2017. október 9., hétfő

Divat tanácsok

Olvasóink nyomására új, divat tanácsadó rovatot indítunk.

Első alkalommal mindjárt egy rendkívül merész kollekcióval jelentkezünk. A tervező elvetette a konvencionális, földhözragadt trendeket és teljesen újra gondolta a "Business Casual" kategóriát.


Az öltönynadrágot fehér inggel, szöszmösz mackófelsővel és vietnámi flip-flop papuccsal kombinálva megszületett a következő évtized irodai viselete.

2017. október 6., péntek

Juharszirupfölde alsó

Jávorszarvasok, hódok, juharszirup, meg valami vízesés.

Már jó régóta terveztük, hogy elmegyünk megnézni a Niagara-vízesést. Tök közel van (megnéztem a térképen, 5 centi), sok ott a víz, meg Kanada, rajta van a bakancslistán, és, ami a legfontosabb, nem munka.

Sokáig tartott, mire a csillagok együttállása kedvező lett: épp szabadságon is voltam, autót is vettünk közben, illetve Etelka és Géza is felbukkant várost nézni. Én meg a turizmus, ugye, tudjátok; de van ott Tim Hortons is, meg poutine, és Norbi megígérte, hogy annyit alhatok a kocsiban útközben, amennyit csak akarok, úgyhogy kötélnek álltam én is.

Reggel ugye futottunk, aztán becsomcsi kocsiba, GPS kalibrálás, indulás. Az első szundi után nem sokkal megálltunk egy dinerben, mer’ az is része az experience-nek.
Itt szeretném jelezni mindazoknak, akik hozzám hasonlóan a köretért rajonganak, hogy ebben az országban többnyire (azaz tapasztalatom szerint) inkább hússal próbálják jóllakatni az embert. Rendeltem meat loaf-ot krumplipürével, és jött nettó egy négyzetméter vastag fasírt, alatta két kanál krumplipürével. Nem értenek ezek engem.
Ahogy elhagyja az ember a dekadens nevjorkot, egyre kevésbé értik az olyan kifejezéseket, hogy “latte”. Kértünk olyat - hát az nincs. Viszont “Kérhetek egy kávét és hozzá tejet?” “Hogyne!” Ez mindenütt működött.
Pont ezt akarja látni az ember az autóspihenőben

2017. október 2., hétfő

Az futásról

Mindig a teknős győz a végén.

Szögezzük le: soha nem voltam egy gazella. Se nyúl, se gepárd. Általános iskolában a 2800 méteres versenyen másodikként értem a célba, azaz a célt megelőző ötven méteres “előzni tilos” zónába, ahol beelőzött valami gonosz csaj, és mikor visszaelőztem, engem szidtak le, így lettem harmadik, de már alig emlékszem rá, nem is fáj, és amúgy meg a harmadik díj egy tábla mogyorós csoki volt, a második díj meg egy könyv, amit már megnyertem korábban, szóval háhahá, úgy kell neked, gonosz csaj!

Elvoltam sokáig futás nélkül. Úrihölgy nem fut tömegközlekedés után, meg az összes többi ilyen. Norbi elkezdett futni, neki jól is ment; időnként én is mentem vele, elegáns kocogást vad zihálással keverve. Még voltak a céges maraton- és félmaratonváltók, ahol jobb meggyőződésem ellenére bevállaltam egy-egy 7km-es szakaszt, miután tájékoztattam mindenkit, hogy lassú vagyok, sőt, nem tudják, mi a lassú, míg engem nem láttak futni, amúgy meg 5 kilométerre vagyok kalibrálva, afölött minden lépés ajándék. Nem baj, mondták, az ember magának fut, nem a versenynek (aztán futották a jó kis hat perces kilométereket, ami nekem csak álom). Minden egyes ilyen verseny első kilométerén megállapítottam, hogy “á, ez nem is rossz”. A harmadik körül örömmel konstatáltam, hogy jé, nem is vagyok még kimerült, megy ez. A negyedik után jött a lejtmenet: miért ilyen lassú ez, ez a pasi már harmadjára nyargal el mellettem, jó hogy, félmaratont fut, én meg már a fél világot átfutottam, HOGYHOGY CSAK AZ ÖTÖDIK KILOMÉTER, ez már legalább a huszadik, elszúrták a km-jelzők kirakását MÁR MEGINT, átkerültem a maratoni pályára, nekem végem, az is hülye, aki fut, én ki nem bírom a maradékot, belegyalogolok kicsit, de már az utolsó másfél kilométer, itt már ne, engem úgy kaparjanak el az út mellett, inkább halál, mint a szégyen!, de alig kapok levegőt, soha többé ilyen hülyeséget, maradok a súlyoknál…

