riedlingenben. A helyi gyrosos nem hasonlít a Haller utcaira. Itt le lehetett ülni, tiszta minden, a pult mögött 24 colos monitorokon a választék, szóval kicsit hiányzott az a hátborzongató izgalom, ami otthon tölt el (hogy a csirke nem sült át teljesen, és talán ez az utolsó, mielőtt elvisz valami exotikus vírus).

Ahogy gurultunk ki a városból, egy tábla közölte velünk, hogy esti célunk, Ehingen 39 km-re van. Mivel azt hittük addig, hogy csak harmincra, nem lettünk erről boldogok.
Harcedzett kerékpárosok vagyunk azonban, nyugodtan fogadtuk a hírt. Ahogy a bő fél kilométer hosszú 20%-os emelkedőt is.

Annak a végén egy olyan biciklis pihenő várt, ami olyan teljesen németes. Fedett, párnázott pad, ivóvíz, ami csak kell. Ingyen, csak úgy.
Útközben sokszor emlegetjük a hanyatló Nyugat élhetetlen szokásait. Bemondják a megállókat? Javítják a kátyúkat? Egyben vannak a dolgok, rendesen karban van tartva minden? Kedvesen szolgálnak ki, köszönnek meg udvariasak és még segítőkészek is? EZEKNEK SEMMI SE SZENT?!
Ez a pihenő volt az utolsó csapás, itt levettük a németekről a kezünket.

Datthaus, a világ szégyenfoltja és egy elégedett biciklis

Sebaj, tekertünk bőszen. A reggeli szembeszél elmúlt, és ha volt is olyan szakasz, ahol tízzel poroszkáltunk a teljesen sík terepen, Ehingenbe akkor is huszonöttel száguldottunk be.

Simán megtaláltuk a szállást. (Nem tudom, miért jelzem ezt külön. Nyilván megtaláljuk. Norbin több GPS-es kütyü lóg, és beépített iránytűje is van.) Szokásos puritán választásainkhoz képest ez a luxuskategória volt - már ár alapján. Wifi az ugyanis nem volt. Egyébként nem volt vele sok baj: a szoba tiszta volt, ha kicsit kopottas is; volt melegvíz; egy olyan édes kis lapostévé volt, amilyet még nem is láttam; a szomszédot csak akkor hallottuk kristálytisztán, ha beszélt vagy zajt csapott; és volt bundás almájuk. De a wifi... Oké, volt eszközönként két óra ingyen, de az kutyafüle. Nem értem, miért tudnak a kétcsillagos helyek kapásból ingyen wifit adni, még kérni se kell időnként, míg a sokba kerülő többcsillagos helyek miért ragaszkodnak ehhez a kőkorszaki nézethez, hogy ebből van a bevétel.
Hát belőlünk nem lett. Sőt, reggelinél direkt lenyúltam három mini-Nutellát, tiltakozásom jeléül. (A reggeli sem volt nagy szám. Fél nyolckor teljesen lepusztított volt szinte minden a svédasztalon, eszükbe nem jutott volna utántölteni, pedig jöttek még utánunk.)

Bosszúm utolér, gaz hotel!

Táv: 90.5km (ebből 500 méter parkolóhely keresése a mélygarázsban)

A nap, ami nem volt olyan nagyon jó

Ennél már csak jobb lehet.

Engem ötkor keltettek a madarak, Norbi valahogy kihúzta nyolcig. Reggelit itt nem kaptunk, táplálékul szolgált a tegnapról maradt szendvics (fejenként egy), a kiváló minőségű wifiből pár korty, na meg a tegnap észrevett, de fáradtság miatt el nem fogyasztott ajándék csoki az éjjeliszekrényen. Valamint hozzáférést kaptunk a teakonyhához - na ilyet még nem láttam: minden, ami teához vagy kávéhoz kell, valamint étvágygerjesztő dobozkákban müzliszeletek, illetve kerek kekszek.

