Jáj

Note to self: szabóhoz Criminal Minds-nézés előtt menjünk.

Szorgoskodtam

Tegnapra az Elmű beígért 8-12 köztre egy áramszünetet, és pontban 8:00-kor le is kattintották a főkapcsolót. Tervezett karbantartás volt, tehát én is nagy tervezésbe fogtam.

Reggel maffia- és vissaietetés, utána ugrabugra, hazajön, lezuhanyoz, felmarkol bicikli és két nadrág, irány a bicikliszerviz és a szabó, hazajön, megpihen, elmegy Ikeába.

Az ugrabugra ezúttal tae-bo volt, azzal az edzővel, akinél step aerobicon is voltam múlt héten. Ez csak a fütyüléséből tűnt fel - ugyanis Füttyös Gábor (not his real name!) ezzel a hangeffekttel jelzi, hogy módosul a gyakorlat. Ide nem számítva, hogy időnként le kellett állnom, igen kellemes óra volt, ő is odafigyelt, hogy jól csinálja az ember az összes rúgást és ütést és egyebeket (és meg mernék rá esküdni, hogy az a muaj thai ütés-ütés-könyök-térd kombináció fatality volt valami Mortal Kombat-klónban). Hajlandó vagyok felülvizsgálni róla alkotott korábbi véleményemet.

Hazajöttem, tettem-vettem, jött volna a napirend zuhanyzásos pontja, de kiderült, hogy a melegvízhez is kell az áram. Hideg víz az volt, úgyhogy egy visszafogott macskamosdást azért végrehajtottam, aztán jött a biciklire kapunk rész.

Most, hogy már tudom, hogy a Váci út mentén egész hosszan van bicikliút, meg hogy az Attila úton lehet a bokrok alatt megközelíteni sok helyet, simán odataláltam az ajánlott biciklibolt/szervizhez. Elregéltem a problematikát a mesternek (fiatal srác), hogy a váltó időnként vált egyet pluszban, meg hogy az elülső fékpofa mintha súrlódna a felnin, meg hogy esetleg jól jönne egy őszi szezonra felkészítő olajozás. Erre azt mondta, hogy ez teljes szervizelésnek tűnik, ami 7kHUF. Ezt köszönettel inkább nem kértem, erre felcsatolta a biciklit valami állványra (az ülés rúdjánál fogva), megnézte a váltót, és azt mondta, hogy ne csak azt a két-három sebességet használjam, amit szoktam, hanem inkább váltsak át elöl a legnehezebbre, és a hátsón váltogassak az 1-2-3 közt, mert így jobban jár a lánc is meg a fogaskerekek is. Fene gondolta volna, no de ezért jár az ember szervizbe.

Valamint tekergetett a fékeken is, aztán közölte, hogy nyolcas van a hátsó kerékben... ettől kicsit elakadt a lélegzetem, de azt is hozzátette, hogy Budapesten úgyis lesz benne, erre alábbhagyott a pánikom.

Következett a szabó-kör. Oké, belátom, elég mély benyomást kelthet, ha valaki benyit, köszön, leveszi a sisakját meg a szemüvegét meg a kesztyűjét és köszön még egyszer - de hát istenkém, én már csak ilyen személyiség vagyok, egyébként is mindenki tudja, hogy bukósisakban biciklizni MENŐ.

Lepakoltam mindkét nadrágot, hogy ebben cserélni kéne a cipzárt, amazt meg fel kéne hajtani, erre megszólal a szabó mögött ücsörgő töpörödött nyanya, hogy "de szép a bőre". Köszönöm, pont ez kell, hogy a frászt hozza rám. :)

Hazafele még beugrottam a sarki (Petneházy-Röppentyű utca) CBA-ba - külön pirospontot kapnak az előttük levő 6 db bicikliparkolóért, na meg hogy senki meg se rezzent, hogy annyi tejfölt vettem, amennyit.

Otthon, délután egy körül már pislákolt a sütő órája, és már volt meleg víz is. Efölötti örömömben zuhanyzás után feltettem egy mosást is - amit talán nem kellett volna. (A munka- és különösebb tennivaló nélkül töltött hónapokban megtanultam értékelni a feladatok értékét. Tegnap már amúgy is kiemelten szorgos voltam, a mosást elintézhettem volna ma is.)

