2016. május 4., szerda

A nap, ami rövidebb volt

Teljesen véletlenül. Becsszó.

Elhatároztuk, hogy nagyon korán indulunk, mert akkor hamarabb érünk oda, és mennyire jó lesz az. Az előző napokon fél tízkor, illetve háromnegyed tízkor sikerült útra kelni, így javulásnak számított, hogy huszonkét perccel kilenc után már elhagytuk a helyi bankszektor epicentrumát.

Az elején kanyarogtunk kicsit, de csak kijutottunk a megfelelő útra (például egy random, robogókat áruló nőnek köszönhetően, aki rutinosan elmondta, hogy hol balra és hol jobbra). Teljesen jól haladtunk, az első óra alatt lenyomtunk húsz kilométert - akkor pont szembejött egy Müller, azt pedig nem hagyhattuk ki.
Norbi kint maradt biciklire vigyázni és varázskoktélt kotyvasztani, én bementem mindenféle nagyon fontos dolgokért, amik egy részéről kiderült, hogy lóbalzsam (őszintén: mindenki tudja, hogy ez emberre is alkalmazható?), aztán gurultunk tovább.


A Duna, már egész nagy korában

Ulm előtt kicsivel egy útlezárás fogadott minket. Gyalogos is volt piros karikában, innét tudtuk, hogy komoly a dolog. Mellékeltek hozzá elterelés-térképet is, hogy merre mehetünk körbe. Ezt jó pár percig tanulmányoztuk (nekem például szokatlan, ha a Duna északra folyik, úgyhogy azt hittem, mi a jobb felső csücsökben vagyunk, de Norbi tudta a tutit, hogy a bal alsóban), aztán elindultunk a javasolt útvonalon.

Az első kanyarnál rögtön egy jó nagy sárga tábla fogadott minket, mondván "U -->" (Umleitung jobbra). És egyre csak jelentek meg ezek a táblák, esélyt sem adtak eltévedni.
Az se segített, hogy találkoztunk egy cirka húszfős nyugdíjascsoporttal, akik szintén arra tartottak.

Itt szeretném elmagyarázni, hogyan is jutottam el az első napon a hét kilométeres emelkedő tetejére. "De hiszen - így Hű Olvasóm - totál ki volt merülve, fájt mindenütt, hideg volt és még esett is időnként, hát hogy nem adta fel Gutensteinben?"

Először is, a pajta eresze alatt töltött idő során én igenis hogy felvetettem, hogy hagyjuk veszni a magaslati szállást. (Nem hoztam szóba, hogy Norbi ősei közt számos hegyizerge akadhat, és alighanem ezért is találta ezt a szállást, de igazságtalan, ha engem is bele akar ebbe rángatni, az én őseim közt tisztes lajhárok és kimondottan tengerszinten élő mezei pockok vannak, de azért szerintem ott volt ez is a sorok közt.)
Norbi ezt figyelmen kívül hagyta, és aztán csak úgy történtek a dolgok, és egyszercsak már ott voltunk. De biztos nem jutottunk volna el odáig, ha nem lettek volna Norbi egészen rémes szóviccei. Többször gondoltam rá, hogy én akkor itt most kiszállok, ások magamnak egy kényelmes lyukat az út mentén és új életet kezdek, de nem lehetett, mert Norbi elsütött még egy rémes szóviccet, és azzal átlendített a holtponton.

Ezek nagy részét elfelejtettem, mert a jól működő párkapcsolatok nem maguktól működnek jól, de egyre emlékszem. És ennél még csak a közelében se voltam semmiféle holtpontnak.

Mikor beértünk Ulmba, Norbi kijelentette, hogy ez micsoda Ulmleitung volt.

Szóval Ulm. A város, ahol a folyó mellett egy nyomorult sörözde sincs. Végiggurultunk a parton és ki a városból.

Egy idő múlva feltűnt egy útszéli pizzéria, ami ugyan zárva volt, de egy arra járó hölgy útbaigazított egy közeli étteremig.
A napi menü XLL Schnitzel volt, egész potom pénzét, be is toltunk egyet fejenként.