Mire összeszedtük magunkat, már a reggel szemerkélő eső is elállt. A becsült táv a célig potom 100 km, mi az nekünk?

Az első 20 km eseménytelenül telt, talán ha egy kis hátszél volt, más semmi. Csak olyan lassan telt.

Mi láttuk a Dunát, mikor még iiiilyen kicsi volt

Alig ismerni rá

A harmincadik km körül gondoltuk úgy, hogy beülünk valahova tápolni - addigra kezdtek sokasodni a baljós előjelek, úgyismint szivatós emelkedők (a lejtőkön viszont fékezni kellett, mert vizes volt az út és élesek a kanyarok), sötétedő égalja, az egyre csak felettünk köröző keselyűk...

Németországban az ember nyilván egy ázsiai étterembe ül be vasárnap délben, és ott mást nem is rendelhet, mint paradicsomkrémlevest, rántott csirkés gyerekmenüt (sült krumplival), valamint almás pitét. (Jó, Norbi odavan a helyi étkekért, ő sült banánt kért.)

Bízva többfős szurkolótáborunk csijében nekivágtunk a maradék 70 km-nek. Amiből az utolsó 7 hegynek fel, mert csak ott volt szállás. (Erről tudtam, Norbi szólt már tervezéskor, de teljesen más egy kényelmes kanapén heverve erre gondolni, mint amikor ott magasodik az ember előtt egy cakkos élű hegy.)

Ez nem az, de ez is akkora

De ez még messze volt.

Arra gondol ugye az ember, hogy ha a Duna mentén futó bicikliúton megy, nemigen lesznek durva emelkedők. Szelíd lankák, finoman tagolt kaptatók, azok talán - épp csak hogy őszintén mondhassa az ember utána, hogy nem lejtő volt végig.
Ezzel szemben az első nap végén a különböző szerkezeteink 1200, illetve 2200 méter szintemelkedést jeleztek (utóbbi lehet, hogy a csökkenést is számolta).
Szurkolóink varázsereje fél háromig tartott, akkor elkapott minket egy jó kis zápor - nem javított a közérzetemen, de nem is rontott rajta sokat. Elállt tíz perccel később, túléltük.

Hadd ejtsek azonban pár szót a német bicikliutakról.

Amikor van, egész jó, jellemzően tükörsima. Időnként kicsit göcsörtös és huppanós, de nem ez az általános.
Hanem elég sok a murvás földút is. Ezek is viszonylag simák és kevéssé ráznak - ha éppen szárazak. Eső után nem azok.

A biciklizőizmaim (lásd még: fenék) egészen különös áriákat daloltak a hetvenedik kilométer tájékán, ahol szurkolóinknak hála egy pajtához közel kapott el minket egy jóféle nyári zivatar, de egy olyan ám, hogy a szemközti hegyet is alig láttuk.
A pajta tulajdonosa épp akkor jött meglátogatni az állatkákat (tehén, kecske, ló)a jó kis terepjárójában, váltottunk pár szót (miután közöltem vele, hogy csak egy kicsi németet tudok, lassabban beszélt ékes dél-németországi tájszólásában). Megtárgyaltuk az időjárást, valamint a célig vezető út hosszát, aztán benézett az állataihoz, és elhajtott a terepjárójával. Amivel minket is elvihetett volna, de nem tette!

Nemsokára elállt az eső és mentünk tovább. Sík terepen kemény gyökkettővel döngettünk, kemény csávók vagyunk, ugyebár. Még húsz kilométer volt hátra, a lelkesedés az egekben, izomerő nulla.

Ez még azelőtt készült

Mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Gutenstein, ahol jobbra kellett volna kanyarodni a szálláshoz vezető utolsó hét kilométerre, csak a mesében létezik, hirtelen feltűnt a "Gutenstein emitten" tábla. Ott megálltunk térképet nézni, mert 90 km után nagyon nem akartunk az utolsó nyolcon eltévedni.
Becéloztuk a következő hidat, ott be jobbra és egyenesen hegynek fel - az első kupac ház már a cél.