Aztán persze mindig ott voltam a következőn, ha adtak befutóérmet, vagy ha nem adtak, de kellett még egy ember a váltóba.
Aztán New York, CrossFit, öröm, boldogság. Kettlebell, kézisúlyzó, deadlift, dobozra ugrás, burpee, móka és kacagás.
Aztán jött Tommy (tulaj/vezető edző) az újítással, hogy fussunk bemelegítésnek kétszáz métert. Az csak az ügyvédi tábláig van, belefér.
Máskor már négyszáz méter volt, ami a kék házig tart még vissza. Jó, rendben, bemelegítés, belefér.
Később rátett még egy lapáttal: minden kör ugri-bugri közt 400 méter futás. És persze ott volt a Murph is, ami igazából egy futásszendvics: egy mérföld futás után húzódzkodás (sok) meg fekvőtámasz (sokabb) meg guggolás (legsokabb), aztán még egy mérföld futás. De megcsináltam.
Ami viszont a törést okozta a lelkemben, az ezután jött.

Tíz perc alatt egy mérföld futás, a fennmaradó időben evezés; aztán nyolc perc alatt 1200 méter futás és a maradék időben deadlift, és ezen a ponton abbahagytam az olvasást, mert tőrként hasított belém a felismerés, hogy a leggyorsabb időm egy mérföldön a 11 percet felülről súrolja. Mivel jellemzően 7 és fél perces kilométereket futok, mikor jó napom van és hátulról fúj a szél, a második kör pusztán elméleti síkon teljesíthető, de hogy az után én nem fogok deadliftelni, az hétszentség. Úgyhogy erre az órára nem mentem el.
Viszont megérlelődött bennem az elhatározás, hogy tennem kell valamit, mert az nem járja, hogy mindig az utolsók közt kullogok. Egy vissai igenis hogy legyen a középmezőny alsó felében, a kutyafáját!

A Polarnak van futóprogramja, amit egyszer régen körbeszimatoltam, de csak módjával, mert ugye nekem a futás az nem téma. Most megnéztem alaposan. Jól kigondoltam, hogy akkor hetente két futás, két crossfit, max három, jó lesz ez. Az 5 kilométeres terv nekem túl kis hal volt, most minek edzzek arra, amit már le tudok futni, a félmaraton nem normális embernek való (bocs, Norbi), nekem a 10km lesz a cél. Beikszeltem, hogy hetente négyszer szoktam edzeni, kattintgattam még egy kis ezt és azt, például hogy minek nekem cross training (keresztedzés, mert nem csak futásból él az ember), hát csinálom én azt külön, és hasraütéses jelleggel beállítottam, hogy szeptember 30-án lesz a Nagy Nap, az állítólagos verseny, amire készülök. (Igazából nem volt semmilyen verseny ám! Azt csak úgy kitaláltam.)
Hát nem heti három futást tett be? Sebaj, gondoltam, az egyik úgyis egy kis rövidecske, egy félórás semmiség, felkelek 5-kor, futok kicsit, és utána megyek crossfitre, semmi probléma.

Olyan dolgok voltak ebben az edzésprogramban, amikről korábban borzongva olvastam a paplan alatt, zseblámpa fényénél. Interval futás, például. Bemelegítés tíz perc, három perc gyors vágta, két perc vágta, aztán még három kör ebből, és 5 perc levezetés. Meg az úgynevezett “Medium Run”, ami bemelegítés után harmin-negyven perc futás. Ezt egészíti ki az időnkénti “Easy Jog”.
A harmadik héten eszméletem rá, mibe is vágtam valójában: akkor jött be a képbe a “Long Run”, ami nevével ellentétben egy hosszú futás. 80 perc egyben. Néha 85. Ja igen, ettől kezdve heti négy futás lett, amit azért kissé nehéz volt beilleszteni a crossfit órák közé.
Végül az ötödik vagy hatodik héten érkezett meg a “Tempo Run”, ami bemelegítés után húsz-harminc perc vágta. És persze itt már nem lehetett abbahagyni. Ha az ember lefutott négy intervalt, és két long runt, azt már nem lehet semmissé tenni. Az befektetés. Az kötelez.
A crossfit így egyelőre ugrott. (Ebben kis segítségemre volt az is, hogy árat is emeltek, meg be is alig lehetett férni időnként.)