Utána jött a baj: ezzel lekanyarodtunk a partról, ahol a 6-os Eurosztráda (vagy mifene) vonalát követtük, ami egyben a Donauradwanderweg is, és innét kezdve az útjelző nyilak a 8-as útra akartak minket terelni. Az is biztos szép helyekre vitt volna minket, nem kérdés, de mi már úgy hozzászoktunk a 6-oshoz. Elsőre le tudtam írni az út nevét például, ami azért dicséretes.

Nem volt más választás sajnos, menni kellett, amerre a nyilak mutatták.
Az ég alja meg kezdett sötétedni.
Az időjárás-előrejelzés előző nap 30% esélyt adott az esőnek, reggel meg ugye a kapzsi hotel miatt nem tudtuk megnézni (az Eplus nevű szolgáltató is vastagon benne van amúgy; róluk majd később), de abból ítélve, ahogy az addig barátságos bárányfelhők sötétszürke viharfelhővé álltak össze, arra a következtetésre jutottunk, hogy az eső valószínűsége a 100%-hoz állhat közelebb.



Nem akarok mindent a szurkolótáborra kenni, de tény, hogy pont akkor bukkantunk fel egy vasúti aluljáró másik oldalán, mikor az első esőcseppek megérkeztek. Úgy gondoltuk, inkább az aluljáróban várjuk ki, míg átvonul felettünk a vihar.
Egypár arra járó biciklista is így gondolta, végül már féltucatnyian álltunk az aluljáró nyílásainál. Mi egy barátságos hölggyel elegyedtünk szóba (mert ő érkezett utánunk rögtön, és én mondtam neki, hogy talán várnia kéne, durvának ígérkezik az eső), és ugyan annyit beszélt angolul, mint mi ketten együtt németül, felajánlotta, hogy megnézi a telefonján, mi vár ránk időjárásügyben az út hátralevő részében.
Ezen a ponton Norbira hagytam a társalgást, mert elmentem lefényképezni a jégdarabokat. Amik estek. Eső helyett. Május elején.

Jégeső (részlet)


Mikor elállt az eső és elpályázott mindenki más, Norbi vázolta az alternatív utat Höchstädtba: bicaj a következő vasútállomásig, aztán vonat. Nem kellett kétszer mondania.

Szemerkélő esőben vágtáztunk a következő településig, vettünk jegyet, felszálltunk a vonatra, ami helyenként 159km/h sebességgel száguldott, és már ott is voltunk a célvárosban. Két kilométer gurulás után meg a szálláson.
Ez is az az olcsó, gagyi típusú szállás, ami kétszer annyit nyújt, mint amire számít az ember, mert csak.

Többek közt egy kis étterem is volt a másik oldalán, ahol olyan paradicsomlevest, "Berg" pizzát és házi elgondolásból készült rebarbarás desszert ettünk, hogy a szuperlatívuszok is csak szerényen összehúzzák magukat.
A szakács és egyben felszolgáló egy ősz hajú, vélhetően olasz származású hölgy volt, egyben a desszert értelmi szerzője. Oké, az italokat elfelejtette kihozni, de kaptunk rettentő finom mini pizzakenyereket is a leveshez!






Mikor fizetésre került a sor, hozta a kis jegyzetfüzetet és összeszámolta, hogy akkor ennyi meg annyi, marad a kettő, meg kétszer nyolc, és akkor az ennyi. Kifizettük, nem szeretek ilyenkor akadékoskodni. Mikor elment, akkor azért átszámoltuk még egyszer, és bizony: összeadásnál a kettő az maradt.
Odamentünk a pulthoz, mondtuk neki, hogy apró kis hiba, és adtunk még két eurót. Nagyon örült, tán meg is hatódott kicsit.
Így mulatunk mi, kérem.

A többi a szokásos - pizsi, fogmosás, kóma.

Táv: 57km (90 helyett)

Madárcsicser

Avagy nektek miért legyen jó? 

Ma ezek ragadtak be a belső lemezjátszómon:

e

emez itten

Na meg ez

Kilométereken keresztül. Emelkedőn fel, lejtőn le.