Az elméletet követte a gyakorlat. Híd, jobbra, uccu neki - itt kezdődtek a gondok.
Azt hiszem, még nem említtetem, hogy az eső kihozta az éticsigák kalandvágyát: egész nap a bicikliúton krosszoló jószágokat kerülgettem.

Ahogy tekertünk fölfele bőszen, egyik szem a kilométerórán (nehogy túllépjük a sebességkorlátozást), a másik az úton (csigák hussannak át előttük), ráébredtem, hogy 5.2 km/h sebességgel gyalogolni is tudok.
Norbi egyetértett a meglátással. Úgyhogy leszálltunk és toltuk az utolsó két kilométeren.

A legvégén, mikor már majdnem sík vitt a terep és már látszott a Brigel-Hof (szállás) teteje, a maradék méltóságunkba kapaszkodva visszaszálltunk a biciklire, hogy azt a látszatot keltsük, hogy végig tekertünk. Gyerekes, tudom, és szerencse, hogy nem volt erős szél, mert az visszafújt volna.

Bevonszoltuk magunkat, egy kedves hölgy fogadott. Vele is eltársalogtunk, természetesen németül. Megkérdeztem, hogy a konyha még működik-e - sajnos nem, de pár kilométerre van egy falu, ahol lehet enni. Kitaláltuk, hogy Gutensteinre gondol, és alighanem olyan szinkronban jelent meg az arcunkon a végső megadás kifejezése, hogy megkérdezte, hogy hideg étel is megteszi-e. Há' hogy a rákba ne! - így én.

Felmentünk a szobába, zuhany, civilbe öltözés, aztán le a reggelizőszobába, és ott olyan isteni tápot költöttünk el, hogy könny szökik a szemembe még most is (egy nappal később). Zsemlék, felvágott, sajt, reszelt répa, paradicsom, uborka - és egy bödön gyümölcstea, amiből három bögrényit toltam be, arcomon üdvözült mosollyal.

Az ízeltes vacsora fő szponzora

Föl a szobába, fogmosás, pizsi, blogolás, kóma.

Táv: 98km

Az idő természete

Nem fogok filozofálgatni. Még.

Oszkárral mentünk Budapestről Ulmig. Mehettünk volna vonattal is - kicsit többe kerül, négyszer kell átszállni és az egyik átszállásra 12 perc lett volna, ha a MÁV időben érkezik Bécsbe. Úgyhogy Oszkár.

A nekünk kiosztott autó Tibor vezényletével érkezett, és először úgy volt, hogy hajnali 4:50-kor vesz fel minket a Keletiben. Pár nappal indulás előtt telefonált, hogy inkább 3:40. Hajnali. Vagyis késő éjjel. Nézőpont kérdése.
Mi az optimista hozzáállást választottuk: összecsomagoltunk este, beállítottam az ébresztőórát 2:40-re (fél három helyett, mert van nekem szívem, ott aludt mellettem), és negyed tizenegy körül sikerült is elszenderedni.

2:34-kor közös megegyezéssel felkeltünk, összekaptuk magunkat és elindultunk. Na és itt jött az ámulat: az összes jelzőlámpa sárgán villogott, sehol egy autó - hasítottunk a Dózsa György útig, ahol már azért volt pár jármű rajtunk kívül is. Na de 3:14-kor indultunk (a lakásból) és 3:39-re oda is értünk, ilyen még soha.

A pályaudvar környékén az idő másik végét megfogó népek tobzódtak - a hajnali háromnegyed négy nekünk korai volt, nekik már kicsit talán késő - de teljesen jólnevelten csak egymás közt ordítoztak.

Norbi felhívta Tibort, hogy egész pontosan melyik parkolóra is gondolt? Gyorsan tisztázták, hogy a Keleti az nem a Nyugati, és pár perc múlva meg is jelent a minibusz. Jó Tiborunk erősen csóválta a fejét, mikor meglátta a két biciklit, amin meglepődtem, mert Norbi azoknak is foglalt helyet. Szerencsére nem kellett erre emlékeztetni, mert kipakolta a többi csomagot és berakta a bicikliket a csomagtér végébe, aztán a többit vissza, pár perc alatt. Simán elfért minden. Aztán, már az úton, rájöttem, hogy Tibor mindenre azt mondja, hogy nem fog menni, mert ő ez a fajta. Amúgy kenyérre lehet kenni, csak jól titkolja. Szinte mindenki visszatérő utasa volt, és ugyanúgy beszélt velük is: csípőből küldött el mindenkit mindenért a francba.

Az utazóközönség miatt aggódtam a leginkább, de azért se kellett volna. Nem ugyanabból a kultúrkörből származtunk, az tény, de legtöbbjükkel 11 órát voltunk egy légtérben, és nem lett rossz véleményünk egymásról. Rendben, nem egyezik a véleményünk ebben-abban, de ez minden. (És az út nagy részét alvással töltöttem.)

Negyed háromkor érkeztünk meg Ulmba - a könnyes búcsú elmaradt - ahol először is elmentünk vécézni (Norbi nekem adta az utolsó 50 centes érmét, hát milyen már; aztán elment váltani), majd nekiláttunk a jegyvásárlásnak. Sima liba volt, második nekifutásra biciklijegyet is sikerült. (Megj.: nem Flexpreis kellett volna, mert tudtuk, hogy melyik vonattal megyünk.)

Egy órás várakozás után befutott az IRE3211. Norbi már meg is rohamozta volna, de én visszatartottam. Nekünk az IRE3214 kellett ugyanis. Rendben, ugyanazon a vágányon állt, ugyanaz volt az induló állomása, mint a mienk célállomása, de mi van, ha garázsmenet? Vagy egyszer csak rájön, hogy ő az RE2546? Szóval kivártam.
Természetesen az volt az a vonat. Felszálltunk, biciklistül, aztán eseménytelen vonatút következett Donaueschingen állomásig.

Ott viszont kezdődtek az izgalmak. A szállás ugyanis Bad Dürrheimben volt, 7 (értsd: 12) kilométerre. Ami önmagában nem baj, csak aztán elkezdett esni az eső. És fújni a szél. (Szembe, nyilván szembe. Hova máshova?) Akkora villámok csapkodtak, hogy ha kicsivel kevésbé esik az eső és fúj a szél, megszeppentem volna.

Azért megérkeztünk a célhelyre. Az utcatáblák, illetve a házszámozás nincs teljesen kidolgozva ezen a településen, így először túlmentünk egy kilométernyivel, aztán száz méterrel visszafele; végül leszűkítettük a lehetséges házakat egy négyes csoportra. Norbi bekopogott az egyik esélyesnél, ott közölték vele, hogy a "crazy place" a mellettük levő. Tény, hogy ha jobban megnézte az ember, ki volt írva a hely neve. Egészen kicsi betűkkel, egy fa takarásában, öt méter magasan logó táblán.

Sebaj, beengedtek, megkaptuk a szobát, innét nyert ügy volt.
Átöltöztünk civilbe és visszamentünk a szomszédba, ahol valamiféle kocsma volt, a kultúr fajtából. Kedvem támadt egy kis lélekerősítő fogyasztására ugyanis.
A hely tömve volt, és Norbi megfigyelése szerint nem volt ott senki, akinek ne lehettünk volna a gyereke, már kor alapján. Meg is ijedtünk, hogy hátha zártkörű buliba cseppentünk; de gondoltam, egy sört meg egy páleszt csak kapunk, még ha valaki aranylakodalma van is. Így is lett. Kaptunk kacsintós "gyümölcslevet" (Obstwasser), ami felvizezett pálinkákra emlékeztetett, viszont a sörrel, a fél hármas keléssel és a 17 órás utazással együtt megtette a hatását.
Visszaszaladtunk a szállásra (közben úgy istenigazában eleredt az eső), zuhany, fogmosás, kóma.