Június közepén kezdtem, és egészen szorgos voltam. Időnként kimaradt egy-két futás, ha mondjuk az özönvízszerű esőzés miatt inkább úszás lett volna, és hiába halasztottam el, ott várt a többi futás a hét többi napján, és lelkesedés ide, gyorsulási vágy oda, a franc fog lefutni egy medium és egy interval runt egy napon, pláne ha vasárnap ott a long run. És nyár kellős közepén támadt a csodás ötletem, hogy futni kezdek, nyáron meg meleg van, meg pára. Volt olyan nap is, amikor egészségügyi okból úgy döntöttem, hogy ezt most inkább nem (reggel hatkor volt 80 fok), illetve volt egy egész hetes dádhám, na akkor se futottam, mer’ teljesen lökött azért nem vagyok.

Azért futottam rendesen, és időnként büszkén néztem az eredményeket az órán (Polar M430), hogy na, na most, most tényleg alig érintette a lábam a földet, lobogott a hajam a menetszélben, sajtért szaladó patkányokat előztem le, a kilométerenkénti időm biztos tök gyors lesz!
Hát nem lett.

Volt olyan a gyorsabb futásoknál, hogy az átlagidőm lement 7 perc alá, de egyrészt nem mindig, másrészt nem konzisztensen egy-egy futás alatt. Ez eléggé idegesített. Hát nem futok le mindent, ahogy kell? Nem tartom be a pulzuszónákat? (pulzus-zóna a gyorsolvasóknak) Talán nem akciósan vettem a futónadrágokat? De igen, de igen, háromszor is de igen!
Kezdtem elkeseredni.

Ez a Polar-féle futóprogram mindenféle részeredményekkel is szolgál. Például a running index, ami a saját találmányuk, megmondja, mennyire vagy jó futó. Rám például már a kezdetek kezdetétől azt mondta, hogy nemem/korom szerint jó vagyok (40 fölött picivel), aztán ez szépen apránként emelkedett, és a program végére stabilan tartottam az 50-51-es indexet, ami az “elite”.

Ez az index megjósolja azt is, hogy mennyi idő alatt tud a delikvens lefutni x távot; ez alapján nekem a tíz kilométer először 1 óra 5 perc, később már 54 perc alatt lett volna teljesíthető. Kacagott a vakbelem.
Az egyik hosszú futás alatt lefutottam a 10 kilométert, de 1 óra 24 perc volt. Másodjára is 1 óra 17. Az meg elég távol van a jóslattól, a programnak meg már mindjárt vége.
A nagy elszontyolodásban hirtelen helyükre pattantak a dolgok: lefutottam tíz kilométert. Nem is egyszer. Csak úgy. Egyikbe se haltam bele. Oké, nem gyorsultam szinte semmit, de a hatótávom majd’ a duplájára nőtt! Hohohó! Mindig a teknős győz a végén!



Ezek után jött el szeptember 28-a (kanadai hosszúhétvége miatt előrehoztam), a Dicsőséges Tízkilométer Napja. Reggel felkeltem, kiskulacs, melegítés, futás. A nyolcadik kilométernél tartott öndiagnosztika szerint nem fájt semmim, az összes rendszer kielégítően működött (még az oxigénellátó is, pedig az szokott lenni a szűk keresztmetszet); amikor pedig a kilencedik kilométert zümmögte az óra, akkor tudtam, hogy már csak egy kilométer van hátra, és még mindig kiváló erőben vagyok.
Úgyhogy megadtam a módját: vágtáztam egyet a végén, és még így is mintaszerűen fejeztem be, azaz tudtam volna még tovább futni. Ugráltam is kicsit örömömben ott a parkban, mielőtt rávetettem magam minden idők legjobb ivókútjára (kissé elfogult vagyok).

A hét további részét Kanadában töltöttük, ami három pihenőnapot jelentett. Mire visszaértünk, már összekattintgattam a következő edzéstervet. A 10 kilométerest nincs értelme még egyszer megcsinálni (jó, van, de nem fogom), innét már előre vezet az út, ahol a következő állomás a 21km.
Nem, ez nem azt jelenti, hogy le is futom, csak hogy az edzésprogram eköré szerveződik. Pánikra semmi ok.
Rögtön az első futás egy órás volt ma reggel, hát a kutyafáját; és rögtön Medium Run, mert a hétfőt laza vágtával kell kezdeni, ugyebár. De lefutottam. Aztán nyújtás, kávé, zuhany, ruha, dolgozás. Sima hétfő reggel. Semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.