2016. május 3., kedd

A nap, amikor kisütött a nap

Mert itt ilyen is van ám!

Brigel-Hofban diszkrét madárcsicser volt csak reggel, kevésbé diszkrét napsütéssel körítve. Utóbbi nem is nagyon tűnt el a nap során.

Leugrabugráltunk reggelizni (azaz óvatosan lebicegtünk), és egy, csak az előző esti vacsorához fogható reggelit fogyasztottunk el. Közben volt egy kis pszichológiai tréning is: átismételtük az aznapi távot (alig 80 km), az időjárás-előrejelzést (napos, helyenként felhőkkel, északkeleti szél, NULLA százalék esély esőre), így reggeli után egész vidáman szedelőzködtünk össze.

Jótanács1: hosszútávú biciklizéshez SOHA ne vegyünk alsóneműt a biciklisnadrág alá.
Jótanács2: hosszútávú biciklizéshez SOHA ne vegyünk másik biciklisnadrágot a biciklisnadrág fölé.
(Bár azt mondhatnám, hogy nem saját tapasztalatból tudom.)


A táltos paripák (mesterségesen hozzáadott sár nélkül)


A kevéssé délceg indulást négy kilométeres lefele döngetés követte - na ja, ahol tegnap feltoltuk, ott most sokkal kellemesebb volt. Utána viszonylag sima utunk volt. Az elején megálltunk pár kilométerenként - először Sigmaringen belvárosában, ahol szétesőfélben levő cipőmet cseréltem le, valamint mindenféle kencéket, csokikat és SIM-kártyákat szereztünk be; aztán egyszer külső biciklisnadrágot igazgatni; végül a külső biciklisnadrágot levenni. (Lásd még: Jótanács2)
Kényelmes, és nem látszik rajta a sár

Ötven kilométernél megálltunk tápolni Riedlingenben. A helyi gyrosos nem hasonlít a Haller utcaira. Itt le lehetett ülni, tiszta minden, a pult mögött 24 colos monitorokon a választék, szóval kicsit hiányzott az a hátborzongató izgalom, ami otthon tölt el (hogy a csirke nem sült át teljesen, és talán ez az utolsó, mielőtt elvisz valami exotikus vírus).

Ahogy gurultunk ki a városból, egy tábla közölte velünk, hogy esti célunk, Ehingen 39 km-re van. Mivel azt hittük addig, hogy csak harmincra, nem lettünk erről boldogok.
Harcedzett kerékpárosok vagyunk azonban, nyugodtan fogadtuk a hírt. Ahogy a bő fél kilométer hosszú 20%-os emelkedőt is.

Annak a végén egy olyan biciklis pihenő várt, ami olyan teljesen németes. Fedett, párnázott pad, ivóvíz, ami csak kell. Ingyen, csak úgy.
Útközben sokszor emlegetjük a hanyatló Nyugat élhetetlen szokásait. Bemondják a megállókat? Javítják a kátyúkat? Egyben vannak a dolgok, rendesen karban van tartva minden? Kedvesen szolgálnak ki, köszönnek meg udvariasak és még segítőkészek is? EZEKNEK SEMMI SE SZENT?!
Ez a pihenő volt az utolsó csapás, itt levettük a németekről a kezünket.

Datthaus, a világ szégyenfoltja és egy elégedett biciklis

Sebaj, tekertünk bőszen. A reggeli szembeszél elmúlt, és ha volt is olyan szakasz, ahol tízzel poroszkáltunk a teljesen sík terepen, Ehingenbe akkor is huszonöttel száguldottunk be.