Rendszerint leteszem a fejem a párnára, aztán megszólal az ébresztőóra. Ott viszont hajnali ötkor kipattant a szememből az álom, mert a környéken lakó madarak vasárnap hajnalban akarták megbeszélni a friss híreket. Pedig a paplan az egy olyan volt, olyan finom puha és meleg, hogy ha a madarak nincsenek, még mindig ott vagyok alatta.

A kupon diadala

Avagy jótett helyébe ne képzeld magad. 

Időnként bedobnak egy marék Rossmann kupont a postaládába. Ilyen-olyan termék ócsóér', és nyolc darab 10%-os kedvezményre jogosító kupon. Ezeket rendre elfelejtem, vagy elajándékozom, vagy elfelejtem elajándékozni - kiszámítható vagyok, ugyebár. (Egyszer rosszindulatú volt velem egy túlbuzgó biztonsági őr az egyik Rossmannban, azóta szinte csak dM-be járok.)
Ma reggel viszont minden vektor összevágott: vennem kellett valamit, a Rossmann közelebb volt, és a kuponok is nálam voltak. Betörpöltem, felmarkoltam a jószágot, beálltam a pénztárhoz. Az előttem álló nő elég sok cuccot vett, így volt időm előszedni a kuponokat. Csak egy helyen vannak perforálva, úgyhogy hajtogatni kellett az elsőre letépett kettő darabot, és közben eljutott az előttem levő a fizetésig.
A pénztáros csajszi megkérdezte a szokásosakat: akciós Sensodyne fogkrém? Nem kért. Tízszázalékos kupon? Sajnos nincs.
DE VAN! DE VAN! - így én, és odaadtam mindkettőt. Mondván a második az enyém.

A nő is és a pénztáros is totál meglepődött, amit akkor se értettem és most se, bár akkor inkább abban az elégedettségben voltam elmerülve, ami egy jól kihasznált kupon után veszi körül az embert.
Mindegy, napi jócselekedet megvolt. Nő megköszönte, remélem, sikerült bearanyoznom a napját.

Prága (ötödik nap)

Amikor az események megszűntek esni. 

Nyilván megint hosszabb volt a táv, mint gondoltuk, de ez nem lepett meg senkit. A térkép a város határáig számolta az utat, a szállás viszont a vasútállomás mellett volt (az első emeleten). Bölcs Vezetőnk, a GPS kegyeltje simán átvitt minket a célig - mint sereghajtó, csak arra figyeltem, hogy ne kószáljon el a nyáj -, és mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Szlovákiában járunk, hirtelen megérkeztünk. Azt mondták, nincs biciklitárolásra lehetőség, és mekkorát tévedtek! Gangos házban voltunk, a falból kinőtt egy fémcső - mint azt mostanában mondogatom, nem volt hiába az a Sokoban. Gyönyörűen odakötöztünk mindent, távozási sorrendben, úgy, hogy senkit nem akadályoztunk.

Aztán ki-ki elindult oda, ahova a szíve húzta - mi az utca végében levő bevásárlóközpontba, mert ott a vadak közt lehet vasárnap is vásárolni. Egy előre megbeszélt időpontban összefutottunk a városnéző különítménnyel, majd kerestünk egy éttermet, ahol helyi tápot is adnak. (Egészen maréknyi tapasztalatom alapján kijelenthetem, hogy a cseh hagyományos étel nem könnyű, viszont finom és tápláló.)

Az egészen hardcore városnézők (Eszti) visszatértek a szállásra, de csak hogy a tartalék elemeket magukhoz vegyék, és ismét belevetette magát Prága forgatagába. A magam részéről a kómázást választottam.

Ez a szállás sem volt a drezdaihoz mérhető. Előnyök: csendes volt, az ágy kényelmes; volt wifi. Kevésbé előnyök: mérsékelten tiszta. Amiért felejthetetlen marad: reggel találtuk meg a második fürdőszobát; a fizetéshez pedig egy olyan ősrégi liften lehetett felmenni a negyedikre, hogy szerintem a pincében egy ló húzta az ellensúlyt. Elolvastam a dalára ragasztott manualt, és pusztán kalandvágytól fűtve szálltam be mégis. Az ajtót be kell csukni, a külsőt és a belsőt is, különben meghalsz. Az ajtóhoz menet közben nyúlni tilos, különben meghalsz. Menet közben a liftben mozogni, a falának támaszkodni tilos, mert akkor a lift leáll, és hívni kell a szerelőt, aminek te fizeted a díját (ez volt a manualban leírtak közül az egyetlen, ami a túlélés reményével kecsegtetett, legalábbis csak annyit írt, hogy életveszélyes). Lefele gyalog jöttem.

Fizetés után felcihelődtünk Norbival (Eszti és Anna megint eltűntek várost nézni), és kényelmes tempóban eltekertünk a főpályaudvarig. Az előtte levő parkban letelepedtünk egy fa tövébe (azaz a fa tövétől egy méterre, mert hülyék azért nem vagyunk), és békésen olvasgattunk, míg meg nem érkezett a csapat másik fele.

Izgalmas kérdés volt még a vonat megtalálása, de sajnos itt is közbeszólt a hanyatló nyugat tehetetlensége: érkezés előtt negyed órával kiírták, hogy hova jön, és rutinosan megtaláltuk a bicikliszállító vagont is. Felcsatoltuk a bicikliket, ráapplikáltuk a helyjegyeket, aztán szolid hét-hét és fél órás kóma/olvasás következett.

Teljesen időben volt a vonat végig, míg el nem értük a Keleti pályaudvarba vezető célegyenest. Épp a civilizáció szélén a vonat szépen megállt, és elkezdtünk várakozni. Hogy miért, azt már nálam okosabb emberek is próbálták kitalálni, így találgatásba se merek bocsátkozni. Azt viszont szeretném megjegyezni, hogy láttunk egy rókát áthaladni a síneken.

Azért befutottunk végül, már erősen alkonyatkor. Biciklik le, lámpák fel, hazateker. Otthon elkortyoltunk egy sört, mert azért mégis megtettünk pár kilométert, na meg ötven fok is volt, és ezzel véget is ért a Drezda-Prága bicikliút.

Jövőre az Észtország-alsó karika következik.

(Egen, ezt a bejegyzést elfelejtettem élesíteni megírás után.) :)

A szerk. megjegyzése: olvasóink kérésére képeket adtunk a bejegyzéshez. 

Mělník (negyedik nap)

Csehország tele van hegyekkel.

Ezek egyikén terül el Mělník kicsiny, ám magaslati városa.
Az út viszonylag eseménytelen volt - ha jól emlékszem, itt volt a folyó felett átvezető híd, amire fel kellett cipelni a bicikliket csomagostul (meredek fémlépcsőkön), majd a túloldalon lecipelni. A híd innenső oldalán találkoztunk egy hanyattbiciklis francia fiatalemberrel, aki valahonnan nagyon messziről jött, aznap épp Prágából; és Hamburgon át Párizsba tartott. Kissé csüggedt volt, a híd sokat kivett belőle. Engem speciel boldogsággal tölt el minden olyan perc, amit folyóparton vagy erdőszélen töltünk, és nem jönnek se szúnyogok, se böglyök, de azért próbáltam együtt érezni vele.

A célig már tényleg nem történt szinte semmi. Csak amikor megpillantottam a várost, ahogy büszkén a folyó felé magasodik, akkor szorult össze a torkom.
A harmadik magaslati szállás után már elkezdtünk viccelődni, hogy Eszti mindenütt kinézte a legmagasabb helyet, bár persze tudtuk, hogy nem így van, épp csak csukott szemmel hajigált a százas körbe.
Mělník legmagasabb pontja egy templomtorony. Attól ötven méterre volt a szállás.
(Meg se kottyant amúgy. Mióta begyakoroltam a váltást, alig zavarnak az emelkedők.)