Most benthagytam az erősítő gyakorlatokat, mert miért ne, így azért egy picivel tömöttebb a program: minden napra van valami, bár szerencsére a többség az ilyen-olyan gimnasztika meg törzsizom-erősítés.

Meséltem már a könyvtárról? Brooklyn Public Library, ingyen minden helyi lakosnak és itt dolgozónak, tele e-bookokkal és audiobookokkal. Utóbbiakat eddig nemigen vettem igénybe, de támadt egy sugallatom, és letöltöttem Agatha Christie-től a Titokzatos Mr. Quin-t. Az első fejezetet tudtam követni, és a másodikban is már lelőttek valakit, van remény.

2017. március 15., szerda

Legyenek dolgok - 2. rész

Hosszabb kihagyás után lássuk, hogyan sikerült elintézni a háztartáshoz kötődő egyéb szükséges szolgáltatásokat.

Van gáz, tehát nincs semmi gáz

New York egy furcsa hely. Egyrészt high-tech fellegvár, divatos startup cégek egyik otthona, néha viszont úgy érzem, megállt az idő a múlt században. Remek példa erre mai első témánk, a gáz kérdése.
Ezek itt kéremszépen képesek felvezetni a századik emeletre is a gázt, és ott bekötni rá egy gáztűzhelyt, ahelyett, hogy bedugnának egy elektromosat a konnektorba. Átmeneti lakhelyünkön, a Brodway-n lévő szuper-fancy apartmanban is rácsodálkoztam, hogy mit keres itt ez a nyílt lánggal működő dolog, amikor már Budapesten, a Gömb utcában sem volt bekötve a lakásba a gáz. Vissaival végül annyiban maradtunk, hogy biztosan szeretnek veszélyesen élni, és hát a hős-tűzoltó kultuszt és a veszélyekre figyelmeztető tábla-ipart is táplálni kell valamivel... erre pedig a gáz és a nyílt láng keveréke kiváló alapanyag.
Naszóval, a külvárosi kertesházba történő kiköltözéskor már nem volt annyira meglepő a dolog, hiszen fűteni azért mégiscsak kell valahogy. A szolgáltatást a National Grid nevű cég adja, beindítását egyszerre kérvényeztem a ConEdisonnal. Az eljárás elvi lefolyása hasonló volt, csak a gyakorlati nem:
- betelefonálás a call centerbe
- új szolgáltatás igénylése
- tájékoztattak, hogy az SSN szám nem elég a hiteles azonosításomhoz, ezért legyek szíves a megadott email címre elküldeni néhány papírom szkennelt másolatát
- miután ezeket elküldtem, másnap megérkezett az email, amiben üdvözöltek az ügyfeleik között. Az online rendszer használatához szükséges adatokat pedig kipostázták a szolgáltatási címre az első számlával.
Ennyi, nincs mit hozzá tenni. Így kéne ennek működnie - nemde, ConEd???


Time Warner Cable is now Spectrum
de ezen kívül sajnos minden a régi :(

Az internet és kábeltévé szolgáltatás igénylésére gyakorlatilag egyetlen alternatívánk volt és ez nem más, mint a Time Warner Cable (mostantól TWC) nevű bűnbanda.
Először is említsük meg, hogy elméletileg létezik konkurenciájuk, de azok szolgáltatásai említésre méltatlanok (max 5 megás ADSL internet és hasonlók).
Amikor aláírtuk a lakás bérleti szerződését a házinéni kicsit elszontyolodva mondta, hogy internetért és kábeltévéért a TWC-hez kell folyamodni, és mintegy mellesleg megjegyezte, hogy ő személy szerint utálja őket. Az ingatlanos ember még egy TWC-s kapcsolattartónak is megadta a telefonszámunkat, mondván, hogy az irodájuknak van ajánlgatós szerződése a TWC-vel és így majd valamilyen nagyon kedvező ajánlatot fogunk kapni tőlük. Két nap múlva hívott is az ember megkérdezte, hogy mégis mire vágyunk. Mondtam neki, hogy legalább 50 megás internetet szeretnénk (Budapesten is olyan volt) és valami kábeltévét. Vezetékes telefont köszönjük nem. Mondja az ember, hogy semmi akadálya, itt ez a rendkívül kedvező csomag és csak most csak nekünk 220$ / hó. Miután felváltva sírtam és kacarásztam egy kicsit, gyorsan el is hajtottam a fenébe az illetőt. A fenti ár kontextusba helyezve:

Közel full extrás Toyota Camry 36 hónapra lízingelve: 156$ / hó


Dodge RAM 1500 szintén 36 hónapra lízingelve: 196$ / hó

Persze a járgányokért még egy 1500-2000$ körüli összeget kápéban is le kell tenni induló részletként na de akkor is!!!

Miután átnéztem a TWC honlapját, megtaláltam a nekünk való csomagot is: 100 megás net alap tévécsomag szereld magad kivitelben 54$ / hó. Mindjárt más nem igaz?
Hát nem nagyon:
Interneten megrendeltem a csomagot, majd elmentem a lakásunkhoz legközelebb eső átvételi ponthoz, ahol megkaptam a starter kit névre hallgató pakkot amiben volt egy kábelmodem / router kombó valamint egy HD Set-top-box a tévéhez. Hazamentem, összekötögettem mindent és örültünk... Az első havi számláig. Az ugyanis a 100$-t nyaldosta alulról. A számlarészletezőből kiderült, hogy a klasszikus apróbetűs játék áldozatai lettünk. Minden eszközt amit adtak azt még a szolgáltatáson felül számlázzák plusz hozzá csaptak még néhány mondvacsinált tételt. Oké, mondom, akkor nézzük meg, hogy mit lehet kiváltani saját eszközzel.
A kábelmodem helyett lehet használni sajátot. Amazonról megrendeltem, megérkezett beszereltem, működött, TWC modemet visszavittem.
A set-top-box minek is van itt? A TV amit vettünk egy nagyon okos eszköz, amire felkúszik a TWC appja és azon keresztül nézzük az internetről streamelve az adást kifogástalan minőségben. Az stb be se volt kapcsolva mióta felfedeztük a tévé jóságait. Több se kellett, hónom alá csaptam a stb-t és visszavittem azt is. A boltban az eladó megkérdezte, hogy biztosan vissza akarom -e adni, mondtam, hogy igen, mert okostévénk van és azon keresztül nézzük az adást. Bólintott, átvette a cuccot én pedig elégedetten haza mentem és bekapcsoltam a tévét, ami közölte, hogy nincs élő előfizetésem, ezért nem tudom nézni.
- #*&*đĐ]ß# - így én...
Gyors hívás az ügyfélszolgálatra, ahol az ügyintéző felvilágosított:
Ha nem lízingelek tőlük set-top-boxot, akkor bizony nem nézhetem az adást.
- De hát, okostévé... internet... 21. század...
- Nem kérem, nem lehet
- Beszélhetnék a főnökével?
- Természetesen
- Főnök vagyok és nem lehet
- De hát, okostévé... internet... 21. század...
- Nem kérem, nem lehet. Egy megoldás van, lízingel tőlünk egy buta legrégebbi fajta set-top-boxot 0$ -ért.
- Jó, legyen, legfeljebb majd berakom a szekrénybe
Így is lett. Ismét elcaplattam a TWC boltba és átvettem a nagyon buta stb-t, hazavittem és bontatlanul bedobtam a szekrény aljába. Lett adás, boldogság...
...hónap végéig. Akkor ugyanis megérkezett a friss számla, ami az optimalizálások ellenére cirka két dollárral volt kevesebb, mint korábban az összes szirszar bérleti díjával együtt. Kis nyomozás után kiderült, hogy azért, mert amikor ők úgy döntöttek, hogy letiltják a kábeltévé szolgáltatást, automatikusan megszüntették a kedvezményes csomagomat is és az internet előfizetés árát annyival megemelték, amennyi a tévé lett volna, és miután tisztáztuk a dolgot, már nem voltak hajlandóak a csomagkedvezményt visszaadni, arra hivatkozva, hogy én azt már egyszer lemondtam (nem). Magyarán szólva: "Ne ugrálj paraszt ígyis-úgyis kifizettetjük veled azt a pénzt egy hónapra."
Még futottam egy-két kört az ügyfélszolgálattal, de eredménytelenül. Mivel pontosan tudják, hogy nincs versenytársuk, simán megszívatják az ügyfeleiket. Megértettem, hogy a házinéni miért mondta, hogy utálja őket, teljes szívemből egyet értettem vele.
Teltek a hónapok, a Time Warnerből Spectrum lett és megérkezett a kerületbe a Fios (a Verizon optikai hálózaton működő szolgáltatása)