Simán megtaláltuk a szállást. (Nem tudom, miért jelzem ezt külön. Nyilván megtaláljuk. Norbin több GPS-es kütyü lóg, és beépített iránytűje is van.) Szokásos puritán választásainkhoz képest ez a luxuskategória volt - már ár alapján. Wifi az ugyanis nem volt. Egyébként nem volt vele sok baj: a szoba tiszta volt, ha kicsit kopottas is; volt melegvíz; egy olyan édes kis lapostévé volt, amilyet még nem is láttam; a szomszédot csak akkor hallottuk kristálytisztán, ha beszélt vagy zajt csapott; és volt bundás almájuk. De a wifi... Oké, volt eszközönként két óra ingyen, de az kutyafüle. Nem értem, miért tudnak a kétcsillagos helyek kapásból ingyen wifit adni, még kérni se kell időnként, míg a sokba kerülő többcsillagos helyek miért ragaszkodnak ehhez a kőkorszaki nézethez, hogy ebből van a bevétel.
Hát belőlünk nem lett. Sőt, reggelinél direkt lenyúltam három mini-Nutellát, tiltakozásom jeléül. (A reggeli sem volt nagy szám. Fél nyolckor teljesen lepusztított volt szinte minden a svédasztalon, eszükbe nem jutott volna utántölteni, pedig jöttek még utánunk.)

Bosszúm utolér, gaz hotel!


Táv: 90.5km (ebből 500 méter parkolóhely keresése a mélygarázsban)

2016. május 2., hétfő

A nap, ami nem volt olyan nagyon jó

Ennél már csak jobb lehet.

Engem ötkor keltettek a madarak, Norbi valahogy kihúzta nyolcig. Reggelit itt nem kaptunk, táplálékul szolgált a tegnapról maradt szendvics (fejenként egy), a kiváló minőségű wifiből pár korty, na meg a tegnap észrevett, de fáradtság miatt el nem fogyasztott ajándék csoki az éjjeliszekrényen. Valamint hozzáférést kaptunk a teakonyhához - na ilyet még nem láttam: minden, ami teához vagy kávéhoz kell, valamint étvágygerjesztő dobozkákban müzliszeletek, illetve kerek kekszek.




Mire összeszedtük magunkat, már a reggel szemerkélő eső is elállt. A becsült táv a célig potom 100 km, mi az nekünk?

Az első 20 km eseménytelenül telt, talán ha egy kis hátszél volt, más semmi. Csak olyan lassan telt.

Mi láttuk a Dunát, mikor még iiiilyen kicsi volt

Alig ismerni rá


A harmincadik km körül gondoltuk úgy, hogy beülünk valahova tápolni - addigra kezdtek sokasodni a baljós előjelek, úgyismint szivatós emelkedők (a lejtőkön viszont fékezni kellett, mert vizes volt az út és élesek a kanyarok), sötétedő égalja, az egyre csak felettünk köröző keselyűk...

Németországban az ember nyilván egy ázsiai étterembe ül be vasárnap délben, és ott mást nem is rendelhet, mint paradicsomkrémlevest, rántott csirkés gyerekmenüt (sült krumplival), valamint almás pitét. (Jó, Norbi odavan a helyi étkekért, ő sült banánt kért.)




Bízva többfős szurkolótáborunk csijében nekivágtunk a maradék 70 km-nek. Amiből az utolsó 7 hegynek fel, mert csak ott volt szállás. (Erről tudtam, Norbi szólt már tervezéskor, de teljesen más egy kényelmes kanapén heverve erre gondolni, mint amikor ott magasodik az ember előtt egy cakkos élű hegy.)

Ez nem az, de ez is akkora


De ez még messze volt.

Arra gondol ugye az ember, hogy ha a Duna mentén futó bicikliúton megy, nemigen lesznek durva emelkedők. Szelíd lankák, finoman tagolt kaptatók, azok talán - épp csak hogy őszintén mondhassa az ember utána, hogy nem lejtő volt végig.
Ezzel szemben az első nap végén a különböző szerkezeteink 1200, illetve 2200 méter szintemelkedést jeleztek (utóbbi lehet, hogy a csökkenést is számolta).
Szurkolóink varázsereje fél háromig tartott, akkor elkapott minket egy jó kis zápor - nem javított a közérzetemen, de nem is rontott rajta sokat. Elállt tíz perccel később, túléltük.

Hadd ejtsek azonban pár szót a német bicikliutakról.