Ez volt az első szállás, ami csak mérsékelten váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Kezdődött ugye a bejutással. A foglalás szerint fél kettőtől lehet elfoglalni a szobákat, mi fél négy körül értünk oda, és sehol senki, de amúgy bezárt kapukkal értendően sehol senki.
Semmi probléma, "bitte klingeln" - továbbra sincs mozgás odabent.
Felhívtuk a megadott számot. Hallottuk is, ahogy vidáman csörög. Sokáig.
Felhívtuk a mobilszámot is, azt se vette fel senki.
Végül jó sok idő elteltével előkerült az épület mélyéből egy fürdőruhás-pólós hölgy, és beengedett, de a bicikliket tegyük a garázsba. Betettük. Nem volt hova kötni, de ugyanott tartotta a söröket is, így elég biztos voltam benne, hogy nem lehet bejutni kívülről. Megmutatta a szobánkat, és eltűnt.
Hegy ide vagy oda, a tetőtéri szobák kissé melegnek bizonyultak, de ötven kilométer erős napsütésben biciklizés után ez nemigen tűnt fel. Hogy a fürdőszoba kivitele kissé egyszerű volt - nem téma. Hátmasszírozós zuhanyfülke? Manual nélkül? Random nyílásokból fröcsög jéghideg vizet? Ugyan, hát miért voltam apukám segédje oly sok éven át, végre tudtam használni tágas szókincsemet. Norbinak már egyszerűbb dolga volt, megmondtam, melyik dudort merre kell csavarni, hogy jó legyen neki - a kiszűrődő szavakból ítélve neki se jött össze elsőre, viszont rá legalább langyos vizet fröcskölt a zuhanyfülke.

Zuhany után elmerültünk egy cseh vetélkedőben, aka kifújtuk magunkat, és ekkor már érezhetővé vált, hogy magaslat ide, hegyi levegő oda, a tetőtéri szoba hajlamos a túlmelegedésre. Mikor jött Eszti, csinibe vágtuk magunkat és elindultunk joghurtvadászni.

Ahol voltunk, leginkább a Budai Várra emlékeztetett, nem lepődtem meg, hogy kocsmán kívül nem volt nyitva semmi. Ám támadt egy zseniális ötletem: bementem a turistainfóba, hogy megkérdezzem, hol a legközelebbi élelmiszerbolt. Igen segítőkészek voltak, rögvest a kezembe nyomtak egy A4-es térképet a városról (ezek a térképek amúgy mintha standard felszerelés lett volna sok helyen), bekarikázva rajta a legközelebbi kisbolt, meg a Kaufland, a Tesco és a Lidl.
Nyilván a Kaufland felé vettük az irányt.

A szállást a lankásabb oldalról közelítettük meg, ezt rögtön láttuk. Ahogy azt is, hogy a Kauflandtól nem egész száz méterre ott figyel egy "biciklibarát" jelzésű szállás. Épp akkor tért be egy nyugdíjas biciklis pár, mikor fölfelé cipeltük az aznapi zsákmányt.
Hogy könny- vagy izzadtságcseppek mosták-e arcunkat, meg nem mondanám.

Csakazértse jeligére elmentünk a főtérre sörözni, pedig lehetett volna a szálláson is.
Csendesnek csendes volt viszont (mármint a szoba), arra ébredtem másnap reggel, hogy másnap reggel van. Norbi kevésbé volt szerencsés, az éjszaka belélegzett pár marék port.

Itt volt a kötelező reggeli. Az előzmények ismeretével felvértezve mentünk le, de itt ért az első pozitív meglepetés. Elsőre szegényesnek tűnt a pár szelet kenyér, vaj, joghurt, na de mikor megjelent a néni a szalonnás rántottával! A már-már negatívba hajló pontszám visszalopakodott a nulla fölé.
Aznap nem is voltam már nagyon éhes.