Röpke pihenő, majd Ikea, thx to Szö.G. irctársnak, aki azóta már az Ezüst Fokozatú Ikea Kitüntetés büszke tulajdonosa. 

Ismét bevásárlólistával támadtam, ami nélkül kiszámíthatatlan mennyiségű roppant hasznos csuporral tértem volna meg szerény hajlékomba. Listával a kézben épp csak néhány extra dolgot pakoltam be - például a csíkos kistálcát (ami, tekintve kissé szűkös tálalóedény-kapacitásomat, hasznos tagja lesz a társaságnak), a randa világoskék sajtreszelőt (ezentúl ebben reszelem a sajt, és ha mondjuk vendégek jönnek, gyorsan előszedem a dizájnos, de kevéssé praktikus sajtreszelőt és a reszelt sajt mellé rakom), és, mivel támadt egy McGyver-féle epifániám, egy sereg akasztót és egy piros hajtogatós dobozt, amikből összeeszkábáltam egy minden igényt kielégítő függőszemetest.

Nem egy babilóniai függőkert, viszont hasznos

Ilyen az, amikor kiemelten szorgalmas napom van.

Ugrabugra

I love the smell of a work contract in the morning

Voltam ma reggel szerződést aláírni, jövő hét szerdától már a hazai GDP növelésén fogok szorgoskodni, ismét tagja leszek a hasznos társadalomnak, anyagilag független leszek mindenféle németektől, emelt fővel járhatok az utcán, ésatöbbi. Jó érzés. :)

Reggel már belefogtam volna a szokásos jajistenkémmitvegyekfel-rutinba, de kiderült, hogy jó már rám egy csomó olyan nadrágom, amihez korábban túl alacsony voltam. Nagyon úgy tűnik, hogy bár a tömegem nem változott, a keresztmetszetem némi változáson esett át. :)

Persze az volt az egyik első dolgom visszatelepedéskor, hogy beiratkoztam a korábban kinézett fitneszklubba. A kiválasztásnál három fontos szempont volt: legyen közel, legyen változatos az órarend, és legyen megfizethető. A választás ezután erre esett. A napijegy most épp 1900HUF, úgyhogy merészen azonnal az aerobic havibérletet választottam, amivel bemehetek napi egy órára és használhatom a wellnessrészleget (ez a veszély egyelőre nem fenyeget; hiába nővérem gondos oktatása, egyedül még mindig nem merek szaunába menni). 

Azóta ezt ápgrédeltem kombinált havibérletre, ami 2kHUFfal több, viszont így naponta annyi órát látogatok, amennyihez kedvem van.

Azt korábban még nem említettem, és kevesen tudják rólam, és ők se mind hiszik el, hogy nagyon félénk vagyok. Igyekszem kompenzálni, mégis, bemenni egy női öltözőbe, átvedleni edzősruhába, aztán megjelenni egy üvegfalú (!) edzőteremben, és ott nádszálvékony, kitűnően sminkelt (edzéshez smink? jó, ez az egész pamacsolósdi nekem teljesen kimaradt, úgyhogy én nem tudhatom) nők közt tornázni, hát komoly erőfeszítésbe kerül. Szerencsére ismerem magam annyira, hogy tudjam: ha már kiléptem a lakásból, nem fordulok vissza. (Csak belül nyüszítek kicsit néha.)

Elsőre a nagy kedvencet, a Hot Iront választottam - már vagyok olyan gyakorlott, hogy túl nagy izomlázam ne legyen tőle, és önbizalomerősítésként is kitűnő választásnak bizonyult. Másodjára step aerobicra mentem, ami már kevésbé volt jó. 

Az ilyen órákon általában az alaplépésekből, fokozatosan, több kisebb részből épül fel egy többé-kevésbé egyszerű koreográfia; az egyes részeket alaposan begyakoroljuk és végül együtt lépegetjük-ugráljuk el a teljes darabot. Vannak egyszerűbb és bonyolultabb alaplépések; ezek mindegyike megtanulható és begyakorolható (egyik se bonyolult, csak nekem például sokszor kellett az átfordulós átlépést megismételni, mire már ment robotpilótán is, és a forgásos lépéseket forgás nélkül csinálom, mert könnyen elszédülök.) 