Csörög a telefon, Spectrum ügyfélszolgálat:
- Látom, hogy ön rengeteget fizet egy teljesen alap tévé szolgáltatásért, ez hogy lehet?
- (három-négy mély levegő) Azkérem így alakult. Bár kitartóan próbálkoztam, de sajnos nem sikerült jobb csomagot kicsikarnom önöktől.
- Ó, nagyon sajnálom, de ennek most vége, itt az új csodálatos ajánlatunk. Ugyanezt az internetcsomagot sokkal több tévé csatornával csakmost csakönnek 54$ /hó
Az összeg hallatán kicsit megremegett a nemlétező bajszom. Mikor is hallottam ezt az összeget utoljára? Ja igen innen indultunk tavaly augusztusban! Mostmár öreg róka módjára vissza is kérdeztem, hogy egészen pontosan mit is tartalmaz a csomag?
- A fent említett szolgáltatásokat, habár azt még meg kell említenie, hogy kell még hozzá bérelnem egy bizonyos eszközt is, úgy nevezett set-top-boxot, mert csak azon keresztül lehet nézni a tévét...
- Ja igen tudom, most sem használom
- De igen használja, látom itt a rendszerben, egy nagyon régi típus, ezzel az újjal sokkal jobb lesz a kép...
Gondolkoztam egy pár másodpercig, hogy megpróbáljam -e neki elmagyarázni, hogy "okostévé... internet... 21. század..." de végül úgy döntöttem rájuk hagyom.
- Azt tessék nekem megmondani, hogy az összes mindennel együtt mennyi lesz a havidíj?
- Az kéremszépen 65$ plusz a stb telepítési költsége, tehát az első hónapban 93$ utána 65
- Tartsa kérem, szeretném kiszámolni, hogy az megéri -e nekem
Kiszámoltam, hogy kábé fél év után megtérül a dolog és a plusz csatornák miatt még az NHL meccseket is tudom majd nézni
- Rendben van, hadd szóljon.
- Igenis kérem, akkor két hét múlva megy a szerelő.
- Rendben, köszönöm a kedvességét, viszonthallásra.
Már aznap este elindultak az okostévé appon keresztül az új tévécsatornák. Nézhettem az NHL-t (a Devils azóta minden meccsen kikapott).
A megbeszélt napon percre pontosan megérkezett a szerelő-néni (!) és közölte, hogy akkor telepítené a modemet.
- A modemet, azt köszönöm szépen, de nem kell telepíteni, mert sajátot használok. Az ügyfélszolgálatos azt mondta, hogy átad nekem egy set-top-boxot, amit én elteszek a szekrény legmélyére és adok helyette egy régit cserébe.
- Nem igaz, hogy mindig ez van, ezek az ügyfélszolgálatosok mindig beszélnek össze-vissza! - így a szerelő-néni, majd fogta a telefonját és felhívta a főnökét. Beszélgetett vele egy kicsit, majd odaadta nekem a telefont. Én is beszélgettem vele. Közölte, hogy ő eszközcsere nélkül nem engedélyezheti az új szolgáltatást. Nem nagyon hatotta meg, amikor közöltem vele, hogy már két hete működik az új szolgáltatás, az ügyfélszolgálat szerint csak egy egyszerű cserét kell lebonyolítanom a szerelővel a raktár-kimutatás miatt. Szóval nem jutottunk dűlőre, azt mondja, akkor törli a rendszerből a megrendelésemet, én pedig megmutattam a szerelőnek az ajtót.
Miután kissé lehiggadtam, megnéztem a Spectrum honlapján, hogy mi történne ha onnan rendelném meg a fenti szolgáltatást és lássatok csodát: Ott is az állt, hogy használhatom a saját kábelmodememet. Megrendeltem, elballagtam a már jól ismert átvevőhelyre, leadtam a régi bontatlan set-top-boxot, átvettem az újat, hazajöttem, bedobtam a szekrény aljába, a szolgáltatás pedig gyönyörűen működik az okostévén keresztül, úgy, ahogyan azt én elképzeltem és elmagyaráztam a szerelő főnökének is, de ő nem hitte el. Egyelőre itt tartunk. Végre sikerült bevinni a havi díjat bruttó 80$ alá és még a Devilst is tudom nézni, bár sok örömöm nincs bennük...