Amikor van, egész jó, jellemzően tükörsima. Időnként kicsit göcsörtös és huppanós, de nem ez az általános.
Hanem elég sok a murvás földút is. Ezek is viszonylag simák és kevéssé ráznak - ha éppen szárazak. Eső után nem azok.

A biciklizőizmaim (lásd még: fenék) egészen különös áriákat daloltak a hetvenedik kilométer tájékán, ahol szurkolóinknak hála egy pajtához közel kapott el minket egy jóféle nyári zivatar, de egy olyan ám, hogy a szemközti hegyet is alig láttuk.
A pajta tulajdonosa épp akkor jött meglátogatni az állatkákat (tehén, kecske, ló)a jó kis terepjárójában, váltottunk pár szót (miután közöltem vele, hogy csak egy kicsi németet tudok, lassabban beszélt ékes dél-németországi tájszólásában). Megtárgyaltuk az időjárást, valamint a célig vezető út hosszát, aztán benézett az állataihoz, és elhajtott a terepjárójával. Amivel minket is elvihetett volna, de nem tette!

Nemsokára elállt az eső és mentünk tovább. Sík terepen kemény gyökkettővel döngettünk, kemény csávók vagyunk, ugyebár. Még húsz kilométer volt hátra, a lelkesedés az egekben, izomerő nulla.

Ez még azelőtt készült

Mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Gutenstein, ahol jobbra kellett volna kanyarodni a szálláshoz vezető utolsó hét kilométerre, csak a mesében létezik, hirtelen feltűnt a "Gutenstein emitten" tábla. Ott megálltunk térképet nézni, mert 90 km után nagyon nem akartunk az utolsó nyolcon eltévedni.
Becéloztuk a következő hidat, ott be jobbra és egyenesen hegynek fel - az első kupac ház már a cél.

Az elméletet követte a gyakorlat. Híd, jobbra, uccu neki - itt kezdődtek a gondok.
Azt hiszem, még nem említtetem, hogy az eső kihozta az éticsigák kalandvágyát: egész nap a bicikliúton krosszoló jószágokat kerülgettem.

Ahogy tekertünk fölfele bőszen, egyik szem a kilométerórán (nehogy túllépjük a sebességkorlátozást), a másik az úton (csigák hussannak át előttük), ráébredtem, hogy 5.2 km/h sebességgel gyalogolni is tudok.
Norbi egyetértett a meglátással. Úgyhogy leszálltunk és toltuk az utolsó két kilométeren.

A legvégén, mikor már majdnem sík vitt a terep és már látszott a Brigel-Hof (szállás) teteje, a maradék méltóságunkba kapaszkodva visszaszálltunk a biciklire, hogy azt a látszatot keltsük, hogy végig tekertünk. Gyerekes, tudom, és szerencse, hogy nem volt erős szél, mert az visszafújt volna.

Bevonszoltuk magunkat, egy kedves hölgy fogadott. Vele is eltársalogtunk, természetesen németül. Megkérdeztem, hogy a konyha még működik-e - sajnos nem, de pár kilométerre van egy falu, ahol lehet enni. Kitaláltuk, hogy Gutensteinre gondol, és alighanem olyan szinkronban jelent meg az arcunkon a végső megadás kifejezése, hogy megkérdezte, hogy hideg étel is megteszi-e. Há' hogy a rákba ne! - így én.

Felmentünk a szobába, zuhany, civilbe öltözés, aztán le a reggelizőszobába, és ott olyan isteni tápot költöttünk el, hogy könny szökik a szemembe még most is (egy nappal később). Zsemlék, felvágott, sajt, reszelt répa, paradicsom, uborka - és egy bödön gyümölcstea, amiből három bögrényit toltam be, arcomon üdvözült mosollyal.

Az ízeltes vacsora fő szponzora


Föl a szobába, fogmosás, pizsi, blogolás, kóma.

Táv: 98km

Az idő természete

Nem fogok filozofálgatni. Még.

Oszkárral mentünk Budapestről Ulmig. Mehettünk volna vonattal is - kicsit többe kerül, négyszer kell átszállni és az egyik átszállásra 12 perc lett volna, ha a MÁV időben érkezik Bécsbe. Úgyhogy Oszkár.