A hangsúly a fokozatosságon van, vagy legalábbis kéne hogy legyen. Az edző viszont gyakorlatilag minden négy ütem után beiktatott valami új lépést, én meg csak álltam és néztem, hogy wtf? És ugye amit nem szeretünk sem informatikusként, sem step aerobic közben, az az állásidő. Voltak egyéb problémáim is épp, ez az újabb adag frusztráció már-már könnyekre fakasztott, de akkor összeszorítottam a fogamat (egypár elmormolt, az edző jellemét ecsetelő káromkodást nem számítva), és arra gondoltam, hogy a mindenit, én Alrunnál edződtem, ez a higanymozgású vakarcs senki hozzá képest, nem fog ki rajtam, és csakazértis folytattam. Elég sokszor elhibáztam a lépéseket, de az ütemeket nem. És csakazértis vissza fogok menni, és megmutatom!!!! (Majd elmúlik. :)

Ezek után logikus lépésnek tűnt a 2x60 perces "szuper kondi" edzés kipróbálása tegnap. Ugyan kedden és szerdán van Hot Iron, és nem szeretek két egymást követő napon gyúrni menni, de gondoltam, kétszer hatvan percet eltöltöttem én a Fitnesslandban is, hetente akár többször is, simán megyek ma Hot Ironra is, ugyan mit tudhat ez a Bia nevű nőszemély.

Megtudtam. És nem mentem ma Hot Ironra.

A hölgy nem szálfatermetéről lesz híres, még csak nem is kidolgozott izomzatáról (pedig az még van is neki), hanem hogy olyan, mint a közmondásos kiképző őrmester. Az első félóra után odajött hozzám, hogy rosszul csinálom a guggolásos gyakorlatot, legyen vízszintes a combom. Megmondtam neki kerek perec, hogy ha egy centivel lejjebb eresztem magam, összeesek. Azt mondta, akkor jó.

Még néhányszor meglátogatott, mindig valamelyik hibámat javította ki (nem mozog a törzs!, vagy fel a könyök! FEL! úgy, az már jó), és lássuk be, ez jó dolog. Súlyokkal is dolgoztunk (nem nagyokkal, de súly az is), meg mindenféle titokzatos sportszerrel (az Xco Trainer nyilvánvalóan az ördög találmánya, és csak mert puha kék gumilabdának tűnik valami, még nem biztos, hogy nem tör az életedre), örültem, hogy itt figyelve van a sérülések elkerülésére. 

Az előző csoport miatt, na meg mert be kellett gyűjteni a különböző eszközöket, tíz perccel később kezdtünk, de jó negyedórával később végeztünk az előírtnál - ez a Bia nem tréfál, ha az összes izomcsoportot meg akarja dolgoztatni. Óra után még ott is maradtunk páran eszmét cserélni, hogy miért fáj tricepszgyakorlat közben a csukló, meg felülés közben a nyak, és tanultam néhány újat.

Egy edzőt tehát már találtam, akinek visszamennék az órájára. :)

Még találnom kéne egy fitnesz-barit [barátot], hogy munka mellett se fogyjon el a lelkesedés. És persze kezdődhet a munkahelyre biciklizés - potom 13,5km az odaút, mi az nekem? Jövő héten még valószínűleg nem, de majd ha már beállt a napi rutin... Zumm-zumm. :)

Visszatelepedés

Kicsomagoltam mindent - legalábbis mindent, ami számít. (Egy doboz maradt, abban mindenféle mütyürök vannak.) Van babakék műanyag mosóküblim is, amiben tudom a mosott ruhát a szárítóig szállítani (ami szintén van). Ez pedig csakis egy 90%-ban harcra kész háztartásban történhet meg.

Még persze hiányzik néhány dolog - serpenyő, kenyérpirító, mosózacsi, vasaló (oké, ez speciel nem hiányzik a szó szoros értelmében, egyszerűen csak nincs) és -deszka, szennyestartó, húsz centinél hosszabb fakanál, fogókesztyű, konzervnyitó (igaz is, ezt az Auchanból a Vasedényből fogom beszerezni), lábasok, de ezek egyike sem feltétlenül szükséges egyelőre, úgyhogy jól megvagyok nélkülük. (Még a csodás fürdőszobai guriguri nélkül is.) És serpenyőm és vasalóm esetleg lesz, mert ismerek olyan embert, akinek van belőle fölösleges.

Még az is eszembe jutott, hogy a sok tartós élelmiszer mellé esetleg mindennapi apróságokat is be kéne szerezni, amikből ételt lehet főzni, úgyhogy a tegnapi bevásárlásnak, no meg a Budaörsről hozott jamnak köszönhetően most mehetek grízestésztát készíteni. Juhé.

