Függő helyzet

Nem nekem találták ki ezt a lakásberendezés-dolgot.

Amihez értek, az a takarítás meg a kanapén döglés hosszú órákon keresztül, zombiként kattintgatva, miközben a háttérben szól a tévé. Oké, időnként engedek a társadalom nyomásának, olyankor szerzek be pár zsák paradicsommagot, de ez mindenki szerencséjére viszonylag ritka. (A paradicsomok még élnek, legalábbis némelyik. És azt gyanítom, hogy az elmúlt háromnegyed év során önvédelemből ráléptek az evolúció mozgójárdájára és már egyáltalán nem paradicsomtövek, hanem átalakultak olyan életformává, amit így, ahogy most vannak, át lehetne ültetni a Mars kevéssé vendégszerető talajába, hogy pár évtized alatt kiirtsák az esetleg létező helyi flórát és komoly veszteségeket okozzanak a faunának. Na de hol is tartottam.)

Viszont családi örökségem a szovjet stopperóra meg hogy utálom, ha be lehet látni az ablakomon (egy rendszeres olvasóm esetleg megoszthatja a családi legendát a Z.J. utcai függönyökről.) 

Felfedeztem pár hónapja, hogy ha kint süt a nap, vagy ha bent ég a lámpa, akkor belátni. Rögtön akcióba is lendültem, és a múlt héten elmentem az Ikeába, beszerezni egypár vég függönyt (az nem zavar, ha nem látok ki, csak jöjjön be valamennyi fény és ne lehessen belátni.)

Vasárnap pedig el is jutottam odáig, hogy felakasszam a nappaliba szánt piros függönyt (egy átlag villám hozzám képest szinte visszafele megy). A nagy dupla ablaknál, ahol meglehetősen szerencsétlen a fal-ablakkeret elrendezés, egész vasárnap estig egy Ikeás drótdarab volt. Mikor is leborult a 145x275 centis függöny súlya alatt.

Nem egész fél órával később már meg is rendeltem életem első fúrógépét a Praktikerből (jobbra és balra is tud fúrni, fordulatszámszabályzós meg ütvefúrós is), és elégedett voltam az élettel. 

Hétfőn aztán szembesültem a kegyetlen világgal. (Gyorsan megjegyzem, hogy a világ ez esetben jót akart nekem, és ezt azóta már teljesen beláttam.) Egy nagyraBeCsült barátném például rámutatott, hogy (a) szívesen kölcsönadják nekem a fúrógépüket mindenféle kütyükkel együtt (b) ha majd egyszer találkozom a Nagy Ővel, annak valószínűleg szintén lesz fúrógépe, és akkor az egyik fölösleges lesz, tehát pénzkidobás fúrógépet venni. (Azóta gondolkoztam a dolgon, és szerintem ha csak esküvő után mutatom meg a kamrát a fúrógéppel, akkor talán nem azonnal akar majd elválni.)

A világ másik fele arra mutatott rá, hogy egyszerűen csak vázoljam a problémát a megfelelő környezetben, és akkor külön testőrséget kell fogadnom a fúrógéppel közeledő egyedek ellen. Na most, én már vasárnap vázoltam, de nem kellett sokat költenem testőrségre, így belenyugodtam, hogy kapok kölcsönfúrógépet, apu beójaként azért nem vagyok teljesen sügér falfúrásban, mi bajom lehetne. Kivéve ha betonba ütközöm, de hát mit keresne az ablak környékén beton, ugyebár.

Kedden megtörtént a karnis beszerzése (tudom, megjavíthattam volna a drótdarabot, de annak 5kg a max. ajánlott terhelése, és ha már nekilátok, akkor valami tartós megoldást keresek), és itt kezdett el beigazolódni a világ másik felének az igaza. Egy kedves kollégám ugyanis felajánlotta segítségét, fúrógéppel, kocsival, fúrással együtt.

Először persze szabadkoztam, hogy ááááugyandehogy, megoldom én, igazán fölösleges, már az is nagyon kedves tőle, hogy eljött velem karnist venni, megmutatta, hol van a sokkal olcsóbb csomagajánlat, és hazahozta a karnist. 

Egy másik barátom (aki épp egy másik kontinensen tartózkodik, könnyű így bátornak lenni) pedig arra mutatott rá, hogy rettentően független vagyok, pedig nem kéne annak lenni.

Erre tegnap rájöttem ám. Itthondolgozós napot tartottam, mert este 8 és reggel 8 közt a házszabály értelmében nem szabad zajt csapni (ez más szomszédokat nem akadályoz a hajnali fél hetes fúrásban), és reggel 8:00-kor neki is láttam.

