Ausmachen

Ez a gyökérkezelés helyi PC neve.

Tapadnak rám ezek a kis mindennapi tudnivalók. Tegnap is, mikor a kerékcsere után intéztük az anyagiakat, az angolul nem tudó Bike Base-es srác csörgetett valamit a múltelőttiszázadi pénztárgépen, aztán felém fordulva közölte, hogy "<fehér zaj>cénojró". Ez meg bármi lehetett 13 és 19 közt, és persze 10 is, úgyhogy visszakérdeztem, hogy he? Bitte noch ein mal?, erre megint elsisteregte ugyanazt, aztán hozzátette nagyon tisztán artikulálva, hogy t-í-z-e-u-r-ó. Aha, mondom én, megtenné, hogy ugyanígy megismétli a teljes mondatot? Megtette. "Dann haben wir zehn Euro". Tiszta hülyének éreztem magam, mert így utólag teljesen logikus, aztán viszont felderengett bennem, hogy én ezt a mondatot most hallom először, max. másodszor életemben. Németórán sokkal elegánsabban fejezzük ki magunkat ugyanis, ott "Lenne kedve táncolni velem?" van, nem pedig "Gyüssz táncóni, genya?"

Így, a való életből szereztem ezt az ausmachent is. Most nem részletezett okokból bizonyos Dr. Göksu kezei közé kerültem, a fent említett gyökérkezelés céljából. Hivatalosan nem félek a fogorvosoktól, fájdalmat eddig legalábbis ritkán okoztak, no de azért hallottam a gyökérkezelésről másoktól, és senki nem korfui nyaraláshoz hasonlította. Úgyhogy emelt fővel és egyenes derékkal mentem be a kezelőbe, de odabent valaki cidrizett erősen.

Megkaptam az érzéstelenítő injekciót... Oké, ez megint egy érdekes dolog: minél nagyobb a tű, annál kevésbé félek tőle. Véradásnál mindig nyugtatni próbálnak, mielőtt belémbökik azt a milliméteres belső átmérőjű csövet, pedig a pulzusom meg se emelkedik (bizonyított tény; a Karolina úton egyszer rámkötöttek valami vérnyomás- és pulzusmérő kütyüt, mert megkérdeztem, hogy 4,5dl vér lecsapolásától mennyit esik a vérnyomás), viszont ha csak meglátok felém közeledni egy vékonyka tűt, feláll a szőr a hátamon és görcsbe rándul a gyomrom.

Most se lelkesedtem érte, mégis megkaptam, hagytak állni egy kicsit, aztán jött a műsor: szék vízszintbe, fúrófejek armadája a fejem fölé (komolyan mondom, ha valaki át tudná tervezni kevésbé félelemkeltőre a fogorvosi műszereket, ÉS valami middleware-rel elintézné, hogy a fúró mondjuk Beethovent játsszon a jellegzetes fogorvosi fúróvisítás helyett, simán megkapná a Nobel-békedíjat. Meg az orvosit, meg a kémiait, meg a közgazdaságtani, meg amit csak akar, a Föld hálás népének kollektív szüzességét is beleértve), és én öntudatlanul megfeszítettem az összes izmomat (kivéve a bal karomat, mert azzal kellett jelezni, ha fájt valami), és míg fúrtak, el se ernyesztettem egyiket se.

Ez nem olyan, mint mikor egy vicsorgó kutya jön velem szembe; olyankor érzem, ahogy lassan (vagy gyorsan) elönt a félelem, és a gyomortájékról indulva szétárad az egész testemben.

A fogorvosnál nem érzek semmi ilyesmit, egyszerűen csak üres vagyok belül, és időnként a legszívesebben nyüszítenék egy kicsit. (De, tényleg. :) Aztán mikor vége a szeánsznak, és lekunkorodhatok a székről, akkor remeg a lábam, nyirkos a pólóm, és olyasféle eufória tölt el, mint a Supermaus után.

Fene se érti ezt. :)