Szolgálati közlemény: Többen érdeklődtek, hogy így nem-Hannoverben is folytatódik-e a blog. Szerintem igen, persze az idő vasfoga mondja majd meg a tutit. :)

Bögre-mese

Az orcámon széles vigyor

Mert megjött a Milli csupor

Hej!

Szóóóval az úgy volt hogy. 

Vasárnap elfuvaroztattam magam az Auchanba, alapélelmiszerek beszerzése végett, és úgy a zöldségek és a felvágottak közt belebukkantunk egy pudingkóstolásba. A puding finom volt, valamint fel lettünk világítva, hogy amennyiben vásárolunk 3 drb Terméket, kapunk egy bögrét. Mindketten bögremániások vagyunk, így szó nélkül bepakoltunk hármat az egyik, hármat a másik típusból, és vidáman dudorászva folytattuk a vásárlást.

Ám a pénztárakon túl a csalódás keserű pohara várt minket, nem a várt bögre. Elfogyott, mint megtudtuk. Ott álltunk a hat pudinggal, és kicsiny vigasz volt, hogy de úgy egyébként tök finomak. El is határoztam, hogy márpedig én ezt nem hagyom annyiban. (Lásd még: "rengeteg a szabadidőm") Írtam levelet a Millinek, hogy ez történt, megvan a blokk, felmarkolhatnék-e két bögrét valahol.

Érkezett a válasz két órával később, hogy no igen, nem könnyű ilyen akcióknál előre kiszámolni, hogy hány bögrére lesz szükség, ezért kérik szíves elnézésemet (abból van elég, megkapták), valamint ha lennék oly jó, hogy címemet, valamint telefonszámomat elsusogom, ők lennének a legboldogabbak, ha küldhetnének nekem bögréket.

Elsusogtam. Felhívott a kapcsolattartó hölgy (Zsuzsanna), hogy mikor lenne nekem alkalmas. Azt is megmondtam. És úgy tíz perccel ezelőtt csöngetett valaki, aki azt mondta, ő a Futár. Aláírásom ellenében a kezembe nyomott egy csomagot, majd eltűnt.

Itt még a csomagolással se vicceltek. Három négyzetméternyi pukkasztós csomagolóanyag védelmében pihent a két bebábozódott bögre. 

Öt percnyi óvatos nyirbálás után sikerült szabaddá tennem az egyiket. Utána rögvest írtam is egy hálás emilt Zsuzsannának. Ugyan nem vagyok vészesen bögremániás, mégis örömmel tölt el, ha ilyen szépet látok, ami ráadásul cégjelzéses is.

Ja, persze, a Milli a személyemben egy hűséges fogyasztót nyert, aki ráadásul a hírüket is szétharsogja, amerre jár. Ez csak természetes.

Négy szó

Hogy nekem milyen jó dolgom volt Hannoverben, azt csak most látom. Ahol egy utca három méternél szélesebb volt, oda gyorsan kiépítettek egy bicikliutat. Az autósok előzékenyek, a gyalogosok többnyire megmaradnak a járdán... gondoltam, ennél Budapest nem lehet sokkal rosszabb. Igazam lett. Budapest sokkal-sokkal rosszabb. 

Vannak bicikliutak. Itt-ott. Ilyen-olyan. Ha az ember nagyon el akar jutni valahova a fővároson belül, az út jókora részét meg tudja tenni bicikliúton is, anélkül, hogy az autósok közé kéne merészkednie. De ehhez nagyon kell akarnia. Mert Budapesten a biciklistákra négy szó vonatkozik: "A biciklisták dögöljenek meg." Minden ezt sugározza magából. Az emlegetett kétkerékenközlekedő pedig meghúzza magát.

Szembesülnie kell olyan apróságokkal, hogy az egyébként kitűnő minőségű, szépen felfestett, a gyalogjárótól elkerített bicikliút tíz-húsz centi magas padkában végződik, és az út túloldalán ugyanilyen padkában folytatódik, még véletlenül sincs kiegyenlítve (igen, a kerekesszékesek is dögöljenek meg, majd' elfelejtettem). 