Az ablak jobb oldalán szépen bejelöltem a lukak helyét, pontozó, fúrógép, tipli, konzoltartó, csavar, konzol - kitűnő. A másik oldalon a fúrógépig minden jól ment, aztán betonfalba ütköztem. Nem sokkal később kapituláltam - én betonba márpedig nem fúrok. Tudom, hogyan kell, láttam már embereket ütvefúrni, de én nem akartam olyat. Nem számítottam azonban a fúrógép tulajdonosának kitűnő ügyfélkezelésére. Felhívtam, és mondtam, hogy nekem ennyi volt, betonba nem fúrok. Ugyan miért nem, kérdezte ő, átkapcsolok ütvefúróra, nekidőlök rendesen, menni fog szépen apránként. Oké, megpróbálom, mondtam erre én, mert mindig is nehéz volt meggyőzni. Megpróbáltam, hangos volt. Ismét meglengettem a fehér zászlót, és felhívtam az úriembert, hogy hát nem, ez nem megy. Elmondta még egyszer, nagyon megnyugtatóan, hogy nem lesz semmi baj, csináljam szépen, ahogy megbeszéltük. No jó - így én - megpróbálom még egyszer. Megpróbáltam, és csodák csodájára haladtam vagy fél centit. Ezen felbuzdulva röpke húsz perc alatt ki is fúrtam mind a három lukat. Talpig leizzadtam, minden bajom megvolt, de büszke voltam magamra, hogy mégis sikerült.

Csakhogy a lukak kissé túl bőnek bizonyultak a 6-os méretű tipliknek. Körbetekertem őket ragszalaggal, hogy hátha akkor szorulnak, de így se tudtam rendesen meghúzni a csavarokat. Irány az Obi, gondoltam én. Majd ebédszünetben elmegyek. 

Aha, ahogy azt vissai elképzelte. WFH (otthonról dolgozás) közben ugyanis reggelente általában lustulok, netezek, félszemmel nézem a hómsoppingot, aztán tizenegy-dél körül elkezdek dolgozni, délután négykor meg már innom kell egy kávét, hogy ne gyorsuljak túl. Most is így lett. Fél hétkor megebédeltem, és összecihelődtem, hogy na most elmegyek az Obiba. 

Ahogy álltam teljes menetfelszerelésben az ajtó előtt, kulccsal a kezemben, arra gondoltam, hogy hideg van kint. Meg sötét. Meg egyébként is van redőnyöm. Visszaöltöztem szépen otthoniba és bebújtam a kanapén a takaró alá, mert az hidegben jó.

Pár perccel később csörgött a telefonom, a korábban említett kedves kolléga volt. Érdeklődött, hogy jöjjön-e másnap reggel segíteni. Ezen a ponton már csak szánalmasan vernyákoló, lélekben összetört lakástulajdonos voltam, így egy szívhezszóló "léééééééééééééééééééééééééééééccilécci segííííííííts"-et hallattam.

Másnap reggel jött, hozott nagyobb tiplit, továbbfúrta nekik a lukat, aztán felkapott kölcsönfúróstul és elszállított az irodába. Délután elslattyogtam az Obiba, vettem megfelelő méretű csavart (mert az nem volt a nagyobb tiplihez), este hazajöttem, felcsavaroztam a konzolt, ráaggattam a függönyt, és azóta is ott lóg teljes nyugalomban.

Megtanultam a leckét. Bármi fúrni- vagy szerelnivaló van, szánalmasan vernyogok, hogy jöjjön valaki segíteni.

A' időnek járásárul III

Kedves TV2.

Hideg van. Nagyon hideg. Felfogtuk. Tél van b+, monnyámámástis.

A' időnek járásárul II

Tsupántsak egy villámbejegyzés, amivel remélhetőleg eljutok a "közzététel" gombig, nem úgy, mint a másik hárommal, melyek összesen 100%-ig készen vannak (40%, 40% és 20%, respektíve.)

Még november végén konzultáltam egy jósnővel, aki beavatott a titokba: én vagyok a kiválasztott, aki ha 90 napig minden reggel eljárja a tavaszváró táncot, akkor kitavaszodik. Lelkiismeretesen jártam is a táncot minden reggel, csak múlt héten, hogy lázasan feküdtem itthon egy hétig, hagytam ki néhányat. Felhívtam hát a jósnőt (úgy szólt bele, hogy "ki az?", ez kicsit gyanús volt, rá is kérdeztem, de mondta, hogy csak viccelt, és akkor jót nevettünk), és bevallottam, hogy idén nem lesz tavasz. Megnyugtatott, hogy ha most hat napig reggel és este is táncolok, akkor semmi vész, rügyeznek majd a fák rendesen.

