A németek nem tudnak rappelni

Mindjárt kezdődik a meccs a VB harmadik helyéért, Németország és Uruguay csap össze. Az előző meccs után nem vette kezdetét nemzeti gyász - valamivel több autók ablakára erősíthető német zászló hever az utcákon, mint pár nappal korábban, de ez minden. Ja, és a vuvuzelák is kevesebben vannak, és már csak 3€ egy nemzeti színű a Rewe-ben. :) (Nem, nem veszek. Én vennék, de az Elp mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy nem akarok venni.) 

Na szóval általában az aktuális meccs előtt fél órával kezdődik el a tévében a műsor, mindenféle okos emberek és volt focisták osztják az észt, de ma valami miatt másfél órával korábban fogtak neki, és időnként bevágnak egy pár perces rapszámot, ami nagyjából arról szól, hogy jól szétcsapjuk ma este az ellent. Oké, ha választani lehet, inkább egy hét Albániában, mint rap hallgatása, de ez tényleg merénylet az ízlés ellen. 

Mostanában annyi sok minden történt, hogy mostantól kezdve túlórában kell blogolnom, ha július végére be akarom hozni a lemaradást, úgyhogy kezdjük a lényeggel: némettanfolyás.

A jó hír az, hogy a folyton pofázó lengyel csaj (nem összekeverendő a kedvesrendesaranyos lengyel csajjal) már nem mellettem ül, még mindig folyamatosan pofázik, de már az orosz csajt is idegesíti. Juhé. :)

A kevésbé jó hír az, hogy már megint előkerült a két mumus: a Dativ és az Akkusativ (mindkettő der). Mindig reménykedek, hogy most az egyszer megúszom, de úgy tűnik, ez a német nyelvtan két alapköve. A másik két alapkő, a Nominativ és a Genitiv két jóbarátom, mert azokról tudom, hogy micsodák, és viszonylag egyszerű a használatuk is. Erről a kettőről is tudom, ha koncentrálok, csakhogy pusztán mellizmaim megfeszítése itt nem elég, mert egy kettőnél több szóból álló mondat megalkotásához itt tudni kell az adott főnév nemét és esedékes alakját is. Utóbbit még mindig meg tudom tanulni - elvégre mindössze kétszer tizenhat esetről beszélünk -, elérve így a legfeljebb egy-két másodperces késleltetést élőbeszéd során, na de a főnevek neme az ennél többen van, és ritkán követ bármilyen logikát. Talán ez az első dolog életemben, amit ténylegesen be kell magolnom. (Várjunk, mégsem. Általános iskolában verseket kellett tanulni.)

Van remény, természetesen. Ha valamihez tudom kapcsolni az adott szót, pölö bicikli (das Fahrrad), akkor meg tudom jegyezni. És a szavak vége számít, tehát minden más Rad is das lesz (Riesenrad, például). Valamint ajánlott valaki Androidra szótárprogit, és első pillantásra egész használhatónak tűnik. Szóval nem teljesen reménytelen az ügy, csak rettentő nehéz.

Majdnem elfelejtettem a másik jó hírt: egyre több német szót ismerek. :)

Eddig (öt nap alatt) összesen három tanárunk volt, merthogy most van nyár és felváltva mennek szabadságra. Mostantól az A2/1 kurzus végéig azonban Iyman (Ímán) lesz a tantónénink, róla még érkezése előtt elmondta Esther (a kettes számú), hogy ne lepődjünk meg a nevén, teljesen német a csaj, csak áttért a muzulmán hitre, és mivel hiába hívják ezt az helyet Volkshochschulénak, ez nem igazi iskola, tehát hordhatja a fejkendőjét. Merthogy igazi iskolában (ahol szintén tanít, alsósokat) nem szabad hordania. (A tanulók hordhatják, a tanárok nem - logikus, míg el nem mondta, hogy Bajorországban szintén így van, viszont minden osztályteremben kötelező kifüggeszteni egy keresztet. Fene se érti ezeket az országokat. :) 

Mindenesetre eddig Iyman az egyetlen tanár, aki ragaszkodik a helyes kiejtéshez is. Oké, a Vietnamból érkezett kollégák más ábécén nőttek fel (meg az irániaiak és az orosz csaj is, ők mégis tudnak olvasni), nem lehet könnyű nekik az itteni betűket olvasgatni, ez világos. Na de nehogy már annyira korrektek legyünk politikailag, hogy nem baj, ha teljesen mást olvas fel emberünk, mint ami oda van írva, és egye fene, az "ibi" is elmegy "ich bin" helyett, elvégre hátha csak betintázva jött órára. A bennem lakozó stréber tehát elégedetten dorombolt, mikor Iyman ötödjére is elmondatta a vietnami sráccal, hogy a "schlecht" az bizony "schlecht", és nem "selt". (Egyébként képesek kimondani a "ch" hangot, szóval nem arról van szó, hogy gyerekkorukban nem alakult ki náluk az erre szolgáló berendezés.)