Hogy esetenként a zebra mellett futó bicikliútra nem a gyalogosok lámpája vonatkozik, hanem egy külön bicikliseknek szánt háromszínű jelzőlámpa, ami gombnyomásra vált; no de ha a gyalogosoknak már zöld, a biciklisnek akkor is meg kell várnia a következő ciklust, ha szabályosan kíván közlekedni. 

Hogy az ún. "bicikliút-hálózat" jókora része csak valami egyszer régen betonnal lepottyantott terület, ami mellé nagylelkűen kitűznek egy-egy táblát, rajta kék alapon fehér biciklivel - a gyalogosok nem ott járnak, mert kitörnék a bokájukat a felpúposodott, esetenként mély gödrökkel szabdalt úton, de a bicikliseknek még jó lesz az. (Ezek az utak is bármikor véget érhetnek persze, az egybefüggő bicikliutak kevesen vannak, és azoknak is hektikus a vonalvezetése.) 

És persze azzal, hogy ő még a külön biciklisek számára fenntartott bicikliúton is legfeljebb harmadrendű szereplő lehet, mert a gyalogosok ott járnak, a kocogók ott kocognak, az autók pedig habozás nélkül keresztbeállnak rajta, "ezt a pár percet igazán kibírják a kétkerekű barmok" jeligével.

Én nagyon akartam. Elmentem biciklivel a budapesti Ikeába, vállfákért (és beszenvedtem négy csomaggal a csomagtartóba - nem volt hiába az a sok Tetris). Aztán meglátogattam a nővéremet Újpesten. És végül ma elkerekeztem a szüleimhez Budaörsre. Ez utóbbi kergetett majdnem hisztérikus röhögőgörcsbe.

Odafele, az elején még optimista voltam. Árpád híd, a budai oldalon a végre-valahára befejezett bicikliút, napsütés, enyhe szellő. Aztán jött a Kelenföldi pályaudvar utáni rész. Amit a térkép egybefüggő bicikliútnak jelöl, az pont nem az. Itt-ott megjelenik a tábla, az út minősége azonban ezt hamar feledteti. És aztán jön a kedvenc részem: a bicikliút egy zsákutca- és két Behajtani tilos! tábla után folytatódik. 

Budaörsön se jobb a helyzet. Az 1-es főút mellett fut a bicikliút úgy két kilométer hosszan, aztán a Tulipán utca előtt hirtelen vége lesz, és akkor választhat az ember, hogy marad a járdán (ami ugye nem szabályos), vagy lemegy az autósok közé (mondanom se kell, nem egy életbiztosítás). Én a járdán maradtam, mert szeretek szabályos lenni, de élni egy kicsivel azért jobban szeretek. Aztán jött egy szakasz, ahol a járda olyan szűk lett, hogy az előttem levő babakocsis nő is épp csak elfért, na akkor letértem az autók közé. És végül is csak egyvalaki próbált megölni - békésen haladtam az út jobb szélén, mikor egy autó megelőzött és azzal a lendülettel be is kanyarodott előttem jobbra. Oké, az nem érdekli, hogy felkenődök az oldalára, na de az új ajtót meg a fényezést ki fogja kicsengetni?

Visszafele már a járdán haladtam. A gyalogosokkal nagyon óvatos vagyok, kisgyerekekkel pláne, nem zavartam ott senkit szerintem (csak nagyon lassan mentem, de hát ez van). Aztán ahogy elkezdődött a bicikliutas szakasz, számolgattam, hányadik autó enged át, mikor épp a túloldalon folytatódik az utam. Egyéni csúcsom a 4. autós, de akkor már jó előre integettem, hátha csak nem eléggé jelzi átkelési szándékaimat, hogy ott állok az út szélén. A másik csúcs az a 15. autó utáni átkelés, viszont akkor azért nem nőtt a szám, mert elfogytak az autók. Még gyorsítanak is, nehogy már azt higgyem, hogy itt nekem meg lesz adva az elsőbbség. Hozzak otthonról, ha annyira kell, ugyebár.

Töprengtem korábban, hogy vajon miért utálja mindenki a biciklistákat. Most már tudom. A jó hír az, hogy ez nem csak a biciklisták hibája. 

Gyalogosok: 10% 

Velük túl sok problémám nincs. Imádnak a bicikliutakon járni, mert az olyan szép piros, és/vagy sárga, és biztos a szaga is jobb, de tőőőőlem aztán... Változtatni ezen nem tudok, bizonyos mértékig még meg is értem az álláspontjukat, ezen inkább nem idegesítem fel magam. 