A nekünk kiosztott autó Tibor vezényletével érkezett, és először úgy volt, hogy hajnali 4:50-kor vesz fel minket a Keletiben. Pár nappal indulás előtt telefonált, hogy inkább 3:40. Hajnali. Vagyis késő éjjel. Nézőpont kérdése.
Mi az optimista hozzáállást választottuk: összecsomagoltunk este, beállítottam az ébresztőórát 2:40-re (fél három helyett, mert van nekem szívem, ott aludt mellettem), és negyed tizenegy körül sikerült is elszenderedni.

2:34-kor közös megegyezéssel felkeltünk, összekaptuk magunkat és elindultunk. Na és itt jött az ámulat: az összes jelzőlámpa sárgán villogott, sehol egy autó - hasítottunk a Dózsa György útig, ahol már azért volt pár jármű rajtunk kívül is. Na de 3:14-kor indultunk (a lakásból) és 3:39-re oda is értünk, ilyen még soha.

A pályaudvar környékén az idő másik végét megfogó népek tobzódtak - a hajnali háromnegyed négy nekünk korai volt, nekik már kicsit talán késő - de teljesen jólnevelten csak egymás közt ordítoztak.

Norbi felhívta Tibort, hogy egész pontosan melyik parkolóra is gondolt? Gyorsan tisztázták, hogy a Keleti az nem a Nyugati, és pár perc múlva meg is jelent a minibusz. Jó Tiborunk erősen csóválta a fejét, mikor meglátta a két biciklit, amin meglepődtem, mert Norbi azoknak is foglalt helyet. Szerencsére nem kellett erre emlékeztetni, mert kipakolta a többi csomagot és berakta a bicikliket a csomagtér végébe, aztán a többit vissza, pár perc alatt. Simán elfért minden. Aztán, már az úton, rájöttem, hogy Tibor mindenre azt mondja, hogy nem fog menni, mert ő ez a fajta. Amúgy kenyérre lehet kenni, csak jól titkolja. Szinte mindenki visszatérő utasa volt, és ugyanúgy beszélt velük is: csípőből küldött el mindenkit mindenért a francba.

Az utazóközönség miatt aggódtam a leginkább, de azért se kellett volna. Nem ugyanabból a kultúrkörből származtunk, az tény, de legtöbbjükkel 11 órát voltunk egy légtérben, és nem lett rossz véleményünk egymásról. Rendben, nem egyezik a véleményünk ebben-abban, de ez minden. (És az út nagy részét alvással töltöttem.)

Negyed háromkor érkeztünk meg Ulmba - a könnyes búcsú elmaradt - ahol először is elmentünk vécézni (Norbi nekem adta az utolsó 50 centes érmét, hát milyen már; aztán elment váltani), majd nekiláttunk a jegyvásárlásnak. Sima liba volt, második nekifutásra biciklijegyet is sikerült. (Megj.: nem Flexpreis kellett volna, mert tudtuk, hogy melyik vonattal megyünk.)

Egy órás várakozás után befutott az IRE3211. Norbi már meg is rohamozta volna, de én visszatartottam. Nekünk az IRE3214 kellett ugyanis. Rendben, ugyanazon a vágányon állt, ugyanaz volt az induló állomása, mint a mienk célállomása, de mi van, ha garázsmenet? Vagy egyszer csak rájön, hogy ő az RE2546? Szóval kivártam.
Természetesen az volt az a vonat. Felszálltunk, biciklistül, aztán eseménytelen vonatút következett Donaueschingen állomásig.

Ott viszont kezdődtek az izgalmak. A szállás ugyanis Bad Dürrheimben volt, 7 (értsd: 12) kilométerre. Ami önmagában nem baj, csak aztán elkezdett esni az eső. És fújni a szél. (Szembe, nyilván szembe. Hova máshova?) Akkora villámok csapkodtak, hogy ha kicsivel kevésbé esik az eső és fúj a szél, megszeppentem volna.