Vettem továbbá egy szkennert, hogy de jó lesz beszkennelni a családi képeket. Ezért aztán meg is látogattam a szüleimet a hétvégén, hogy elhozzak egy kis kupac fényképet, kidolgozni a módszert. Beengedtek, jóltartottak hamis olasz felsállal meg rakott krumplival meg ikeakexszel, ügyeletes is voltam a hétvégén, vasárnap ellátogattam az Ikeába még több kexért, így hát megállapodtunk, hogy majd még visszajövök a fényképekért.

Miután ebben megállapodtunk, és már a műszakom is lejárt, öt-negyed hat körül, összecsomagoltam, sapka-sál-doksi a kézben, mondtam, hogy na akkor most hazamegyek, és még egy mosást is fel tudok tenni.

Negyed nyolckor, mikor már körülbelül hatodjára jelentettem ki teljesen határozottan, hogy "na de most már tényleg elindulok", tényleg el is indultam.

On an unrelated note: most már sokkal többet tudok a budapesti hidakról, mint ma délután ötkor.

Zen és biciklizés

Régebben, alig pár hónapja én is a vérbiciklizést űztem. Minél gyorsabban akartam eljutni egyik pontból a másikba, és persze a maszk alatt vöröslő fejjel anyáztam az előttem gyökkettővel  araszoló biciklist, meg az idióta gyalogost, aki csakazértis a bicikliúton gyalogol meg ott áll le telefonálni és nemám félreáll, mikor csöngetek, sőt, és az a rohadék G4 furgon, ami m i n d e n áldott reggel a bicikliúton kapcsolja be a szájbatekert vészvillogóját, meg az összes baromarcú autós, aki tudja, hogy nem fér már be a kereszteződésbe, de csak előrecsorog, hogy elállja az utamat HÁT MÉRT ÉL AZ ILYEN????

Volt tehát honnét fejlődni.

Egy napon azonban megvilágosodtam. 

Mondhatni homlokon csókolt a Nyúl.

Araszol előttem az idióta, majdnem visszafele megy már, olyan lassú? Nem érdekel. 

Visszaelőz, akárhányszor is megelőzöm, mert piros lámpánál mindig elémcsorog az istenbarma? Előzzön. 

Ja, és minden sarkon három piros lámpa, véletlenül se összehangolva, neadjisten *nem* másfél perces várakozással? Kicsit leszarom? Le hát.

Ez volt a kezdet. 

Pusztán leszarni hosszú távon már nem elég, ideológia is kell mögéje. 

Autóbabújt embertársam minden bizonnyal azért kunkorodik rá a biciklisávra jó szélesen, mert el szeretné olvasni a hirdetést az utca túloldalán, és ahhoz bizony kell az a plusz másfél méter. 

Az édes piros lámpák minden bizonnyal azért vannak, hogy nekem jó legyen. Az autóknak és a gyalogosoknak is kétszer dobott már zöldet a lámpájuk, de bennem a Zen lakozik, én kivárom, míg zöld lesz az én lámpám is. 

Biciklis pajtásom, mit pajtásom, kedves felebarátom épp most dolgozza ki a hiperugrás gyakorlati megvalósításához szükséges matematikai alaptételeket, azért nem tekeri a pedált teljes lelkesedéssel. A Zen legyen vele. És az ő lelkével. 

A G4 autó is egy gyerekotthonnak gyűjt felajánlásokat minden reggel a Kálvin téren, az a legkevesebb, hogy segítem drága barátaim, sőt imádott testvéreim egyértelműen közhasznú munkáját, és Zen óvatossággal kikerülöm őket, mikor végre nem jönnek az autók. 

Na ez a Zen biciklizés alapja. Kis gyakorlással szokássá tehető, és enyhén édeskés máza jól elfedi az acsarkodó dühöt. És általában hasznos is, például ha a Zen erejével kivárom, hogy tiszta előzési helyzetem legyen (minimum öt méteres szabad hely balra, három kilométeres körzetben ne legyen egy árva lélek se az úton) a szokásos lassú biciklis pajtáshoz, általában lekanyarodik magától is. 

A Zen legyen veletek is.