Azzal már van bajom, hogy ha csöngetek egy kicsit, miszerint "vigyázz, jövök", akkor anyukámat azért hagyják ki a dologból.

Biciklisták: 35% 

Hát jaj. Aki bukósisak nélkül közlekedik az autók közt, azt kapásból kitüntetném a [cenzúrázva] díjjal, nemkülönben azokat, akik még épp átcsusszannak azon a piros lámpán. Már megindult a keresztforgalom, természetesen, de ők még átférnek. És persze a kivilágítatlanokat is. (A legjobb, ha feketére festi a vázat is, és fekete ruhákat visel.) Remélem, legalább a vércsoportjukat rátetoválták a karjukra, és a donorkártyát is maguknál hordják.

Azt se tudom felfogni, miért jó az egyeseknek, hogy a gyalogosok közt cikáznak. A megijesztett gyalogos ugrik, ritkán a jó irányba. Én, aki nem ritkán sántakutya sebességgel araszolok a járda egészét elfoglaló gyalogosok mögött, vagyok a ritka kivétel, aki belül sír, mikor a szabályra gondol. 

Ma mondjuk találkoztam egy rokon lélekkel. Hirtelen felindulásból, folytatólagosan elkövetett szabálytisztelést vittünk végbe, tisztelt bíróság - mindketten lefékeztünk egy, a bicikliutat keresztezni kívánó gyalogos előtt (ő a másik irányból érkezett), és addig nem is voltunk hajlandóak megmozdulni, míg a rémülettől megdermedt lányt át nem édesgettük a túloldalra. Szóval van remény.

Autósok: 55%

Róluk talán jobb, ha nem is ejtek túl sok szót. Az elsőbbségadást sokan csak egy másik autó tekintetében tudják értelmezni, az fel se merül bennük, hogy a biciklista éppolyan résztvevője a forgalomnak, mint egy autó. Jó, talán felmerül bennük, de aztán arra gondolnak, hogy azért nem pont ugyanolyan - sokkal könnyebben sérül meg, tehát úgyis lefékez, ha ő a bicikliútra ráállva nézi, hogy mikor tud ráhajtani a főútra. 

(Persze ők egyébként egymással és a gyalogosokkal szemben is így viselkednek, egy méter előnyért a saját anyjukat is örömmel feltrancsíroznák.)

Mindezek természetesen nem tántorítanak el a további biciklizéstől. Viszont már jobban tisztelem azokat, akik még mernek biciklizni Budapesten.

.hu, sweet .hu

Hazajöttem. Most itt ülök számos zacskómmal (ruhák) és pár dobozommal (egyebek), és átlag párpercenként megrándulnak az izmaim, hogy nosza, menjünk pakolni, és meg se moccanok, mert még nincs hova. :) Szekrények akadnak, no de vannak dolgok, amiket alkatilag képtelen vagyok csak úgy egy polcra rakni, és egy darab vállfám sincs.

Update: már van. Egyre fogynak a mentségek, hogy miért is nem mozdulok innét.

Péntek estére befejeztem a cuccaim csomagolását (soha, senki nem hiszi el nekem, hogy milyen kreatívan és zseniálisan tudok csomagolni, pedig én apukámtól a Csaba utcai közértben tanultam meg az alapelveket, amiket azóta csak továbbfejlesztettem), és a némettel rögvest be is pakoltuk a nem annyira értékes dolgokat a kocsiba, hogy reggel már ne ezzel ébresszük a szomszédokat. A "reggel" enyhe túlzás persze, mert ő úgy gondolta, hogy akkor felkelünk ötkor, és fél hatkor már úton is leszünk - azt hittem, tréfál, de nem. Ötkor keltünk, hat óra tíz perckor már a GPS is közölte, hogy megalkotta az útvonalat, így frissen és vidáman nekieredtünk. 

