Kalandozások a jet-legelőn

Norbi kiegészítései az első napokhoz. 

Disclaimer: a cím is az ő ötlete volt! - Vissai

Mielőtt elindultunk, a(z egyik) búcsúbulin határozottan kijelentettem, hogy idefelé nem lesz probléma a jetlag, hiszen ez csak olyan, mintha egy nap hat órával később feküdnénk le, mint általában. Mondom olyan lesz, mint egy hosszabb munkanap. Ezúton szeretném jelezni, hogy én ehhez a jetlag dologhoz a jelek szerint egyáltalán nem értek, de gyorsan tanulok.

Szóval az utazás és az azt követő napok: Indulás előtti este ugye sikerült kábé tizenegy körül beájulni az ágyba, reggel négykor ébresztő. Egy ideje nálam az ilyen felelőtlen viselkedés automatikus fejfájást (nem az egyszerű kezelhetőt, hanem azt a gonosz, migrénest) jelent. Adjuk ehhez hozzá a többszöri fel és leszállást a repülővel, amire alap esetben is fejfájással szoktam reagálni.

 ((fejfájás * fejfájás) * 10 óra repülés) = meg akarok halni

 És hiába próbáltam egyszerűsíteni az egyenletet a “hujj de jó, Amerikába megyünk” faktorral, mégsem lett jobb.
Naszóval megérkeztünk, fáradtak vagyunk, ami miatt hülyék is vagyunk, tehát semmilyen értelmes döntést nem tudunk meghozni a legegyszerűbb kérdésekben sem, mint például, hogy mit együnk vacsorára?

Miután elaludtunk, Vissai szerint én ötkor ébredtem. Ezen a ponton szeretnék visszakanyarodni a bevezetőben említett nagyképű kijelentésemhez, mert a karma gyorsan lecsapott rám. Én bizony minden igyekezetem ellenére már kettőkor ébren voltam. A fejfájás a régi, fáradtság a régi, mit tesz ilyenkor az utazó?
Először is kioson a vécére, amilyen halkan csak tud, nehogy felébressze élete párját. Közben behúzza maga mögött az ajtót, ami halk kattanással záródik, majd enyhe pánikba esve nyugtázza, hogy kizárta magát a hálószobából. (Naja. Valami mókás kedvű korábbi lakó vagy a takinéni úgy hagyta itt a hálószoba ajtót, hogy benyomta a fogantyún azt a kis gombot, ami automatikusan bekattintja a biztonsági zárat az ajtón.) Lábujjhegyen káromkodik egy cifrát, majd halkról indulva, egyre hangosabban kopogva zsolozsmázza, hogy “édesem kinyitnád az ajtót?”

Szóval alvás az első éjjel részemről nem nagyon volt. A jó hír az, hogy a második éjszakán már csak háromkor, a harmadikon négykor ébredtem fel. A sorminta mutatja, hogy a negyedik nap környékén már összetettebb feladatok elvégzésére is alkalmas voltam. Az addigi veszteséglista egy pánikszerűen megvásárolt telefon a Vissai által már említett LTE-incidens miatt.

Az első napok

Mármint mikor összefüggően tudtunk gondolkodni. 

Ez volt az első alkalom, hogy légkondis szobában aludtam, és bizony nem volt jó. Ha az embernek a takaró alól kilógó alkatrészei gondosan 72 fokra vannak hűtve (igen, Fahrenheit, mert nektek se legyen jó), akkor a takaró alatti részek ugyanúgy próbálják testhőmérsékletre melegíteni magukat, mint a kintiek. Az ember ilyenkor kicsomagolja magát, aztán fázik és visszacsomagol, aztán leizzad és kicsomagol... (Ördögi kör: lásd kör, ördögi.)

Vidám nap volt, mikor Norbi felfedezte, hogy a gombok ravasz nyomogatásával Off állapotba lehet helyezni az eszközt.

Off gomb nincs

Ezzel együtt sikerült majdnem kilencig szundikálni - legalábbis nekem; Norbi öt körül elkezdett olvasgatni.

A reggeli smink után már nagyobb céltudatossággal mentünk a Nagyvilágba, listát is írtunk meg minden.

A jó lista a hatékonyság alapja

Döbbenet, hogy mennyivel logikusabb gondolkodásra képes az ember, ha nem egy napi konstans és viszonylag aktív ébrenlét után kell túráztatnia megviselt agyát. Rögtön rájöttünk például, hogy előző napi bevásárlásunk, bár durva hibát nem tartalmazott, egy-két hiányosságot azonban nem orvosolt. Azaz nem volt mit enni otthon. Lementünk megint vásárolni, és vettünk olyan cuccokat is, hogy kenyér, meg tészta, meg szósz, meg sajt, még több tejföl, effélék. (Nyilván nem a Times Square melletti boltot kell alapvetésnek tekinteni, de itt a gyümölcs masszívan drága.)
Mivel elsősorban az a fontos, hogy telefonálni tudjunk, visszamentünk a T-Mobil boltba, ahol szerencsére élő zene már nem volt, Vesta viszont igen. Mondtam neki, hogy a telefonunkkal van a gond, és mégis elvisszük a kártyákat; örült. A boltot már egészen tuti számokkal hagytuk el - ha elsőre meg tudom jegyezni, az jó szám -, és következett a bank.

A HSBC külön fejezetet érdemelne, de próbálom besűríteni ide.
Elöljáróban: az OTP lakossági szakágával nemigen volt bajom. Internetes bankolással a legtöbb ügyet el tudtam intézni, és ha be kellett mennem ügyet intézni, jellemzően alig volt várakozási idő és az ügyintézők kedvesek voltak. Tudtam, hogy innét csak lejjebb lehet.

A HSBC az a bank, ahol külföldről is lehet számlát nyitni. Mire ideérünk, már lesz számla, debit- és credit card, átutalunk annyit, amennyi kell az induláshoz, jej! Francokat.
Az ügyintéző, akit kaptam, csak a Zootropolis lajháraihoz hasonlítható, csak távolról sem olyan rokonszenves. Állandó unszolással, sürgetéssel, a főnökéhez eszkalálással sikerült eljutni oda, hogy indulás előtt négy héttel ígéretet kaptam, hogy elküldik a kártyákat, a PIN kódot, illetve az internetes bejelentkezéshez szükséges jelszót. Ezek mind meg is jöttek, a jelszó kivételével. Ugye, épp csak a fontos rész hiányzik. Mert a debit kártya szép, aktiválni viszont csak Amerikában lehet; amíg nincs pénz a számlán, kezdeni se lehet vele semmit; és tekintve, hogy teljesen eltérő banki fogalmak vannak Európában és emitt, addig nem akaródzott nagyobb összeget útnak indítani, míg nem látjuk, hogy megérkezik-e. Egy kicsit átutaltunk, hátha, megnézni viszont nem tudtuk, hogy hol van.
Többször szoktam ennek a vagy végletesen lusta, vagy egyszerűen csak hasznavehetetlen ügyintézőnek, hogy helló, a kód az nagyon kéne. Jó, elküldik sms-ben. Nem küldték, megint szóltam, nem küldték, megint szóltam, nem küldték, aztán meg már azt mondtam, hogy ajóq, most már minek, holnap utazunk.

Szombaton felkaptam a telefont, és felhívtam a HSBC support vonalát, hátha ideadják a belépéshez szükséges jelszót telefonon. Spoiler alert: nem adták. Sikerült azonban címet módosítanom (2-3 business day az átfutási idő), amire kiküldik a jelszót (3-5 business day). Személyesen nem tesznek ilyet, hiába is megyek be a bankfiókba. SMS-ben se küldik el, csak ha már 75 napnál régebbi a számla, és bármilyen idegesítően lassú az ügyintézés, ott még nem tartunk.
Ezután a telefonos csóka nagy jóindulatúan mondta, hogy amúgy a címváltoztatást az internetes felületen is el tudtam volna végezni.
...
NEMMONDOD B+?!
Nyilván azért lógok a telefonon már fél órája, és veszem végig az összes lehetőséget, ahogy adatot lehet ügyféllel közölni, mert be tudok lépni!
Ööö igen, igen, érti, és hát majd ha legközelebb erre lesz szükség, azt már az interneten...

(Nem ordítottam vele, amúgy. A körülményekhez képest teljesen nyugodtan magyaráztam el, hol hibádzik az ötlete.)

Mivel már helyben voltunk, az egyenleget legalább meg tudtuk nézni a kártya automatába helyezésével. 0,0USD.

Otthon volt főzőcske, tévénézés, szabadfoglalkozás, aztán alvás, ahol én már a szokásos ébredést produkáltam, míg Norbi még mindig félúton volt London és New York közt.

Legalább volt telefonunk, amin elért minket Pat, az ingatlanügynök. Elregéltem neki már korábban, mit szeretnénk, és vasárnap egy kis csokor lakással várt minket, amiket meg is néztünk. Három típus volt: az apró és büdös, az apró, büdös és lepukkant, meg a hm-hm, ez nem nagyon vészes, csak el nem férünk benne.
(Spoiler alert#2: ma megnézzük még egyszer.)

Ezzel el is telt a vasárnap. Hétfőn várt az első munkanap, ami miatt persze hogy nem izgultam, nem vagyok az izgulós fajta.

Egyik lábam itt a másik

Egy hosszú, ám eseménytelen út krónikája

A hónapok óta tartó tervezgetés végül elérte azt a pontot, amikor ténylegesen át kell helyezni a súlypontot az óceán másik oldalára. Mind az összes készülődés ellenére volt még jó pár pont, ahol bukhatott volna az egész, ám (egyelőre legalábbis) nem tette.

0. kritikus pont: A beszállókártya

Kezdődött azzal, hogy 24 órával a járat indulása előtt lehet becsekkolni. Mivel Norbi épp a maradék szekrényeinket szerelte szét az öccsével akkortájt, megtettem helyette. Sima liba volt, katt-katt, még ablak melletti helyet is kapott a London-New York járaton. (Az én jó előre lefoglalt helyem meg, ugye, az ablaktól biztos távolságban.)
Aztán megpróbáltam magamat is becsekkolni, ami sikerült ugyan, de a beszállókártyát már nem akarta kiadni, mondván valami gond van a papírjaimmal. Aki ismer, tudja, milyen hideg fejű, nyugodt ember vagyok, aki nem rémül meg az első nehézségtől. (Értsd: az első rottyantás után nekiestem az internetnek, hogy ha van vízumom, akkor ugye nem kell ESTA. És nem kell.)

1. kritikus pont: Bőrőndpakolás

Úgy terveztem, hogy az utolsó budapesti munkanapomon, miután le kell adni mindent délután 4-kor, legkésőbb fél ötkor elindulok haza (mármint Érd-haza, mert Norbianyunál laktunk az utolsó két hétben), hétre már ott is vagyok és tudok csomagolni. Nem így lett.
A belépőkártyámat nem vették el, tehát maradt még másfél órám dolgozni, amit ki is használtam. Aztán szólt Norbi, hogy hatra tudnak jönni értem, és jöttek is - csak nem haza vittek, hanem vissza a lakásba, ahol a szekrény utolsó maradványait markolták fel.
Fél nyolcra értünk haza, szanaszéjjel minden, ekkor már kezdtem kicsit feszült lenni. Megvacsoráztunk, aztán végre nekiláttunk a pakolásnak.
Itt kezdődtek a bajok. 23 kg a súlykorlátozás per feladott bőrönd. (Megj.: azt, hogy két bőröndöt tudtunk volna feladni per fej, aznap délután tudtam meg. Addig úgy volt, hogy minimumeconomys osztályként csapkodni kell felszálláskor a karunkkal.) Próbáltuk a minimumra szorítani a cuccokat, de mivel költözéskor el kellett hozni a mosatlant, amit közben kimostunk, komoly esély volt rá, hogy túllépjük a korlátozást.
Fél 10-re kicentiztük a bőröndöket. Az egyik majdnem 23 kg volt, a másik picivel talán több, mint 23 - mivel egy hagyományos, analóg kismérleggel porcióztunk, ezen a ponton elmentünk aludni, mondván a reptéren megmérjük, és aszerint utópakolunk. Nyomás aludni.
(Elégedetten gratuláltunk egymásnak, hogy ahhoz képest, hogy éjjel 11-es fekvést tippeltünk, már 10-re ágyban vagyunk, aztán éjfélig fennmaradtunk. Tipikus.)

2. kritikus pont: Kijutás a reptérre

Habkönnyű álmunkat az ébresztőóra csicsergése szakította meg hajnali négykor. Itt kezdődött a második nehézség. Én úgy gondoltam, hogy ha nyolckor (7:55) indul a gép, akkor hatra kell kint lenni, de minek kicentizni, érjünk oda fél hatra; ahhoz meg fél ötkor el kéne indulni.
Norbiéknak (az öccse vitt ki) kicsit más az időérzéke. Például náluk a 8:08 már fél kilenc, ami nekem nyolc óra nyolc perc; tehát mikor háromnegyed ötkor még nem állt ki a kocsi a kertből, kicsit még feszültebb lettem. Láttam, ahogy lerobban a kocsi az M0 legelhagyatottabb szakaszán; felszántják az utat keresztbe, egy kilométer hosszan felújítás címszó alatt; leszáll egy ufó előttünk és felszólít, hogy vigyük a vezetőnkhöz - hogy csak a legvalószínűbbeket említsem - és a Norbicsalád nem osztotta ezen aggodalmaimat.

Nem történt meg egyik se. Fél hatra ott voltunk, könnyes búcsú Norbianyutól és Norbiöcstől, aztán elkezdtük keresni a mérleget. Norbi azt mondta előző nap, hogy mintha lenne valami mérleg, amin lehet ellenőrizni a bőröndöket, de ilyen nem volt. Gondoltam, feltesszük a csomagfeladó szalagra egy épp zárva levő check in-pultnál - a biztonság kedvéért megkérdeztem egy arra kószáló földi személyzettől, hogy lehet-e ilyet, és azt mondta, hogy igen. Mértünk.
A hagyományos kismérlegben egy patikamérleg szív dobogott: az egyik bőrönd 22.8kg volt, a másik 23.3kg.
Kiszedtünk belőle ezt-azt és a hátizsákokba pakoltuk. Azok úgyis olyan nehezek voltak már, hogy meg se kottyant plusz egy kiló.

3. kritikus pont: A beszállókártya (2. felvonás)

Mikor még nem írták ki, hogy melyik check in-pultnál leszünk, de láttam, hogy itt bizony bazi hosszú sorok kígyóznak zárt pultok előtt is, felmerült bennem a gondolat, hogy aligha jobban nem tudják nálunk a gyakori utazók, hogy hol lesz a Budapest-London járat, álljunk be az egyik valószínűsíthető sorba, nehogy lemaradjunk. Így is lett. Kiszúrtam a sort, ahol a legtöbben angolul beszéltek, és mit ád az ég, az volt az.
Norbi kiszúrta, hogy a priority check in-nél áll valami híres rocker (rocksztár, mondja Norbi, és a neve Yngwie J. Malmsteen), akit megpróbált lefényképezni. Ez a csávó azonban annyira profi rocker, hogy mindig elfordult, amikor Norbi kattintott volna. Egy félprofilból készült kép azért lett.

Amikor ránk került a sor, simán megkaptam a beszállókártyát. Sőt, a nagyon kedves beszállókártya-nyomtató ember azt mondta, hogy nem ülünk túl közel egymáshoz a New York-i járaton, megnézi, mit lehet tenni. Norbié volt a 33K, enyém a 36D; ez a kedves ember áttett a 33G-re, ami azért majdnem egymás mellett van.

Megreggeliztünk, aztán lementünk a szuvenírboltba (most nem részletezett okokból kellett nekem egy Budapestet jelképező hógömb). Csak bazi nagy darabok voltak, 21EUR-ért, úgyhogy megkérdeztem az eladóhölgyet, hogy kisebb nincs-e. Azt mondta, hogy van, de csak a másik boltjukban, majd menjünk arra az útlevélellenőrzés után.
Átmentünk a securityn (teljesen profik voltunk mindketten, kipakoltunk minden kütyüt, kaptam műanyag zacsit a folyadékokhoz), aztán megkerestük a boltot, ahol valóban volt aprócska hógömb. Lemeóztuk a parlamenteseket, volt egy, amiben egész derekas mennyiségű hó volt, potom 7EUR-ért. Ajicsomcsi, aztán ücsörgés a repülőre várva.

Sehol nem húztuk az időt, így meglepett kicsit, hogy épp csak rácsattantam az ingyenes wifire, és máris megkezdődött a beszállítás. Oké, a BA jellemzően időben szokott indulni. Most nem sikerült nekik - a pilóta gondosan elmagyarázta, hogy ők/mi készen állunk, de nincs üres hely az indulásra, így várnunk kell 8:05-ig. Sebaj, csak felszálltunk végül.
Eseménytelen repülőút, leszállás London Heathrow-n.

Nem kritikus pont: Átszállás a másik járatra

Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem én izgultam, hanem Norbi. Olyan még nem volt, hogy eltévedtem volna a Heathrow-n, és többszöri ottjártamkor megtanultam becsülni a britek csendes hatékonyságát. Egy percig nem nyugatanított, hogy átjutunk-e a 3-as terminálról az 5-ösre. Nyilván át is jutottunk, Busszal, kismetróval, nem volt semmi probléma.
Aztán jött itt is a becsekk, ahol közölték velem, hogy változás történt az ülésszámomban. Mielőtt mondhattam volna, hogy a budapesti becsekkolós ember ültetett át, kiderült, hogy upgradelve lettem Business Classra. Nagy durcásan elfogadtam.

A security check itt is olajozott gépezetként működött, egy csippantás nélkül átjutottunk rajta. Csak mivel már business class voltam, meg akartam találni a vonatkozó lounge-ot.
Megtaláltuk, és mivel az ajtónálló (-ülő) hölgy kedves volt, és mi is normálisak voltuk, besurranhattunk mindketten. Bedobtunk egy-egy banánt meg valami kisdobozos löttyöt, és mentünk is beszállni.

A járaton nem történt semmi váratlan. A légikísérők rendszeresen megjelentek, azt firtatva, hogy mit ennék vagy innék; amikor pedig nem ettem és ittam, pokrócba bugyolálva néztem a filmeket. Feltételezem, hogy Norbi is hasonlóképpen tett, csak őt ritkábban etették.

4. kritikus pont: Bejutni az Egyesült Államokba

Leszállás után jött a hosszú-hosszú sorbanállás. Másfél órányi araszolás után eljutottunk az útlevélellenőrzésig, ahol kaptunk pecsétet a vízumunkra. Eddig nem aggódtam, mert tudtam, hogy ezután jön a dolog neheze: felmarkolni a bőröndöket és átjutni a vámellenőrzésen, ahol minden bizonnyal három generációra visszamenőleg kikérdeznek családom múltjáról, mikroszkóppal vizsgálják át a bőröndök tartalmát és a vízum valódiságát. Némi magabiztosságot kölcsönzött a hátizsákban lapuló vaskos papírcsomó, amit a budapesti nagykövetségen kaptam, a vízumügyintézés során. Pecsét is volt rajta meg minden, hát melyik vámtisztet ne hatná meg egy pecsét? És mindezen tortúra végén vár a vágyott díj: az I-94-es szám, ami nélkül nem ember az ember.

Ehhez képest felmarkoltunk a bőröndöket, egy kissé unott arcú vámtiszt elvette a kitöltött vámnyilatkozatunkat, és intett, hogy menjünk a kijáraton kifele. WTF, így én.
Megkérdeztem egy egyenruhás alakot, akinél fizetni lehetett volna, ha van vámolnivalóm, hogy akkor most mi van? Mondta, hogy I-94-et már évek óta nem adnak, isten hozott New Yorkban, nyomás kifele, ne ácsorogjak, elállom az utat.
Megkérdeztem egy általános információs hölgyet is, aki pontosított: az I-94 létezik, csak teljesen elektromos formában, tehát letölteni le tudom, csak már nem nyomnak semmit a kezembe. Jajó.

Ezen a ponton bennem valami eltört kicsit. Annyit készültem erre a vízumvizsgálatra, erre megtörténik úgy, hogy észre se vettem. Jayne megértene. (Lásd: Firefly - Ariel)

Fogtunk egy taxit, és uzsgyi az ideiglenes szállásra.

Ugyan egy épülettel arrébb rakott ki a taxis, de csak kicsit kellett sétálni, és máris a megfelelő helyen voltunk, a Times Square majdnem kellős közepén.
A portásról természetesen kiderült, hogy magyar a felesége, és az Attila úton lakott egy ideig... Nem tudom, miért voltam meglepve kicsit, biztos a jetlag. Elmesélte, mi merre, aztán feljöttünk. Szép nagy lakás, itt-ott kicsit lepukkant, de összességében teljesen jó.

Elhatároztuk, hogy legalább este 8-ig fent leszünk, hogy gyorsabban átálljunk az itteni időre. Rövid csomagolást, pámpillázást követően tehát elindultunk, hogy szerezzünk SIM kártyát. Van itt egy T-Mobile üzlet körülbelül öt lépésre, oda bementünk - élő zenét szolgáltatott valami DJ, csak úgy mondom -, és Vesta gondjaira bíztuk magunkat (így hívják az egyik eladócsajszit). Azaz én Norbira bíztam magunkat és elkezdtem bóklászni a boltban.
Van eset, amikor a hajlandóságot mutató vevő és hajlandóságot mutató eladó együttes akarata sem vezet eredményre, ez is egy ilyen eset volt, Kaptunk SIM kártyákat, megegyeztünk az árban is, de csak nem akart LTE lenni a telefonokon. Mondtuk, hogy akár kompatibilitás is lehet, hogy nem ismeri a telefonunk az itteni frekvenciánkat, és elváltunk.
Volt még egy körünk egy közeli élelmiszerboltban. (Nagyon remélem, hogy vannak olcsóbb helyek is, mert ezt itt szerintem nem az olcsó fajta.) Beszereztünk minden fontos dolgot: chips, tejfölre emlékeztető dolog, 1 ampulla IPA sör, 4 db nektarin (amiért valami horribilis összeget fizettünk, valamit rosszul mért a pénztáros), tea, kávé, aztán vissza a szállásra, és megettük a csipszt.

Örömmel jelentem, hogy a tejfölkérdés megoldódni látszik. Ez a tejfölszerű cucc, amit vettünk, olyasmi, mint a Bakony tejföl otthon. Vigyorgó tehén van rajta, megáll benne a kanál, és tök finom.

Kipakoltunk a bőröndökből, aztán megnéztük a telefonokat: tényleg nem vagyunk kompatibilisek. Banyek. pedig hogy szeretem a Kisrókát (Wileyfox Swift). Nézegettük még, hogy milyen opcióink vannak, de mikor Norbi látta, hogy gyakrabban van csukva a szemem, mint nyitva, és átváltottam automata üzenetfogadó módra (mindenre azt dünnyögöm, hogy aha meg ühüm), elküldött fürdeni.

Zuhany, fogmosás, ágy. Kicsit nyomogattam még a telefonomat, szerintem úgy fél 11 körül nyomott el az álom.

A nap, amikor hazajöttünk

Két nappal a tervezett előtt.

Az elmúlt emelkedők nyomot hagytak Norbi térdén, ezért egészségügyi okokból úgy döntöttünk, hogy az utolsó 150km-t kihagyjuk. Jobb helyszínt erre nem is választhattunk volna: a Regensburg Hbf ott volt alig 10.5km-re a szállástól, jobbára lejtőkön keresztül.

Megreggeliztünk, felöltöztünk, összekészülődtünk, aztán szóltam a reggeli recepciós hölgynek (törékeny, ősz hajú), hogy akkor kivennénk a bicikliket a garázsból. Bólogatott és eltűnt, aztán kulcscsörgést hallottam - feltételeztem, hogy megy kinyitni a garázsajtót. Mi mást gondoltam volna?

(A németek [angol]nyelvtudását a tapasztaltak alapján nem tudom megerősíteni. Minden valószínűség szerint ha az életük múlna rajta, beszélnének angolul, de velünk valamiért nagyon kevesen tették. Talán mert valamennyi nyomot hagyott bennem a némettanulás, és alapszinten elgagyogok, bizonyos helyzetekben még udvarias is tudok lenni a sima "kérem-köszönöm" pároson felül is.)

Vártunk, vártunk... a garázskapu csak nem nyílt, úgyhogy felmentem még egyszer a recepcióra. A néni sehol. Vártunk tovább.

Pár perc múlva megjelent a néni a lépcső tetején, Norbi biciklijével a kezében. BAAASSZUS! - így én, és rohantam fel. Sűrű elnézéskérések közepette mondtam a hölgynek, hogy ha tudtam volna, mentünk volna felhozni a bicikliket, csak hát az ajtóra vártunk - nem tudom, hallotta-e, túlságosan elfoglalta, hogy elnézést kérjen tőlem, amiért ennyi időbe telt felhozni a biciklit... Nem tudta kinyitni a garázsajtót. Végül is csak három szűk lépcsőfordulón kellett felvonszolni a járgányokat. Senki hibája nem volt, mégis égett az arcom rendesen.

Na EZ P+R

Napsugár, madárcsicser, elgurultunk a főpályaudvarig. Megkérdeztem a helyi információt, hogyan juthat el két felnőtt és két bicikli Budapestre - megmondta, kinyomtatta, és útbaigazított a jegyiroda felé. Ott megint olyan volt, hogy ha kicsit is érzékenyebb hangulatban vagyok, sírva ölelgetem Frau Poltmant (a jegyárus hölgyet). Odaadtam a kinyomtatott útitervet (két átszállás, a vége RailJet), összekattintgatta a jegyeket, foglalt a bicikliknek is helyet, elmagyarázta, a nyolc kinyomtatott jegy közül melyik mire való... Ehh. Hülye németek.* Elsőként fogja a falhoz állítani őket a forradalom, meglássátok.

Az egész pakk pont kétszer annyiba került, mint jó Tiborunk - másrészt viszont pont olyan gyors volt (ha rövidebb az átszállás Salzburgban, még rövidebb is lett volna), sokkal kényelmesebb, és nem utolsósorban biztonságosabb is. (Egyszer odaúton arra ébredtem, hogy egy hirtelen előző kamion hátulja mintegy 5 centire van az autó elejétől... A vonat méltó ellenfele a kamionnak, én csak ennyit mondok.)

*Viszonyításképpen: tavaly Drezdából mentünk Prágába. A biciklijegyeket Budapest-Drezda, illetve Prága-Budapest viszonylatban Anna vette meg a MÁV egyik viszonylag nagyobb pályaudvarán (Kelenföldi). Nem kellett átszállni, ismertük a járatszámot, kétszer négy tökugyanolyan jegy kellett volna - és a jegyárus nő először azt mondta Annának, hogy inkább másutt vegye meg, mert neki erre nincs ideje (kedve); aztán meg bő egy órát elszöszmötölt a jegyek megírásával. (Igen, írásával. Kézzel.) Még jó, hogy Anna a határozott és kitartó fajta,

Szóval kezemben egy papírköteggel visszamentem a Biciklik Őrizőjéhez. A vonat 11:46-kor indult Regensburg 4-es vágányáról; 12:25-kor érkezik Landshut 6-os vágányára, ahol 12 percünk van, hogy átérjünk az 1-es vágányra, ahonnét 12:37-kor indul Salzburg Hbf felé egy helyi járat, ami 14:53-kor érkezik a 4-es vágányra. Ott felpattanunk a 6DF vágányról 16:08-kor induló RailJetre, és 21:19-kor megérkezünk Budapest-Keletibe. (Vegyük észre, hogy csak itt nincs vágányszám. És mint arra Salzburgban rájöttem, a 6DF azt jelenti, hogy a 6-os vágány D-F szekciójában lesz a vonat. Még azt is kiírták, hogy a biciklitárolós kocsi hol lesz.)

A 12 perces átszállás rövidkének tűnt, az út ezen része miatt izgultam nagyon, de cirka 3 perc alatt abszolváltuk a távot biciklifelrakással együtt. Még jó, hogy ilyen gyorsak voltunk, mert a névleg 6 biciklihelyre összesen 8 bicikli érkezett. Mi voltunk az elsők, nekünk jó kényelmes hely jutott; persze a többiek is befértek. A RailJeten, ahol a 143-144-es helyek voltak a biciklinek fenntartva, egy korábban felszállt montis úr az egyik helyünkre akasztotta a biciklijét, de mikor látta, hogy oda szeretnénk telepedni, jött és átakasztotta máshova.

A kultúrsokk fordítva is működik. Amint átléptük a határt Hegyeshalomnál, visszazökkentünk a német álomvilágból a magyar rögvalóságba. Addig azt mondta be a géphang, hogy üdvözölnek az ÖBB járatán, van kaja a a vendéglőkocsiban, amit akár az üléshez is szállítanak; valamint kellemes utazást kívánnak. Hegyeshalom után: üdvözölnek az ÖBB járatán, ez egy nemdohányzó járat, kérjük, vigyázzanak értékeikre, van kaja a a vendéglőkocsiban, amit akár az üléshez is szállítanak. Hasonlít, valahogy mégsem ugyanaz. (A regensburgi pályaudvaron csak jelképesen volt lelakatolva egyik-másik bicikli egy befőttesgumival, a többség csak úgy oda volt rakva. A túra közben mi kezdtük hülyén érezni magunkat, mikor éjszakára odalakatoltuk valami kellően mozdíthatatlan tereptárgyhoz a bicikliket a szuperbiztonságos lakatokkal.)

21:20-kor érkeztünk meg a Keletibe, ahol balzsamosan meleg idő fogadott; valamivel tíz előtt már otthon is voltunk.

Alapvetően bízom embertársaimban, miért is ne tenném. Norbi is embertársam, és a térdét szinte a sajátomnak érzem. De amikor megálltunk a kapu előtt, és halkan megjegyezte, hogy pont 444 kilométert tettünk meg a túra során... Nem, nem, biztos véletlen. Ilyet még tervezni se lehet. Ugye? Ugye?

A netről.

Erősen hálózatfüggők vagyunk mindketten, kigondoltuk jóelőre tehát, hogyan lesz internetünk. Volt egy német SIM-kártyánk, feltöltős, na majd arra töltünk fel.

Nem nyert: a kártya, bár tavaly júliusban volt utoljára használatban, közben lejárt.

Sebaj, Norbi pár sikertelen próbálkozás (Lidl, Aldi) vett egy Eplus-os Whatsapp kártyát, hogy majd azzal jól netezünk. (A többihez mindenképp adni akartak egy internetsticket is sok pénzért.)

Ez se nyert: aktiválni kellett volna a kártyát, az erre a célra szolgáló weboldal azonban nem működött (napokig); telefonon nagy nehezen elnavigáltam az "ügyintézőnk jelentkezéséig kérjük szíves türelmét" menüpontig, azonban 75Ft/perc árért úgy gondoltam, inkább nem várom ki a minimum 5 perces várakozási időt (annyit ígért); végül emilt küldtem, amire aznap reggel válaszoltak, hogy indultunk haza. 

Ez természetesen csak egy tapasztalat, mindenesetre a pár évvel ezelőttivel összeadva az a kép rajzolódik ki előttem, hogy Németországban nem feltétlenül triviális telefonos internetet intézni odalátogatóknak. Ha nem lett volna a (lejárt) SIM kártya, jobban utánanéztünk volna, de mivel ebben bíztunk, nem tettük.

A jó hír, hogy a legtöbb szálláson volt wifi, és mint rájöttünk, elvagyunk mi ennyivel is. Alighanem erősítettük a "mai fiatalok" sztereotípiát, amennyiben vacsora közben jobbára a telefonunkat nyomkodtuk ahelyett, hogy egymással beszélgettünk volna - azt bezzeg senki nem látta, hogy napközben a telefonok elfeledve pihentek különböző zsebeinkben.

A nyugdíjasok.

Kezdődött az egész az első esti kocsmás élménnyel. Bementünk ugye a szomszéd ivóba, ahol teljesen olyan volt, mintha valami zártkörű rendezvény lett volna, osztálytalálkozó vagy efféle. Azért bementünk, mert a fázás az fázás, és végül kiszolgáltak minket minden fakszni nélkül. Míg jól megérdemelt Obstwasserünket (~pálinka) iszogattuk, szólt a Német Örökzöld egy DJ jóvoltából, és a másik teremben ropták a nénik és bácsik ezerrel. Az ivó részben pedig sörözgettek, iszogattak, beszélgettek. Nem tudom, ez egy átlagos szombat este volt-e, de lehet, hogy igen.

Aztán jöttek szembe a biciklisták. Nem voltak tömve az utak, az tény (nagyon szezon eleje volt), aki viszont jött szembe, annak durván 90%-a nyugdíjas pár vagy csoport volt. Elment mellettünk vagy szembe időnként egy-két korunkbeli vagy fiatalabb is, nem az volt azonban a tipikus.

És a nordic walkerek! Időjárás ide, szél oda, alig lehetett úgy eldobni egy követ, hogy ne egy nordic walkert találjon el vele az ember. (Jó, esőben kevesebben voltak.)

Na meg a kutyások. Egyrészt, ha találkoztunk útközben egy-egy ebbel, a gazdája odahívta magához, vagy egy esetben a "feküdj" vezényszót alkalmazva tette mozdulatlanná a kutyát a bicikliút mentén. Ez nekem, aki még mindig bizonyos óvatossággal közelít a kutyákhoz, tetszett.

Másrészt, ha két falu közt, a senkiföldjén találkozom kutyáját sétáltató emberrel, akaratlanul is elkezdek számolgatni. Egyik falu 3km ide, a másik 2km. Autó sehol a környéken, Azaz a gazdi sétál 4-6km-t a kutyájával. Hm, hm. Ha kutyaként születek újjá, Németország Duna-vidékén szeretnék kikötni.

Mindenesetre jó látni, hogy lehet jól is nyugdíjasnak lenni. Oké, idehaza is változnak az idők, csak nem ennyire - itt még mindig mintha véget érne az élet 65 év fölött.

A bőrnadrágok napja.

Május 5-én Németország testületileg ünnepelte Krisztus mennybemenetelét. Amit mi ebből láttunk, az az volt, hogy rengeteg ember jött velünk szembe a helyes kis bőrnadrágban, kék-fehér kiskockás ingben és többnyire az elmaradhatatlan üveg sörrel. Például mikor épp Kelheim felsőn toltuk a bringákat, jött szembe egy húszfős társaság, kora húszas éveikben levő fiúk. Mindegyiken a bőrnaci (térdig érő, ha eddig nem említettem volna) és valami helyi focicsapat egyenpólója; a menet elején kiskocsiban húzta maga után a láda söröket két srác. A ládában volt még hely egy bömbi magnónak is, amiből üvöltött a zene - de nem ám a kotonájdzsó meg a mostani megfelelőik, hanem a Német Örökzöld.

A lányokon/nőkön is bőrnaci volt, vagy népviselet-jellegű szoknya, köténnyel, mellénnyel, ahogy kell - náluk kevesebb volt a sör.

Kérdem én, elképzelhető lenne ez itt? Hogy mondjuk augusztus 20-án népviseletbe öltözik az ország jó része és teli tüdőből zengjük együtt a magnóból áradó Katona Klári-dalokat? Bárcsak, bárcsak.

És most jön a Képek, Amiket Máshova Nem Tudtam Elsütni rész.

Láttunk tehénkéket, pacikat, nyuszikat, juhokat, kecskéket, bárányokat, őzikéket, bivalyokat, ludakat, csirkéket, kacsákokat és hattyúkat. A kecskék közt volt egy csapat, ami deréktájig fekete volt, onnét meg fehér. (Ha nem látszana elég jól a képen...)

A Duna forrásától (azaz a Dunát alkotó két kisfolyó találkozásától) nem messze láttam meg ezt véletlenül:

Kicsiny fahíd, random bicikliturista nénivel for scale

Hattyúk-öttyúk

Ezt azoknak, akik hisznek az összeesküvés-elméletekben

A közelben van egy Airbus-gyár

Ezt meg csak úgy

Teljes táv: 444km (sok-sok heggyel)

Nem tudom még, hova megyünk legközelebb, de az biztos, hogy lapos hely lesz.

A nap, ami majdnem hosszabb lett

Sokkal hosszabb.

Csodásan indult a reggel. Azt hámoztuk ki a fogadós bácsi szavaiból, hogy bár fél nyolctól lenne reggeli, az lenne az igazi, ha nyolckor jelennénk meg. Velünk lehet beszélni, fél nyolcig durmoltunk, aztán kaja.

A bicikliút ott vezetett a háztól pár méterre (már ha az ember tudta, hogy hol kell jobbra fordulni, és Norbi persze tudta). Az első tíz-tizenöt km földúton vezetett, de ez a jobb fajtából való földút volt, kevés murvával.

Közkívánatra: a gyorsulási verseny győztese

Egy ideig a Duna menti töltésen vezetett, végre láttam a folyót kéken is. Láttunk mezőn szaladgáló, hosszúfülű barna nyuszikat is.

És tényleg kék! 

Úgy vártuk ezt a napot, mint kisgyerek a sóska után a csokitortát. Mert ez egy Rövid Táv volt, alig 70km. Maximum 75, gyerekjáték.

Nem volt persze kolbászból fonva az útmenti kerítés itt se. A töltés tetején játéka voltunk minden szélnek, abból meg volt rendesen, főleg a szembe fajtából. Sík terepen tekertünk volna 23-25km/h-val, így lett belőle 16-18. Még így is faltuk a távot.

Aztán jött az, ami Kelheimi Dilemma néven fog bevonulni a történelemkönyvekbe.
Jobbra derekas emelkedő, balra hajó - merre menjünk?

Valami népünnepély volt aznap, tele volt a környék tiroli bőrnadrágos, kezében sörösüveget szorongató emberekkel. A kompon egy egész rezesbandával utaztunk, akik nem tétlenkedtek, játszották a német örökzöldekeket.

A történelemkönyvek kárörvendően fogják említeni, hogy a komp után derekas emelkedő jött. Aztán egy hegy, a fenyőtűkkel szórt földút fajtából. Azaz jól át lettünk verve.

Mindezt ezért. 

A hegytető után igen meredek szerpentin vezetett Kelheimbe. Ezen Norbi vígan lekanyargott, én valamivel óvatosabban követtem, tényleg csak a feltétlenül szükséges mennyiségű szűköléssel körítve.

Oda a mélybe mentünk

Megálltunk ebédelni egy pizzériában. Már 58km-nél jártunk, enyhült a szembeszél, miért ne tettük volna?

Amikor azonban indultunk tovább, Norbi ijesztő táblát látott: Regensburg 39km. A szállás Regensburg előtt volt egy kicsivel, Sinzing településen, úgyhogy itt megtorpantunk pár percre. Norbi homlokán megjelentek az "Újratervezés" ráncai; végül talált egy 15km-es útvonalat, ami csak két hegyen vezetett át. Azokon meg rutinosan kelünk már át - amíg lehet, tekerünk, aztán feltoljuk a maradékon, nincs itt semmi probléma. És huszonnégy kilométerrel rövidebb.

Az út vége felé lett volna még egy kompozás, de mivel az északi oldalon haladtunk, ezt kihagytuk (és én is az itt elhelyezhető szóviccet, nem kell megköszönni), helyette egy lezárt vasúti átkelőn keltünk át.

A szállás egész jó; kifogytak a sima szobából, ezért upgrade-eltek minket eggyel jobbra, és életemben először vízágyban aludtam. Wifi is lenne, csak valami bibi van vele, tegnap este óra nem lehet csatlakozni. Nagy a kísértés, hogy ráugorjak az ágyra, hogy megnézzem, Norbi milyen magasra repülne, de ellenállok. Egyelőre. Hadd aludjon.

Táv: 74.6 km, három hegy

A nap, ami egész rendben volt

Az első nap, amikor az előirányzat és a tejesített táv majdnem megegyezett.

Reggel döbbenetesen korán indultunk: már fél kilenc után valamivel úton voltunk. Az elején megálltunk itt-ott, viszont haladtunk is rendesen.

Csapatmunka, gondolom

Májusfa

Májusfa rengeteg van most errefelé. Egyiken-másikon név is van, vagy sok kis zászló. Ennyit a helyi népszokásokról.

Donauwörth történelmi belvárosában áthaladtunk a helyi piacon - két zöldséges és egy narancslé-facsaró versengett az ügyfelek kegyeiért, na meg egy sajt- és tejtermék-árus (boldogok a sajtkészítők). Meg kellett volna állni fényképezni, de én is csak annyit tudok mondani, mint az egyszeri takarítónő - jobbra fal, balra fal, előttem meg lejtő.

Rövid Dunapart után jöttek a nagy amplitúdójú hepék és hupák. Általában a biciklisekre nézve jóindulatúan van tervezve és felépítve minden, de valami perverz oknál fogva a legtöbb jól kiérdemelt lejtő vagy éles kanyarban, vagy betonfalban végződik.

Harminc km körül megálltunk ebédelni egy steakházban Marxheim virágzó metropoliszában.

Ez csak úgy volt ott

Krumplis tótok is vannak az őseim közt, nem csak pockok, a sajttal töltött krumpli nyilvánvaló választás volt.

A tyúk hozzájárult

Norbi gondolkodott kicsit, hogy elfogyaszt-e egy steaket, de a választék 600 grammnál kezdődött, és bár az én szememben ő egy tigris, ez még neki is sok lett volna - a sajtos tészta sült hagymával azonban minden nagymacska kedvence.
Almás pite nélkül pedig nem telhet el nap.

Ezután jött a napi kötelező hegy teljesítése. Festői táj, vörösesbarna fenyőtűkkel megszórt erdei ösvény, a mélyben folydogáló Duna, a motoros is pont a "motorral behajtani tilos" tábla mellett zúgott el mellettünk, ahogy toltuk felfele a járgányokat. A végén lejtő volt, meg viszonylag sík szakasz, ahol hasítottunk.

Itt még nem sejtettük, hogy eltévedtünk. Valamint kacsák. 

Egy kicsit eltévedtünk Neuburgban. Nem táblázták ki rendesen a Donauradweget, valahol egyenesen mentünk egy jobbkanyar helyett, és így egyenesen Ingolstadt felé mentünk, Neuburg belvárosának és rengeteg, minden bizonnyal gyönyörű templomának megtekintése helyett. Sűrűn záporzó könnyeink áztatták az Ingolstadt felé vezető, mintegy öt kilométerrel rövidebb utat.

Itt álltunk meg először sírni

Technikai okokból megálltunk az SC Irgertsheim focipályájának sörözőjében, ahol mit ád az ég, vécé is volt. Itt a megye nyolcas csapatoknak is olyan focipályájuk van, hogy ihaj, és a gyep olyan zöld, hogy a brit királynő főkertésze is elmorzsolna pár férfias könnycseppet.

Ingolstadtban is van belváros, egész pofás méghozzá. Macskaköves, az igaz, de a jó fajta. És itt is beigazolódott, hogy ha tíz másodpercnél tovább áll egy helyben az ember térképet nézve, azonnal lecsap rá egy helyi, hogy segíthet-e.

A napi kiciócó hely beváltotta a hozzá fűzött reményeket: tiszta, jól felszerelt, wifi included, reggeli szintén.
Azt nem értem mondjuk, hogy miből élnek ezek a helyek. Eddig szinte mindegyikben csak mi voltunk, esetleg még valaki. De talán ha beindul a szezon.

Felhajtottunk egy sört (én voltam a felbujtó), aztán fogmosáspizsikóma.

Táv: 88.6 km, egy hegy

A nap, ami rövidebb volt

Teljesen véletlenül. Becsszó.

Elhatároztuk, hogy nagyon korán indulunk, mert akkor hamarabb érünk oda, és mennyire jó lesz az. Az előző napokon fél tízkor, illetve háromnegyed tízkor sikerült útra kelni, így javulásnak számított, hogy huszonkét perccel kilenc után már elhagytuk a helyi bankszektor epicentrumát.

Az elején kanyarogtunk kicsit, de csak kijutottunk a megfelelő útra (például egy random, robogókat áruló nőnek köszönhetően, aki rutinosan elmondta, hogy hol balra és hol jobbra). Teljesen jól haladtunk, az első óra alatt lenyomtunk húsz kilométert - akkor pont szembejött egy Müller, azt pedig nem hagyhattuk ki.
Norbi kint maradt biciklire vigyázni és varázskoktélt kotyvasztani, én bementem mindenféle nagyon fontos dolgokért, amik egy részéről kiderült, hogy lóbalzsam (őszintén: mindenki tudja, hogy ez emberre is alkalmazható?), aztán gurultunk tovább.

A Duna, már egész nagy korában

Ulm előtt kicsivel egy útlezárás fogadott minket. Gyalogos is volt piros karikában, innét tudtuk, hogy komoly a dolog. Mellékeltek hozzá elterelés-térképet is, hogy merre mehetünk körbe. Ezt jó pár percig tanulmányoztuk (nekem például szokatlan, ha a Duna északra folyik, úgyhogy azt hittem, mi a jobb felső csücsökben vagyunk, de Norbi tudta a tutit, hogy a bal alsóban), aztán elindultunk a javasolt útvonalon.

Az első kanyarnál rögtön egy jó nagy sárga tábla fogadott minket, mondván "U -->" (Umleitung jobbra). És egyre csak jelentek meg ezek a táblák, esélyt sem adtak eltévedni.
Az se segített, hogy találkoztunk egy cirka húszfős nyugdíjascsoporttal, akik szintén arra tartottak.

Itt szeretném elmagyarázni, hogyan is jutottam el az első napon a hét kilométeres emelkedő tetejére. "De hiszen - így Hű Olvasóm - totál ki volt merülve, fájt mindenütt, hideg volt és még esett is időnként, hát hogy nem adta fel Gutensteinben?"

Először is, a pajta eresze alatt töltött idő során én igenis hogy felvetettem, hogy hagyjuk veszni a magaslati szállást. (Nem hoztam szóba, hogy Norbi ősei közt számos hegyizerge akadhat, és alighanem ezért is találta ezt a szállást, de igazságtalan, ha engem is bele akar ebbe rángatni, az én őseim közt tisztes lajhárok és kimondottan tengerszinten élő mezei pockok vannak, de azért szerintem ott volt ez is a sorok közt.)
Norbi ezt figyelmen kívül hagyta, és aztán csak úgy történtek a dolgok, és egyszercsak már ott voltunk. De biztos nem jutottunk volna el odáig, ha nem lettek volna Norbi egészen rémes szóviccei. Többször gondoltam rá, hogy én akkor itt most kiszállok, ások magamnak egy kényelmes lyukat az út mentén és új életet kezdek, de nem lehetett, mert Norbi elsütött még egy rémes szóviccet, és azzal átlendített a holtponton.

Ezek nagy részét elfelejtettem, mert a jól működő párkapcsolatok nem maguktól működnek jól, de egyre emlékszem. És ennél még csak a közelében se voltam semmiféle holtpontnak.

Mikor beértünk Ulmba, Norbi kijelentette, hogy ez micsoda Ulmleitung volt.

Szóval Ulm. A város, ahol a folyó mellett egy nyomorult sörözde sincs. Végiggurultunk a parton és ki a városból.

Egy idő múlva feltűnt egy útszéli pizzéria, ami ugyan zárva volt, de egy arra járó hölgy útbaigazított egy közeli étteremig.
A napi menü XLL Schnitzel volt, egész potom pénzét, be is toltunk egyet fejenként.

Utána jött a baj: ezzel lekanyarodtunk a partról, ahol a 6-os Eurosztráda (vagy mifene) vonalát követtük, ami egyben a Donauradwanderweg is, és innét kezdve az útjelző nyilak a 8-as útra akartak minket terelni. Az is biztos szép helyekre vitt volna minket, nem kérdés, de mi már úgy hozzászoktunk a 6-oshoz. Elsőre le tudtam írni az út nevét például, ami azért dicséretes.

Nem volt más választás sajnos, menni kellett, amerre a nyilak mutatták.
Az ég alja meg kezdett sötétedni.
Az időjárás-előrejelzés előző nap 30% esélyt adott az esőnek, reggel meg ugye a kapzsi hotel miatt nem tudtuk megnézni (az Eplus nevű szolgáltató is vastagon benne van amúgy; róluk majd később), de abból ítélve, ahogy az addig barátságos bárányfelhők sötétszürke viharfelhővé álltak össze, arra a következtetésre jutottunk, hogy az eső valószínűsége a 100%-hoz állhat közelebb.

Nem akarok mindent a szurkolótáborra kenni, de tény, hogy pont akkor bukkantunk fel egy vasúti aluljáró másik oldalán, mikor az első esőcseppek megérkeztek. Úgy gondoltuk, inkább az aluljáróban várjuk ki, míg átvonul felettünk a vihar.
Egypár arra járó biciklista is így gondolta, végül már féltucatnyian álltunk az aluljáró nyílásainál. Mi egy barátságos hölggyel elegyedtünk szóba (mert ő érkezett utánunk rögtön, és én mondtam neki, hogy talán várnia kéne, durvának ígérkezik az eső), és ugyan annyit beszélt angolul, mint mi ketten együtt németül, felajánlotta, hogy megnézi a telefonján, mi vár ránk időjárásügyben az út hátralevő részében.
Ezen a ponton Norbira hagytam a társalgást, mert elmentem lefényképezni a jégdarabokat. Amik estek. Eső helyett. Május elején.

Jégeső (részlet)

Mikor elállt az eső és elpályázott mindenki más, Norbi vázolta az alternatív utat Höchstädtba: bicaj a következő vasútállomásig, aztán vonat. Nem kellett kétszer mondania.

Szemerkélő esőben vágtáztunk a következő településig, vettünk jegyet, felszálltunk a vonatra, ami helyenként 159km/h sebességgel száguldott, és már ott is voltunk a célvárosban. Két kilométer gurulás után meg a szálláson.
Ez is az az olcsó, gagyi típusú szállás, ami kétszer annyit nyújt, mint amire számít az ember, mert csak.

Többek közt egy kis étterem is volt a másik oldalán, ahol olyan paradicsomlevest, "Berg" pizzát és házi elgondolásból készült rebarbarás desszert ettünk, hogy a szuperlatívuszok is csak szerényen összehúzzák magukat.
A szakács és egyben felszolgáló egy ősz hajú, vélhetően olasz származású hölgy volt, egyben a desszert értelmi szerzője. Oké, az italokat elfelejtette kihozni, de kaptunk rettentő finom mini pizzakenyereket is a leveshez!

Mikor fizetésre került a sor, hozta a kis jegyzetfüzetet és összeszámolta, hogy akkor ennyi meg annyi, marad a kettő, meg kétszer nyolc, és akkor az ennyi. Kifizettük, nem szeretek ilyenkor akadékoskodni. Mikor elment, akkor azért átszámoltuk még egyszer, és bizony: összeadásnál a kettő az maradt.
Odamentünk a pulthoz, mondtuk neki, hogy apró kis hiba, és adtunk még két eurót. Nagyon örült, tán meg is hatódott kicsit.
Így mulatunk mi, kérem.

A többi a szokásos - pizsi, fogmosás, kóma.

Táv: 57km (90 helyett)