Gyanús ez a csend...

...Provolone készül valamire.

A szomszédokról eddig keveset írtam, főleg mert túlnyomó részüket nem is ismerjük, akiről meg tudom, hogy kicsoda, azt messzire elkerülöm, különben felrúgnám.

Kérdezi most magától a kedves olvasó, hogy "hah, mi történt vissaival, ezzel a bárányszelídségű leányzóval, kinek lelke csipkés madárcsicser és virgonc napsütés, hogy ily durva kijelentésre ragadtatja magát?" (NEM RÖHÖG!)

A második emeleti szomszéd kölke, az történt. Van itt egy rakás fiatalkorú, a zajokból ítélve 0 és 17 év közt mindegyikből legalább két példány. Van játszótér is, meg udvar, meg focipálya, és használják is azokat rendesen. Ami ugye zajjal jár. Sok zajjal. Pláne mikor még tartott a focivébé, és az egyik valahonnét szerzett egy játékvezetői sípot... Na az fájdalmas volt, de nem igazán törődtem vele - annyi volt az egész reakcióm, hogy a tévét nem kapcsoltam be, ha háttérzajra támadt igényem. Tiszta spórolás.

Tehát elmondhatjuk, hogy általában véve a gyerekzaj/zsivaj nem zavar. Na de a második emeleti szomszéd kölke...

Még az első napokban, ha jól emlékszem, az ideköltözésünk utáni első hétfőn volt, hogy a reggel hét órára beállított ébresztőóra helyett valami monoton, idegtépő zaj keltett minket körülbelül egy órával korábban. Az Elp akkor egy darabig fülelt, aztán azt mondta, hogy a szomszéd gyereke az, nem akar óvodába menni. Oké, mondtam, majd kinövi. Aztán délután kettő körül felfigyeltem egy hasonló, szintén monoton és szintén idegtépő zajra: valaki a lépcsőházban folyamatosan azt kiabálta, hogy "Papaaaaaa! Papaaaaaaa! Papaaaaa!"
Nagyon hangosan. Nagyon sokáig.

Másnap sem akart óvodába menni. És másnap délután is hiányolta az apját.

Harmadnap szintén.

Szombaton is fél hétkor keltünk. Mármint én és az egész szomszédság, valószínűleg. (Az Elp szerencsére egy szimfonikus zenekar próbáját is átaludná.) A kedves szülők ugyanis, nem tudván mit kezdeni imádott gyermekükkel, reggelente kicsapták a lépcsőházba (jó idő esetén a két ház közti udvarra), amiért a ded nem rajongott, ezért elkezdett üvöltözni a szülei után. A változatosság nem tartozik erényei közé, így aztán minden nap egészen kora reggel negyedórát-fél órát hallgathattuk, hogy "Papaaaaaa!" És persze délutánonként is, hétvégén meg szinte bármikor rákezdhetett.

Egy napon találkoztam vele. Ritka undorító egy jószág. Egy méter húsz centi mély, tömzsi, göndör aranyfürtökkel, végtelenül ostoba arccal. 

Épp kedvenc délutáni elfoglaltságát űzte: lement (helyesebben szólva ledübörgött-ugrált) a földszintre, becsöngetett a jobb oldali ajtón, majd felugrált a másodikra, ott is becsengetett, beengedte magát, aztán pár perccel később kezdte az egészet elölről. (Tulajdonképpen az evolúció csodája a gyerek. Nem fér a fejembe, hogy nem vágta még senki fejbe egy vascsővel.)

Aztán úgy két hete az Elp munka után hazatérve izgatottan újságolta, hogy dobozokat látott a második emeleti szomszéd ajtaja előtt. Nagy dobozokat. Mondok, csak nem? Mondja, de bizony.

Másnap én is láttam a dobozokat, de akkor még nem lehetett megítélni, hogy melyik második emeleti szomszéd költözik, mert a dobozok eloszlása egyenletes volt a két ajtó közt. De szurkoltam erősen.

Tegnapelőtt pedig, ahogy indultam reggel némettanfolyni, a másodikon szembejött velem egy izmos férfiú, aki pont úgy nézett ki, mint egy költöztető. És a kölkös szomszéd ajtaja volt nyitva!!!!

Ahogy folytattam utamat lefele, az elsőn megint összefutottam a kis ártánnyal. Egymásra néztünk, és sok gondolat cserélt ott gazdát. Az ő arcáról azt lehetett leolvasni, hogy "oké, a csatát elvesztettem, de a háborút nem", az enyémről meg valami olyasmit, hogy "hahaha! végre! végre! VÉÉÉÉGREEEE!"

Mire hazaértem aznap délután, a költöztetők eltűntek. A dobozok szintúgy. És azonnal érezni lehetett a változásokat.

Először is, egyszerűen be tudtam jönni a földszinti ajtón. Eddig ugyanis különféle rollerek és gyerekbiciklik és sárga, műanyag játékmedvék voltak részint az ajtótól balra, részint előtte. Na ezek eltűntek. Nohát, mondtam magamban, ez jó.

Aztán láttam, hogy fel van hajtva a postaládánk fedele; ezt a postás szokta csinálni, ha tett bele valamit. Odamentem és benyúltam a levelekért (hát igen, kulcsunk az még nincs a postaládánkhoz, de az Elp megígérte, hogy intézkedik. Többször is. :)

Korábban ez úgy nézett ki, hogy kiengedtem a babakocsi fékjét, kihúztam valamennyire, hogy lapjával beférjek a kocsi és a fal közé, és úgy elértem a postaládát, aztán babakocsi vissza, fék becsattint.

A babakocsi is eltűnt.

A dobozok és a korábban az ajtó előtt tárolt egyéb hulladékanyagok szintén.

És tegnap délután hirtelen felriadtam a szokásos pittyegésemből, és beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, miért. Túl nagy volt a csend. :)

Ma negyed kilencig durmoltam. Az élet szép.