Az első két-három órát jobbára nyitott szemmel szunyókálással töltöttem, mégis feltűnt, hogy a német mintha elégedetlen lenne a GPS javaslataival. Mikor egyhuzamban három percnél tovább sikerült fókuszálnom, az is kikristályosodott, hogy miért: a Garmin típusú GPS szerkentyűnek több útvonaltervezési beállítása is van, és ezek egyike alighanem az "Illegális árut csempészek" lehet, mert kizárólag mellék- és alutakon vitt minket, itt-ott bokrok, fűszálak alatt meglapulva. A német addig nyomogatta, míg át nem terveztette vele úgy, hogy valami autópályafélét is lássunk. Ez a beállítás, ami a keresztségben a "Leggyorsabb" nevet viseli, igazából valami mérnököknek szánt élménytúra lehet, mert olyan útátépítés nem volt, amit mi ne láttunk volna, ahogy 60km/h sebességgel elcsoszogtunk a magányosan pihenő munkagépek mellett.

A német úgy az ötödiknél vesztette el végképp a türelmét. Megálltunk reggelizni (most már biztosan tudom, hogy az út menti pihenők alkalmazásában áll legalább egy turistabusznyi nyugdíjas, akik pontosan egy perccel azelőtt rohamozzák meg a vécét, hogy én odaérnék), vittük a GPS-t is, és addig mondogatta neki, hogy ezt a várost meg azt a várost is érintse, míg kialakult egy olyan útvonal, amin időnként több kilométeren keresztül is 100km/h fölött lehetett a sebességünk. 

Innét kezdve engedelmesen mondta, hogy mikor merre menjünk, csak akkor csempészett némi kárörvendést a hangjába, mikor a német véletlenül egy kijárattal korábban tért le az egyik autópályáról a kelleténél. Persze pár kilométerrel később, ahogy mi az út vonalát követve kanyarodtunk, ő ezt figyelmen kívül hagyta és jelezte, hogy egy zöld mező kellős közepén járunk, és ideje áttervezni az útvonalat, aztán mondat közepén a saját szavába vágva elhallgatott és helyreigazította a képet. A hirtelen beállt csendből világosan kihallatszott a "spongyát rá, oké?" szándék.

Ezt a két apróságot leszámítva eseménytelen volt az út. Ha sokkal költőibb lélek lennék, zengedeznék pár strófányit, hogy beh szép is, ahogy a hajnali nap sugára rózsásra festi a fázósan összebújó bárányfelhőket, de szerintem mindenkinek jobb, hogy nem vagyok ilyen lélek.

Ausztriában áthaladva viszont láttam egy érdekes táblát az autópálya mentén: 100-as sebességkorlátozás 6-20 óra közt. Namármost, olyan táblát láttam már sokat, ami este 8 és reggel 6 közt korlátozza a sebességet, de fordítva még egyet se. Azt láttam, hogy az út mentén a távolban tehenek legelésznek, és arra is gondoltam, hogy hátha miattuk, de nem tűnik túl valószínűnek, hogy Hans, a tehenészlegény estefele az autópálya felé pislant, meglátja, hogy egy Audi százhússzal dönget, erre kiveri hosszúszárú pipájából a parazsat, és odaszól a teheneknek, hogy "No te Böske, nyolcra járhat az idő, ideje mennünk."

Igaz is. Az autópályák mentén vannak az óvatosságra intő táblák is. Németországban ez szinte kizárólag a Runter vom gas feliratú, lassúságra intő tábla. Ausztriában a pontrendszerre hívják fel a figyelmet: ha a záróvonal mentén felfestett pontokból csak kettő látszik egyszerre, akkor 60km/h az ajánlott sebesség, ha pedig csak egy, akkor 40km/h. Magyarországon a követési távolság a nagy mumus, egypár biztonsági öves felszólítással fűszerezve.

Az is érdekes kérdés (szerintem), hogy ha egy, a magyar határhoz közeli benzinkút pénztáránál bazi nagy tábla hirdeti, hogy magyar autópályamatrica kapható, akkor ugyan mi a tökért nem árulnak olyat? El lettünk küldve a határtól száz méterre levő bódéhoz, hogy ott vegyünk. De akkor minek van kint az a szájbatekert tábla? Na mindegy. Biztos erre is van valami magyarázat.

A GPS Magyarországon már be akarta bizonyítani, hogy hasznos jószág, és mi tagadás, Budapesten brillírozott. Rendben, az még mindig nem jutott el a Garminhoz, hogy a Margit híd le van zárva, mi viszont tudtuk és kikerültük. Fél kilenckor már a garázsajtót nyitottam, és míg a zacskókat és dobozokat hurcoltam ingajáratban a kéglibe, a biciklim is összeszerelődött (szerencsére túlélte, hogy jópár zacskóval leterhelve utazott).