Követendő kereskedői magatartás

Szombatonként szoktunk piacolni, melynek első állomása általában a Vasedény volt (ami után jön a Vajas, aka Diszkont, majd a piac, és végül a Sajtos). Erőteljes riadalommal vettük tudomásul pár hónapja, hogy a Vasedény, mint olyan, beadja a kulcsot, ám örömmel láttuk, hogy a piac melletti boltjuk nem szűnik meg, csak átalakul - és bizony, nem is olyan régen előbújt a bábból a BestOn bolthálózat egyik állomása. Persze ugyanazok az emberek, ugyanazok a cuccok, csak más a bolt neve. Azóta is minden piacozásnál bekukkantunk, megnézzük, milyen újdonságok vannak, időnként áldozatul esünk (már persze ahogy vesszük - szerintem egy újrahasznosítható szalvéta igenis hogy jó vásár, és csak itt találtam akkora sütőformát, amibe pont belefér a kenyérkém tésztája, és a hűtőbe való szagelnyelő is teljesen hasznos jószág, hogy csak néhány apróságot említsek), és nem egyszer legeltetjük szemünket a csodás felmosókon. Illetve legeltettük. Mert ma Megtörtént, Ami Már Rég A Levegőben Lógott.

Ott állt egy kedves ember, és mikor látta, hogy erősen nézegetem a Leifheit különböző termékeit, megkérdezte, hogy segíthet-e. Normális esetben a válaszom a szokásos "csak nézelődünk" lett volna, de most nem nézelődtünk, hanem. Mondtam, hogy engem mi érdekelne, ő elzengte a dicshimnuszt a termékről, és persze kiderült, hogy a csodás felmosóhoz kell vödör, különben nem annyira csodálatos, az önmagában is csodálatos felmosó viszont inkább csak jó (bár van rajta kiskefe... zseniális, én mondom.) 

Ekkor jöttem én, mint kissé pofátlan vásárló: erősen az úriember szemébe nézve megkérdeztem, hogy van-e egyfajta csomagajánlat, ha veszek felmosót is és vödröt is. Az úriember kijelentette, hogy szokott lenni árukapcsolásos akció, de most épp nincs... viszont mivel azért ő már mintha látott volna minket itt korábban is, hajlandó 15% kedvezményt adni. Kicsit osztott-szorzott, figyelte közben az arcom minden rezdülését, aztán azt mondta, hogy hát lehet az 20% is tulajdonképpen - idehozza a számológépet ("minden kötöttség nélkül"), és megnézzük. Odahozta, kiszámolta, így már teljesen barátságos volt az ár (hadd tegyem hozzá, hogy isssszonyat jó cuccról beszélünk), és az üzlet megköttetett.

Hát erről beszélek, nyuszómuszó. A közmondásos hajlandóságot mutató vevő és hajlandóságot mutató eladó csodálatos egymásra találása. Több ilyen kéne. 

Ha már úgyis a biciklistákról van szó...

Elég sokszor találom úgy, hogy egyes embertársaim viselkedése és/vagy tettei nem ütik meg az elvárt színvonalat.

Az eheti nyertes egyértelműen az a hölgy, aki a Kiskörúton előttem biciklizve fél kézzel előhalászta, majd használatba vette sminkkészletét.

Legalábbis eddig ő vezeti a listát. De még csak szerda van.

Boldog Ügyfél

Nyert nálam egy jópontot a Culinaris.

Szeretem ugyanis a zabkekszet. Még akár sütök is magamnak. De minek, ha egyszer kapni Mcvitie's Digestive zabkekszet a fent említett boltban?
Elmentem oda szépen, vettem rögvest három dobozzal. (Mint mondtam volt, szeretem a zabkekszet.) Másnap kibontottam az egyiket, el is ropogtattam szépen. Harmadnap kibontottam a második dobozt, és el is dobtam ijedtemben, annyi hangya volt benne.
igen, hangyák. Ízlésesen a kekszbe sütve. Néhány még csak úgy a kekszek mellett is volt, talán díszítésnek (ha vendégek jönnek és gusztin szeretném felszolgálni). Nem voltam boldog, mint ezt a Culinarisban dolgozó hölgynek is kifejtettem az első sokk múltával. Mondta, hogy vigyem vissza, cserélik, amire akarom, vagy visszaadják az árát... Sőt, jobban meggondolva ne is vigyem vissza, elhiszik. Mondok magamban, wtf? :)

Visszavittem, felmarkoltam egy ugyanolyan dobozt, kibontottam (ebben vagy nincsenek, vagy terepszínűek), boldog ügyfél vagyok.

Mellékszál, hogy bejelentettem az esetet a Mcvitie's-nél is. (Hátha kapok vigaszcsomcsit... Aljas a szándék esetleg, de én *nagyon* szeretem a zabkekszet.) A válaszuk az volt, hogy mivel ők Magyarországon nem forgalmaznak, intézzem el a kereskedővel, aki a szürkepiac aktív résztvevője alighanem. Oké, mondtam erre én, és tettem is, lásd fent, de azért elküldöm a képeket a Consumerist blognak esetleg. Vagy töltsem fel Facebookra? Oly nehéz a döntés.