Kezdjük a jelenlegi legörvendetesebb hírrel: nyertem egy doboz kártyát.
Németóra után volt teljes 35 percem, hogy vegyek zsemlét, margarint és répát, valamint haza is érjek, merthogy kettőre ígérte magát a Villanyszerelőtörp bácsi. "Uzsgyi" projekt beindult, csikorgó kerekekkel fékeztem az egyik hozzánk közel eső bolt előtt, ahol gyerekek álltak sorba valami szerencsekerék-jellegű cucc előtt, és egy kihangosítós fiatalember instruálta őket guggolások és ugrálások és miegyebek elvégzésére (ha megcsinált x darab gyakorlatot, kapott valami ajándékot). Gondoltam, besurranok mellettük, de nem volt ilyen egyszerű: a "junge Frau" (ez voltam én) fel lett szólítva a kerék megpörgetésére, amit meg is tettem; mit ád az ég, az egyetlen Jackpot feliratú citeknél állt meg, így választhattam az összes ajándok közül. Energiaital helyett a Tabu fedőnevű doboz kártyára csaptam le, jó lesz az még.
Pláne hogy már két napja járok némettanfolyásra, és hát nem rossz, nem rossz. Teljesen úgy érzem, hogy én aztán mindent tudok, ami alighanem azért van, mert a szövegek és feladatok nehézsége pont megfelelő, de önbizalomerősítésnek tökéletesen megfelel.
No de kezdjük az elején. A hannoveri Volkshochschule-ba járok egész júliusban; hétfőtől péntekig 9:15-13:15, egy negyedórás és egy ötperces szünettel - ez utóbbiak elsőre kevésnek tűnhetnek, de ha nyitva van az ablak, nem álmosodok el, és jócskán tanulok újat is, tehát mondhatni repül az idő.
Arra számítottam, hogy erőteljes többségben lesznek a fejkendős török lányok/hölgyek, és engem itt senki nem fog szeretni és szünetben mindenki csak egymással fog beszélni, és a szegény magyar lányt kiveti magából a tanulóközösség, de szerencsére csak a szokásos paranoia beszélt belőlem.
Viszonylag egyenletes a származás szerinti megoszlás: három lengyel, öt iráni, egy bolgár, két ukrán, egy orosz, egy kenyai, egy ghánai, egy pakisztáni, egy portugál, egy török, két magyar, két vietnámi, egy olasz. Oké, nem egyszerű összeszámolni, mert tegnap a tíz beiratkozottból megjelent tizenkilenc, mára pedig jött három új ember, és mégis csak tizennyolcan voltunk (szóval hiába vannak sokan az irániak, ha néhányan nem járnak közülük). Az igaz, hogy volt rajtam kívül egy másik magyar is, de összesen nulla szót váltottam vele, mert (a) nem azért járok ide, hogy magyarul trécseljek (b) nem volt túl szimpatikus a fiatalember egyébként se. Az irániak váltottak pár szót fársziul vagy hogy, de ők is inkább németül beszélgetnek, ami mindenképpen dicsérendő.
Még azon lepődtem meg, hogy mikor gondolták úgy az emberek, hogy ideje megtanulni németül - kellett készíteni a szomszéddal egy interjút, hogy ki vagy, hova valósi, mióta vagy itt, mit csinálsz, mi a foglalkozásod, mi a kedvenc színed, satöbbi, amire valami miatt végig oda tudtam figyelni (általában automatikusan kikapcsol az agyam az ilyen feladatok elején), és volt, aki aznap reggel érkezett Németországba, és volt, aki már tizenkét éve itt él, és most kezdett el németül tanulni. Oké, biztos van erre valami magyarázat, például eddig semmiben nem akadályozta a nyelvtudás hiánya, most viszont kell neki valami papírhoz (állampolgárság esetleg), de akkor is fura. Én már amiatt rosszul éreztem magam, hogy már három hónapja tespedek itt (oké, ebből kettő volt a tényeges tespedés), és csak most kezdem el. De sebaj, a lényeg, hogy a tanulótársak többsége rendesnek tűnik. Rendben, a ma érkezett lengyel csajt a legszívesebben megfojtottam volna már úgy dél körül, mert folyamatosan mutogatott meg suttogott az orosz csajnak, illetve valahányszor rosszul mondott valaki valamit, vihogott egy sort, de szerintem ő sem rosszindulatból csinálja, csak így szokta meg, és ha nem pont mellettem ül, talán észre se veszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése