Új családtag

Megérkezett az Elp Ungarnföldéről egy éjfekete VW Tiguan táltos paripa hátán.

Vett egy autót, istenkém. Előfordul. 

Megvette Budapesten, ma reggel megcserdítette az ostort, és este kilencre már haza is repítette a ménes. Felhívott, hogy megérkezett, lemegyek megnézni a járgányt? Mondok hogy a fenébe ne!, telefon lecsap, utcai ruházat magamra ránt, hajmosás után még mindig vizes haj copfba fog, kulcs felmarkol, lerongyol. 

Mondta, hogy a bejárattól balra parkol, úgyhogy lelkesen odakocogtam a bejárattól balra levő fekete VW Tiguanhoz, és megcsodáltam, hogy jé, szerdán vette, és máris szerzett rá német rendszámtáblát? És egyáltalán, hova tűnt, azt hittem, itt fog várni a kocsiban feszítve... és mit keres a visszapillantón egy rózsafüzér? 

Az Elp ötven méterre balrább állt a mi, egyelőre magyar rendszámú Tiguanunk mellett, megvárta, míg odaérek, és akkor nyomott a kezembe egy bőröndöt, egy szatyrot és egy üveg bort, hogy akkor ezeket most felvisszük. De hát én azt hittem, hogy bemutat az autónak! Bemutat, hogyne, sőt el is visz vacsorázni, de először vigyük fel a csomagokat, különben nem lesz nekem hely. 

Felvittük, lementünk, végre bepattantam a kocsiba, biztonsági öv bekapcs, izgatott várakozás. Az Elp is beült, és elmutogatta a fedélzeti dolgokat, úgyismint hogyan állítja az ember a légkondit, meg hogy ez itt a rádió, meg a szivargyújtó, meg nézzem csak, van itt a könyöklőben egy naaagy doboz. Meg a világításkapcsolónak is van automata üzemmódja, nem csodás? De. Tök állat. Ezzel az Elp már ki is szállt volna, hogy akkor menjünk a sarki vendéglőbe vacsorázni, én meg csak ültem teljesen döbbenten, hogy a mindenit, ember, el se viszel egy körre? De a vendéglő csak pár lépés, és nem biztos, hogy talál előtte parkolóhelyet...

Totál úgy éreztem magam, mint WALL-E, mikor EVE beülteti a mentőhajóba és ő ott megpatpatolja az ülést maga mellett. :)

Végül autókáztunk egy kört, közben is lelkesen  magyarázott, hogy van ám cruise control (ezt úgy szemléltette, hogy megnyomott valamit a kormány mellett, felszólított, hogy figyeljem erősen a sebességmérőt, majd eljárt egy felföldi kopogóst), meg az ablaktörlő automatikusan bekapcsol, ha esik az eső, és a többi, én meg megkérdeztem tőle, hogy mit szól a Clarkhoz. He? - így ő. Az autó neveként - így én -, szerintem van benne valami Clark-szerű. He? - így ő.

Abban maradtunk, hogy még gondolkodunk rajta. :)

Gyanús ez a csend...

...Provolone készül valamire.

A szomszédokról eddig keveset írtam, főleg mert túlnyomó részüket nem is ismerjük, akiről meg tudom, hogy kicsoda, azt messzire elkerülöm, különben felrúgnám.

Kérdezi most magától a kedves olvasó, hogy "hah, mi történt vissaival, ezzel a bárányszelídségű leányzóval, kinek lelke csipkés madárcsicser és virgonc napsütés, hogy ily durva kijelentésre ragadtatja magát?" (NEM RÖHÖG!)

A második emeleti szomszéd kölke, az történt. Van itt egy rakás fiatalkorú, a zajokból ítélve 0 és 17 év közt mindegyikből legalább két példány. Van játszótér is, meg udvar, meg focipálya, és használják is azokat rendesen. Ami ugye zajjal jár. Sok zajjal. Pláne mikor még tartott a focivébé, és az egyik valahonnét szerzett egy játékvezetői sípot... Na az fájdalmas volt, de nem igazán törődtem vele - annyi volt az egész reakcióm, hogy a tévét nem kapcsoltam be, ha háttérzajra támadt igényem. Tiszta spórolás.

Tehát elmondhatjuk, hogy általában véve a gyerekzaj/zsivaj nem zavar. Na de a második emeleti szomszéd kölke...

Még az első napokban, ha jól emlékszem, az ideköltözésünk utáni első hétfőn volt, hogy a reggel hét órára beállított ébresztőóra helyett valami monoton, idegtépő zaj keltett minket körülbelül egy órával korábban. Az Elp akkor egy darabig fülelt, aztán azt mondta, hogy a szomszéd gyereke az, nem akar óvodába menni. Oké, mondtam, majd kinövi. Aztán délután kettő körül felfigyeltem egy hasonló, szintén monoton és szintén idegtépő zajra: valaki a lépcsőházban folyamatosan azt kiabálta, hogy "Papaaaaaa! Papaaaaaaa! Papaaaaa!"
Nagyon hangosan. Nagyon sokáig.

Másnap sem akart óvodába menni. És másnap délután is hiányolta az apját.

Harmadnap szintén.

Szombaton is fél hétkor keltünk. Mármint én és az egész szomszédság, valószínűleg. (Az Elp szerencsére egy szimfonikus zenekar próbáját is átaludná.) A kedves szülők ugyanis, nem tudván mit kezdeni imádott gyermekükkel, reggelente kicsapták a lépcsőházba (jó idő esetén a két ház közti udvarra), amiért a ded nem rajongott, ezért elkezdett üvöltözni a szülei után. A változatosság nem tartozik erényei közé, így aztán minden nap egészen kora reggel negyedórát-fél órát hallgathattuk, hogy "Papaaaaaa!" És persze délutánonként is, hétvégén meg szinte bármikor rákezdhetett.

Egy napon találkoztam vele. Ritka undorító egy jószág. Egy méter húsz centi mély, tömzsi, göndör aranyfürtökkel, végtelenül ostoba arccal. 

Épp kedvenc délutáni elfoglaltságát űzte: lement (helyesebben szólva ledübörgött-ugrált) a földszintre, becsöngetett a jobb oldali ajtón, majd felugrált a másodikra, ott is becsengetett, beengedte magát, aztán pár perccel később kezdte az egészet elölről. (Tulajdonképpen az evolúció csodája a gyerek. Nem fér a fejembe, hogy nem vágta még senki fejbe egy vascsővel.)

Aztán úgy két hete az Elp munka után hazatérve izgatottan újságolta, hogy dobozokat látott a második emeleti szomszéd ajtaja előtt. Nagy dobozokat. Mondok, csak nem? Mondja, de bizony.

Másnap én is láttam a dobozokat, de akkor még nem lehetett megítélni, hogy melyik második emeleti szomszéd költözik, mert a dobozok eloszlása egyenletes volt a két ajtó közt. De szurkoltam erősen.

Tegnapelőtt pedig, ahogy indultam reggel némettanfolyni, a másodikon szembejött velem egy izmos férfiú, aki pont úgy nézett ki, mint egy költöztető. És a kölkös szomszéd ajtaja volt nyitva!!!!

Ahogy folytattam utamat lefele, az elsőn megint összefutottam a kis ártánnyal. Egymásra néztünk, és sok gondolat cserélt ott gazdát. Az ő arcáról azt lehetett leolvasni, hogy "oké, a csatát elvesztettem, de a háborút nem", az enyémről meg valami olyasmit, hogy "hahaha! végre! végre! VÉÉÉÉGREEEE!"

Mire hazaértem aznap délután, a költöztetők eltűntek. A dobozok szintúgy. És azonnal érezni lehetett a változásokat.

Először is, egyszerűen be tudtam jönni a földszinti ajtón. Eddig ugyanis különféle rollerek és gyerekbiciklik és sárga, műanyag játékmedvék voltak részint az ajtótól balra, részint előtte. Na ezek eltűntek. Nohát, mondtam magamban, ez jó.

Aztán láttam, hogy fel van hajtva a postaládánk fedele; ezt a postás szokta csinálni, ha tett bele valamit. Odamentem és benyúltam a levelekért (hát igen, kulcsunk az még nincs a postaládánkhoz, de az Elp megígérte, hogy intézkedik. Többször is. :)

Korábban ez úgy nézett ki, hogy kiengedtem a babakocsi fékjét, kihúztam valamennyire, hogy lapjával beférjek a kocsi és a fal közé, és úgy elértem a postaládát, aztán babakocsi vissza, fék becsattint.

A babakocsi is eltűnt.

A dobozok és a korábban az ajtó előtt tárolt egyéb hulladékanyagok szintén.

És tegnap délután hirtelen felriadtam a szokásos pittyegésemből, és beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, miért. Túl nagy volt a csend. :)

Ma negyed kilencig durmoltam. Az élet szép.

Megint Hamburgban jártunk

Még a múlt hónapban.

Meg lettünk hívva az Elp húgának a barátjának (...jaj) születésnapi zsúrjára. Tapasztalatból tudom, hogy ezek az összejövetelek számomra körülbelül annyira szórakoztatóak, mintha a fű növekedését figyelném - na nem, annyira azért nem érdekesek. Úgyhogy megegyeztünk: elmegyek, ha bevackolhatom magam egy sarokba a Nintendo DS-sel és játszhatok a legújabb játékkal (Lego Batman. Még egy bizonyíték a türelem rózsát teremre: két hete még 40€ volt, múlt héten meg 20€, ami már a hülyének is megéri kategória, bár a Saturnban vettem.)
A békés sarkot egy ideig meg kellett osztanom egy tizenegykét éves sráccal, aki szintén csak játszani jött; alakíthattunk volna egységfrontot, de nála PS3 volt, úgyhogy csak méla undorral végigmértük egymást.

A húg még a zsúr elején felajánlotta, hogy elvihetjük az autót a hétvégére - az Elp elsőre nem lelkesedett az ötletért, mert akkor már elfogyasztott  pár egységnyi folyékony tudatmódosítót, és ha taxival mentünk volna haza, másnap bonyolult lett volna felcsípni a kocsit, ráadásul másnap este már amúgy is jöttünk volna vissza Hannoverbe. Azt mondta tehát, hogy hacsak én nem vezetem el a kocsit hazáig, inkább hanyagoljuk az ötlet. Na de miért is ne vezethetnék én? - kérdeztem, és így is lett.

Az Elp navigálása mellett simán hazagurultunk. Nem dicsekedni akarok, mert úgyis csak körbe lennék röhögve, de ahhoz képest, hogy vadidegen autó volt, egész jól kezeltem. Az elején hangyányit nagy gázzal indultam még időnként, és volt egy fékezésem, ami az Elpet egy "ejnye no" jellegű  morranásra késztette (semmi komoly, csak a felsőteste elvált az üléstől, a biztonsági öve nem kattant be), na de aztán... Ügyes indulások, tempós utazósebességre gyorsítások, leheletfinom fékezések... Hiába, a véremben van. 

A sávváltás már nincs, szerencsére azonban hajnali kettőkor Hamburg utcái meglehetősen kihaltak, ez sem törte le tehát az önbizalmamat. Az utak minősége (micsoda meglepetés) kiváló, egyetlen dolog hiányzott: a macisajtok. Volt egy egész hosszú útszakasz, ahol minden kereszteződés után fél kilométerrel (!) kirakták a következő főútvonal-táblát, aztán jött egy utca jobbról, és sehol egy macisajt. (Lehet, hogy rosszul emlékszem, de mintha .hu szokna lenni macisajt az alárendelt úton is.) Sebaj. Ahol nem voltam biztos benne, ott jobbkezesnek kezeltem, és az Elp se panaszkodott. 

Ettől függetlenül feszült voltam, mert ugyan a jogosítványom ott volt a tárcámban, de az az a jófajta ungarise jogosítvány - a kártyás, a rózsaszín csoda. Az, amin semmilyen idegen nyelven nincs rajta semmi, így hacsak nem ugyanúgy számozzák más országokban, hogy 1. Családi név 2. Utónév 3. Lánykori lábmérete satöbbi, csak a rendőrök jóindulatán múlik, hogy elfogadják-e.

Kérdezgettem is az Elpet átlag ötkilométerenként, hogy "ott vagyunk már?" és mondta, hogy "most vagyunk túl az út harmadán"," most már majdnem a felénél vagyunk", "már a kétharmada megvan", aztán egyszercsak, valami totál sötét és elhagyatott mellékutcában azt mondta, hogy akkor most itt jobbra parkoljak le a két autó közé. Mondok, hát megérkeztünk? Meg hát - így ő. 

Mert az Elp ismer engem. Mindig kevesebbet mondott, mint ahol tényleg voltunk, és beh bölcsen tette.

Ennek örömére egy egész parádés párhuzamos parkolást mutattam be (kár, hogy senki sem látta, és hogy a két autó közt kamionnyi hely volt), de olyat ám, hogy másnap reggel, napvilágnál se kellett szégyenkeznem miatta. 

Teljesen boldog voltam, felkaptam néhány táskát és vidáman karattyoltam, míg fel nem értünk, akkor jött az este döbb része: meg akartam mutatni az Elpnek a jogosítványomat, hogy lássa ő is, mit kéne nekem a rendőrök orra alá dugni, és persze rá kellett döbbennem arra, hogy a jogosítvány tényleg a tárcámban volt ugyan, de abban, amit Hannoverben tartok. Jogosítvány nélkül vezettem... Hát jáj. :)

A németek nem tudnak rappelni

Mindjárt kezdődik a meccs a VB harmadik helyéért, Németország és Uruguay csap össze. Az előző meccs után nem vette kezdetét nemzeti gyász - valamivel több autók ablakára erősíthető német zászló hever az utcákon, mint pár nappal korábban, de ez minden. Ja, és a vuvuzelák is kevesebben vannak, és már csak 3€ egy nemzeti színű a Rewe-ben. :) (Nem, nem veszek. Én vennék, de az Elp mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy nem akarok venni.) 

Na szóval általában az aktuális meccs előtt fél órával kezdődik el a tévében a műsor, mindenféle okos emberek és volt focisták osztják az észt, de ma valami miatt másfél órával korábban fogtak neki, és időnként bevágnak egy pár perces rapszámot, ami nagyjából arról szól, hogy jól szétcsapjuk ma este az ellent. Oké, ha választani lehet, inkább egy hét Albániában, mint rap hallgatása, de ez tényleg merénylet az ízlés ellen. 

Mostanában annyi sok minden történt, hogy mostantól kezdve túlórában kell blogolnom, ha július végére be akarom hozni a lemaradást, úgyhogy kezdjük a lényeggel: némettanfolyás.

A jó hír az, hogy a folyton pofázó lengyel csaj (nem összekeverendő a kedvesrendesaranyos lengyel csajjal) már nem mellettem ül, még mindig folyamatosan pofázik, de már az orosz csajt is idegesíti. Juhé. :)

A kevésbé jó hír az, hogy már megint előkerült a két mumus: a Dativ és az Akkusativ (mindkettő der). Mindig reménykedek, hogy most az egyszer megúszom, de úgy tűnik, ez a német nyelvtan két alapköve. A másik két alapkő, a Nominativ és a Genitiv két jóbarátom, mert azokról tudom, hogy micsodák, és viszonylag egyszerű a használatuk is. Erről a kettőről is tudom, ha koncentrálok, csakhogy pusztán mellizmaim megfeszítése itt nem elég, mert egy kettőnél több szóból álló mondat megalkotásához itt tudni kell az adott főnév nemét és esedékes alakját is. Utóbbit még mindig meg tudom tanulni - elvégre mindössze kétszer tizenhat esetről beszélünk -, elérve így a legfeljebb egy-két másodperces késleltetést élőbeszéd során, na de a főnevek neme az ennél többen van, és ritkán követ bármilyen logikát. Talán ez az első dolog életemben, amit ténylegesen be kell magolnom. (Várjunk, mégsem. Általános iskolában verseket kellett tanulni.)

Van remény, természetesen. Ha valamihez tudom kapcsolni az adott szót, pölö bicikli (das Fahrrad), akkor meg tudom jegyezni. És a szavak vége számít, tehát minden más Rad is das lesz (Riesenrad, például). Valamint ajánlott valaki Androidra szótárprogit, és első pillantásra egész használhatónak tűnik. Szóval nem teljesen reménytelen az ügy, csak rettentő nehéz.

Majdnem elfelejtettem a másik jó hírt: egyre több német szót ismerek. :)

Eddig (öt nap alatt) összesen három tanárunk volt, merthogy most van nyár és felváltva mennek szabadságra. Mostantól az A2/1 kurzus végéig azonban Iyman (Ímán) lesz a tantónénink, róla még érkezése előtt elmondta Esther (a kettes számú), hogy ne lepődjünk meg a nevén, teljesen német a csaj, csak áttért a muzulmán hitre, és mivel hiába hívják ezt az helyet Volkshochschulénak, ez nem igazi iskola, tehát hordhatja a fejkendőjét. Merthogy igazi iskolában (ahol szintén tanít, alsósokat) nem szabad hordania. (A tanulók hordhatják, a tanárok nem - logikus, míg el nem mondta, hogy Bajorországban szintén így van, viszont minden osztályteremben kötelező kifüggeszteni egy keresztet. Fene se érti ezeket az országokat. :) 

Mindenesetre eddig Iyman az egyetlen tanár, aki ragaszkodik a helyes kiejtéshez is. Oké, a Vietnamból érkezett kollégák más ábécén nőttek fel (meg az irániaiak és az orosz csaj is, ők mégis tudnak olvasni), nem lehet könnyű nekik az itteni betűket olvasgatni, ez világos. Na de nehogy már annyira korrektek legyünk politikailag, hogy nem baj, ha teljesen mást olvas fel emberünk, mint ami oda van írva, és egye fene, az "ibi" is elmegy "ich bin" helyett, elvégre hátha csak betintázva jött órára. A bennem lakozó stréber tehát elégedetten dorombolt, mikor Iyman ötödjére is elmondatta a vietnami sráccal, hogy a "schlecht" az bizony "schlecht", és nem "selt". (Egyébként képesek kimondani a "ch" hangot, szóval nem arról van szó, hogy gyerekkorukban nem alakult ki náluk az erre szolgáló berendezés.)

A rendszergazdákról úgy általában

Disclaimer: az eset nem velem történt, már megoldódott, és csak példaként szolgál.

Rendszergazdából kétféle van: a linuxos és a windowsos. Aki ebbe a két csoportba nem tartozik, az vagy nem rendszergazda, vagy nem ért a csoportba rendezéshez.

Sokan, főleg kívülállók és kezdő rendszergazdák gondolják úgy, hogy a linuxosok durva, antiszociális egyének, akiknek egyetlen szórakozása a windowsos rendszergazdák porba tiprása. Pedig...

Alaphelyzet: a Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazda* olyan problémába ütközik, amit nem tud megoldani, ezért úgy gondolja, megkérdez másokat is. Belép egy olyan baráti chatszobába, ahol vannak windowsos és linuxos rendszergazdák is, és így szól: 

emberek, elment a videokártya gyorsítótárából a háttérkép, és sehogy se tudom visszacsalogatni. valami ötlet?

A legeslegeslegelső válasz egy linuxostól érkezik: 

hasznalj peldául rendes operacios rendszert :)

A második válasz is linuxostól érkezik: felajánlja, hogy kiír neked egy Ubuntu/Kubuntu/Knoppix/Slackware telepítőlemezt és nagyon szívesen segít a telepítésben és a konfigurálásban. (Természetesen itt is smiley zárja a mondatot.)

A Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazda, mivel ekkor már legalább három órája szenved a problémával, és az idegei elég ramaty állapotban vannak, olyan erősen markolja az asztalt, hogy belefehérednek az ujjai, és minden erejével azon van, hogy ne javasolja az említett telepítőlemez végbélkúpként történő alkalmazását. 

Ha valamivel Tapasztaltabb Windowsos Rendszergazda lenne, akkor tudná, hogy a linuxos egyik kezével begépelte ezeket a javaslatokat, a másik kezével viszont vagy lecsapott egy másik dimenzióban élő windowsos haverjára, hogy az hallott-e már ilyen esetről, vagy épp bebootol egy épp kéznél levő windowsos gépet, hogy azon megpróbálja reprodukálni a hibát, a hibakeresést elősegítendő**. 

Esetleg a harmadik kezével rákeres a problémára, mert nem csak a windowsosok képesek hihetetlen dolgokra.

(Valós időben körülbelül négy másodperc telt el a kérdés feltevése óta.)

Ekkor érkezik az első válasz egy windowsostól, ami körülbelül ilyesmi:

hú, hát ilyent még nem láttam... de várj egy percet, utánanézek.

Ezután mindkét oldalról elkezdenek záporozni a kérdések és javaslatok, hogy ezt kapcsolja ki, azt meg be, és állítsa át az eredeti érték felére, és végül vagy találnak megoldást, vagy nem, de akárhogy is legyen, a Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazdában az marad meg, hogy ez a linuxos egy rémes alak.

*A neveket és a probléma leírását a szereplők védelmében megváltoztattuk.

**Igazából csak egy egyfajta rendszergazda van: az pedig OS-független és olyan, hogy ha egy százemeletes felhőkarcoló nyolcvanhetedik emeletének erkélyén lóg a korlát külső oldalán, és csak nyolcvanhat és fél emeletnyi levegő választja el a betonra történő csúfos érkezéstől, és az orra alá dugsz egy billentyűzetet, hogy hogyan kell a fluxuskondenzátor felbontását parancssorból megváltoztatni, habozás nélkül elengedi a korlátot - és általában egy rtfm-et még pont be tud írni, mielőtt elhatalmasodna rajta a gravitációs gyorsulás.

Kártya és némettanfolyás

Kezdjük a jelenlegi legörvendetesebb hírrel: nyertem egy doboz kártyát.

Németóra után volt teljes 35 percem, hogy vegyek zsemlét, margarint és répát, valamint haza is érjek, merthogy kettőre ígérte magát a Villanyszerelőtörp bácsi. "Uzsgyi" projekt beindult, csikorgó kerekekkel fékeztem az egyik hozzánk közel eső bolt előtt, ahol gyerekek álltak sorba valami szerencsekerék-jellegű cucc előtt, és egy kihangosítós fiatalember instruálta őket guggolások és ugrálások és miegyebek elvégzésére (ha megcsinált x darab gyakorlatot, kapott valami ajándékot). Gondoltam, besurranok mellettük, de nem volt ilyen egyszerű: a "junge Frau" (ez voltam én) fel lett szólítva a kerék megpörgetésére, amit meg is tettem; mit ád az ég, az egyetlen Jackpot feliratú citeknél állt meg, így választhattam az összes ajándok közül. Energiaital helyett a Tabu fedőnevű doboz kártyára csaptam le, jó lesz az még.

Pláne hogy már két napja járok némettanfolyásra, és hát nem rossz, nem rossz. Teljesen úgy érzem, hogy én aztán mindent tudok, ami alighanem azért van, mert a szövegek és feladatok nehézsége pont megfelelő, de önbizalomerősítésnek tökéletesen megfelel.

No de kezdjük az elején. A hannoveri Volkshochschule-ba járok egész júliusban; hétfőtől péntekig 9:15-13:15, egy negyedórás és egy ötperces szünettel - ez utóbbiak elsőre kevésnek tűnhetnek, de ha nyitva van az ablak, nem álmosodok el, és jócskán tanulok újat is, tehát mondhatni repül az idő.

Arra számítottam, hogy erőteljes többségben lesznek a fejkendős török lányok/hölgyek, és engem itt senki nem fog szeretni és szünetben mindenki csak egymással fog beszélni, és a szegény magyar lányt kiveti magából a tanulóközösség, de szerencsére csak a szokásos paranoia beszélt belőlem.

Viszonylag egyenletes a származás szerinti megoszlás: három lengyel, öt iráni, egy bolgár, két ukrán, egy orosz, egy kenyai, egy ghánai, egy pakisztáni, egy portugál, egy török, két magyar, két vietnámi, egy olasz. Oké, nem egyszerű összeszámolni, mert tegnap a tíz beiratkozottból megjelent tizenkilenc, mára pedig jött három új ember, és mégis csak tizennyolcan voltunk (szóval hiába vannak sokan az irániak, ha néhányan nem járnak közülük). Az igaz, hogy volt rajtam kívül egy másik magyar is, de összesen nulla szót váltottam vele, mert (a) nem azért járok ide, hogy magyarul trécseljek (b) nem volt túl szimpatikus a fiatalember egyébként se. Az irániak váltottak pár szót fársziul vagy hogy, de ők is inkább németül beszélgetnek, ami mindenképpen dicsérendő.

Még azon lepődtem meg, hogy mikor gondolták úgy az emberek, hogy ideje megtanulni németül - kellett készíteni a szomszéddal egy interjút, hogy ki vagy, hova valósi, mióta vagy itt, mit csinálsz, mi a foglalkozásod, mi a kedvenc színed, satöbbi, amire valami miatt végig oda tudtam figyelni (általában automatikusan kikapcsol az agyam az ilyen feladatok elején), és volt, aki aznap reggel érkezett Németországba, és volt, aki már tizenkét éve itt él, és most kezdett el németül tanulni. Oké, biztos van erre valami magyarázat, például eddig semmiben nem akadályozta a nyelvtudás hiánya, most viszont kell neki valami papírhoz (állampolgárság esetleg), de akkor is fura. Én már amiatt rosszul éreztem magam, hogy már három hónapja tespedek itt (oké, ebből kettő volt a tényeges tespedés), és csak most kezdem el. De sebaj, a lényeg, hogy a tanulótársak többsége rendesnek tűnik. Rendben, a ma érkezett lengyel csajt a legszívesebben megfojtottam volna már úgy dél körül, mert folyamatosan mutogatott meg suttogott az orosz csajnak, illetve valahányszor rosszul mondott valaki valamit, vihogott egy sort, de szerintem ő sem rosszindulatból csinálja, csak így szokta meg, és ha nem pont mellettem ül, talán észre se veszem.

Durva, mi?

Annyira jó, hogy Magyarországra kell jönnöm, hogy átverjenek.

Történt, hogy a hét második felét .hu töltöttem, és ma este (szombaton) megbeszéltük egy baráti házaspárral, hogy összefutunk a törzshelyünkön, a Caledonia nevű ún. skót kocsmában. Tény, hogy a hely egyre kevésbé a kedvencem, már többször támadt nézeteltérés a felszolgálók és köztünk ilyen-olyan, szerintünk el nem fogyaszott ételek és italok tekintetében, de hát ez a törzshely, közlekedési szempontból kitűnő helyen van, jól van, menjünk oda.

Megnéztük az épp esedékes focimeccset, közben rendeltünk némi ételt is. Én nem szeretem a túl erős ízeket, így szinte mindenhez tejfölt fogyasztok, itt is megkérdeztem a felszolgálót, hogy lehetséges lenne-e egy kis tejfölt, netán coleslaw-t (káposztasaláta) mellékelni az ételhez. Már máskor is kértem ilyet, eddig nem okozott problémát, legfeljebb időnként nem volt náluk tejföl. Mondta a felszolgáló, hogy coleslaw-t tud hozni, mondtam nagyszerű, akkor hozzon is.

Valamivel később megérkezett az étel, egy kis csészényi, azaz mondjuk egy púpozott evőkanálnyi káposztasalátával. Megettem magát az ételt is, a salátát is, beszélgettünk, befejeződött a focimeccs, kértük a számlát, és ekkor ért a meglepetés: a káposztasaláta 650 forint értékben szerepelt rajta. Ejnye, mondtam magamban, nem lesz ez így jó, de biztos valami tévedés történt, beszéljük meg.

Megkérdeztem tehát a felszolgálót (és itt szögezném le, hogy egy hangos/csúnya szó nem esett), hogy ez hogy is van, mire ő azt mondta, idézem: "Durva, mi?" 

Ez már erősebb meglepetés volt, úgyhogy mondtam, hogy igen, ez bizony durva, szeretném, ha a tételt törölnék a számláról, vagy legalább elfogadható árúra mérsékelnék. Ezt a felszolgáló kerek perec megtagadta, mondván az evőkanálnyi káposztasaláta az teljes köretnek számít. Azt ismételgette, hogy ezt ő is furának tartja, hogy ez így van, de a megjegyzésemre, hogy figyelmeztethetett volna erre, nem reagált.

Azt beláttam, hogy ezzel nem jutok így semmire, és kezdtem igencsak ideges is lenni, az pedig nem vezet jóra, ezért befejeztem ezt a társalgást, és megkértem a barátaimat, hogy ha egy mód van rá, ők se adjanak borravalót, fizessük ki a pontos összeget (a Budapesten szokásos 10%-os borravalót figyelembe véve a Caledonia veszteséggel zárta ezt a tranzakciót). Belementek, ez nekem némi elégtételt jelentett ugyan, de azóta buszra szálltam, a budapesti szállásra zötyögtem, és még mindig ideges vagyok.

Mondhatnám, mint előttem oly sokan, hogy "engem nem az a 650 forint zavar, ez elvi kérdés", de az nem lenne igaz. Engem zavar a 650 forint, és a viselkedésük is. Igaz, az utóbbi jobban. Négy éve járok oda, ismernek, vagyis ismerniük kéne; mint visszajáró törzsvendég, más bánásmódra számítottam.

Mondjuk mint említettem fentebb, nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi történik. Az Elp még régebb óta jár oda, mint én, és gyakrabban is, mégis kifizettettek vele 6 egység italt, mikor ő váltig állította, hogy 4 egységnyit fogyasztott - ugye a normális vendéglátós ilyenkor magában esetleg azt gondolja, hogy "ez a rohadék csalni akar", de rögtön ezután az is eszébe ötlik, hogy "oké, lehet, hogy nem tud számolni, de hetente itthagy többezer forintot, bőven megéri nekem ez a két egység ital, pláne hosszú távon, és hát igaz, a személyzet sem tévedhetetlen." Nos, itt nem ez történt, és ez csak egy eset a több közül. Mintha nem tudatosulna bennük, hogy a törzsvendégi gárdát nem úgy alakítja ki az ember, hogy előre köszön a belépő ismerős arcú embernek, illetve keresztnéven szólítja, ha már tényleg nagyon régóta jár oda, hanem mondjuk úgy is bánik vele, mint aki számít. A haszonszerzés fontos, természetesen, mégis, azt már korábban is furcsának tartottam, hogy az egyik tulajdonos a vendégszám csökkenéséről panaszkodik. Talán (de csak talán, én nem értek az ilyesmikhez) összefüggés lehet a bánásmód és a vendégek visszatérési hajlandósága közt.

Egy biztos: én többé nem megyek oda. Ha egy baráti találkozó megint oda találna szerveződni, megpróbálom átkérni máshova, és ha nem járok sikerrel, akkor fájó szívvel ugyan, de kihagyom az összejövetelt. Uff, beszéltem.