Azért megérkeztünk a célhelyre. Az utcatáblák, illetve a házszámozás nincs teljesen kidolgozva ezen a településen, így először túlmentünk egy kilométernyivel, aztán száz méterrel visszafele; végül leszűkítettük a lehetséges házakat egy négyes csoportra. Norbi bekopogott az egyik esélyesnél, ott közölték vele, hogy a "crazy place" a mellettük levő. Tény, hogy ha jobban megnézte az ember, ki volt írva a hely neve. Egészen kicsi betűkkel, egy fa takarásában, öt méter magasan logó táblán.

Sebaj, beengedtek, megkaptuk a szobát, innét nyert ügy volt.
Átöltöztünk civilbe és visszamentünk a szomszédba, ahol valamiféle kocsma volt, a kultúr fajtából. Kedvem támadt egy kis lélekerősítő fogyasztására ugyanis.
A hely tömve volt, és Norbi megfigyelése szerint nem volt ott senki, akinek ne lehettünk volna a gyereke, már kor alapján. Meg is ijedtünk, hogy hátha zártkörű buliba cseppentünk; de gondoltam, egy sört meg egy páleszt csak kapunk, még ha valaki aranylakodalma van is. Így is lett. Kaptunk kacsintós "gyümölcslevet" (Obstwasser), ami felvizezett pálinkákra emlékeztetett, viszont a sörrel, a fél hármas keléssel és a 17 órás utazással együtt megtette a hatását.
Visszaszaladtunk a szállásra (közben úgy istenigazában eleredt az eső), zuhany, fogmosás, kóma.

Rendszerint leteszem a fejem a párnára, aztán megszólal az ébresztőóra. Ott viszont hajnali ötkor kipattant a szememből az álom, mert a környéken lakó madarak vasárnap hajnalban akarták megbeszélni a friss híreket. Pedig a paplan az egy olyan volt, olyan finom puha és meleg, hogy ha a madarak nincsenek, még mindig ott vagyok alatta.

2016. február 3., szerda

A kupon diadala

Avagy jótett helyébe ne képzeld magad. 

Időnként bedobnak egy marék Rossmann kupont a postaládába. Ilyen-olyan termék ócsóér', és nyolc darab 10%-os kedvezményre jogosító kupon. Ezeket rendre elfelejtem, vagy elajándékozom, vagy elfelejtem elajándékozni - kiszámítható vagyok, ugyebár. (Egyszer rosszindulatú volt velem egy túlbuzgó biztonsági őr az egyik Rossmannban, azóta szinte csak dM-be járok.)
Ma reggel viszont minden vektor összevágott: vennem kellett valamit, a Rossmann közelebb volt, és a kuponok is nálam voltak. Betörpöltem, felmarkoltam a jószágot, beálltam a pénztárhoz. Az előttem álló nő elég sok cuccot vett, így volt időm előszedni a kuponokat. Csak egy helyen vannak perforálva, úgyhogy hajtogatni kellett az elsőre letépett kettő darabot, és közben eljutott az előttem levő a fizetésig.
A pénztáros csajszi megkérdezte a szokásosakat: akciós Sensodyne fogkrém? Nem kért. Tízszázalékos kupon? Sajnos nincs.
DE VAN! DE VAN! - így én, és odaadtam mindkettőt. Mondván a második az enyém.

A nő is és a pénztáros is totál meglepődött, amit akkor se értettem és most se, bár akkor inkább abban az elégedettségben voltam elmerülve, ami egy jól kihasznált kupon után veszi körül az embert.
Mindegy, napi jócselekedet megvolt. Nő megköszönte, remélem, sikerült bearanyoznom a napját.

2015. december 12., szombat

Prága (ötödik nap)

Amikor az események megszűntek esni. 

Nyilván megint hosszabb volt a táv, mint gondoltuk, de ez nem lepett meg senkit. A térkép a város határáig számolta az utat, a szállás viszont a vasútállomás mellett volt (az első emeleten). Bölcs Vezetőnk, a GPS kegyeltje simán átvitt minket a célig - mint sereghajtó, csak arra figyeltem, hogy ne kószáljon el a nyáj -, és mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Szlovákiában járunk, hirtelen megérkeztünk. Azt mondták, nincs biciklitárolásra lehetőség, és mekkorát tévedtek! Gangos házban voltunk, a falból kinőtt egy fémcső - mint azt mostanában mondogatom, nem volt hiába az a Sokoban. Gyönyörűen odakötöztünk mindent, távozási sorrendben, úgy, hogy senkit nem akadályoztunk.

Aztán ki-ki elindult oda, ahova a szíve húzta - mi az utca végében levő bevásárlóközpontba, mert ott a vadak közt lehet vasárnap is vásárolni. Egy előre megbeszélt időpontban összefutottunk a városnéző különítménnyel, majd kerestünk egy éttermet, ahol helyi tápot is adnak. (Egészen maréknyi tapasztalatom alapján kijelenthetem, hogy a cseh hagyományos étel nem könnyű, viszont finom és tápláló.)






Az egészen hardcore városnézők (Eszti) visszatértek a szállásra, de csak hogy a tartalék elemeket magukhoz vegyék, és ismét belevetette magát Prága forgatagába. A magam részéről a kómázást választottam.

Ez a szállás sem volt a drezdaihoz mérhető. Előnyök: csendes volt, az ágy kényelmes; volt wifi. Kevésbé előnyök: mérsékelten tiszta. Amiért felejthetetlen marad: reggel találtuk meg a második fürdőszobát; a fizetéshez pedig egy olyan ősrégi liften lehetett felmenni a negyedikre, hogy szerintem a pincében egy ló húzta az ellensúlyt. Elolvastam a dalára ragasztott manualt, és pusztán kalandvágytól fűtve szálltam be mégis. Az ajtót be kell csukni, a külsőt és a belsőt is, különben meghalsz. Az ajtóhoz menet közben nyúlni tilos, különben meghalsz. Menet közben a liftben mozogni, a falának támaszkodni tilos, mert akkor a lift leáll, és hívni kell a szerelőt, aminek te fizeted a díját (ez volt a manualban leírtak közül az egyetlen, ami a túlélés reményével kecsegtetett, legalábbis csak annyit írt, hogy életveszélyes). Lefele gyalog jöttem.

Fizetés után felcihelődtünk Norbival (Eszti és Anna megint eltűntek várost nézni), és kényelmes tempóban eltekertünk a főpályaudvarig. Az előtte levő parkban letelepedtünk egy fa tövébe (azaz a fa tövétől egy méterre, mert hülyék azért nem vagyunk), és békésen olvasgattunk, míg meg nem érkezett a csapat másik fele.

Izgalmas kérdés volt még a vonat megtalálása, de sajnos itt is közbeszólt a hanyatló nyugat tehetetlensége: érkezés előtt negyed órával kiírták, hogy hova jön, és rutinosan megtaláltuk a bicikliszállító vagont is. Felcsatoltuk a bicikliket, ráapplikáltuk a helyjegyeket, aztán szolid hét-hét és fél órás kóma/olvasás következett.

Teljesen időben volt a vonat végig, míg el nem értük a Keleti pályaudvarba vezető célegyenest. Épp a civilizáció szélén a vonat szépen megállt, és elkezdtünk várakozni. Hogy miért, azt már nálam okosabb emberek is próbálták kitalálni, így találgatásba se merek bocsátkozni. Azt viszont szeretném megjegyezni, hogy láttunk egy rókát áthaladni a síneken.

Azért befutottunk végül, már erősen alkonyatkor. Biciklik le, lámpák fel, hazateker. Otthon elkortyoltunk egy sört, mert azért mégis megtettünk pár kilométert, na meg ötven fok is volt, és ezzel véget is ért a Drezda-Prága bicikliút.

Jövőre az Észtország-alsó karika következik.

(Egen, ezt a bejegyzést elfelejtettem élesíteni megírás után.) :)

A szerk. megjegyzése: olvasóink kérésére képeket adtunk a bejegyzéshez.