2017. január 26., csütörtök

Még pár szó a tömegközlekedésről

Egy biztos ponty a Whitehall állomáson

Magunkhoz képest meglepően aktív életet folytatunk itt. A régi szép időkben a szombat/vasárnap reggeli piacon kívül időnként volt egy-egy mozi, kéthavonta egy kajálás gasztrokocka barátokkal, és még a heti nagyobb vásárlás is Esemény volt.
Itt meg... Szegény kanapé lassan meg se ismer. Connecticutban a két macska már-már ismerősként kezel, a tegnap délelőtti kalauz a Metro North vonalának pedig tutira ugyanaz volt, mint a kettővel ezelőtti délutános. Norbi lefutott egy félmaratont, Péteréknél a Giants-Packers meccs közben javítottam elfogadható szintre egy Livingston névre hallgató sirályról szóló házi feladatot (és kikapott a Giants.... szipp), felkerültem Instagramra a CrossFit box fényképein, amint farkasszemet nézek régi ellenfelemmel, a 20 hüvelyk magas dobozzal, illetve világítós szemüvegben, kackiás papírbajusszal vigyorgok az évbúcsúztató edzésen.

Ja, nem panaszkodom, csak locsi-fecsi; jó dolgok ezek, és csak nekem ekkora szám. Egy igazi friss New York-it meg se ismer a házinénije, mert mindig Eseményekre jár, mi meg vittünk bejglit neki. (Mazsolátlant. Házi, Norbianyu receptje alapján.)
Szóval a metró. Határozottan más arányok, mint másutt. Budapesten a hármas metró eltökélt léptekkel bevonul az állomásra, megáll, ajtót nyit, utast cserél, bemond, villog és sípol, ajtót zár, nekiiramodik, és sutty. (Vegyük észre, hogy kihagytam egypár kézenfekvő, tűzre vagy füstre utaló poént.)

Itt azon a ponton kezdődik a különbség, hogy a szerelvény az állomás feléig-harmadáig nem is nagyon fékez, mert ha ezt a bohóságot tenné, az utolsó három kocsi nem jutna el a peronig. Egy állomás egyik vége az N. utcánál van, a másik az N+1. utcánál, ami így fejből nem tudom, mennyi, de hosszú. És persze ezek jó masszív kocsik. Olyanok, mint New York maga is: kicsit kopottas, kicsit ragasztószalag tartja össze, kicsit koszos, de rozsda nincs, a foltok rendszeresen át vannak pamacsolva, a törött ülések láthatóan javítva vannak, és ha a fene fenét eszik is, a metró eljut A pontból B pontba, izomból.




Oké, időnként porszem hullik a gépezetbe. "Ladies and gentlemen, we are being held momentarily by the train's dispatcher" - értsd: expressz vonat miatt feltartóztatják a "helyi", minden görbe fánál, avagy ahogy errefelé mondják, minden patkánykakinál megálló R vonatot; viszont a 77. utca utáni váltó mostanában nem rakoncátlankodik, azaz amiatt rég volt késés, és ami igazán komoly gondot okoz, az a signaling problems, vagy ha nem nyílik egy kocsi ajtaja. Utóbbinál gondolom kivonják a szelvényt a forgalomból, és cirka 10-15 perces késés van, míg a többi vonat buzgón nyargal, hogy kiegyenlítse a telítettséget, a signaling viszont bármi lehet. 472 állomás van (mióta végre megnyílt az új vonal is), minden összefügg mindennel, tehát ha valami forgalomirányító lámpa vagy váltó vagy mifene elromlik, két-három vonalon is lehet késés. És minden vonal két-három, esetleg négy járat (a sárga vonal az R, N, Q, W például, és ez minden mással keresztezi egymást valahol). Úgyhogy ha signaling, akkor az sokáig tart.

Na de profik itt, kérem. Azt ritkán érteni, amikor bemondja a megálló hangosbemondója vagy a metró másodpilótája (aki a szelvény közepén van, és nézi, hogy mikor lehet zárni az ajtókat - mondom, nagyon hosszú a vonat) a késés, illetve járatkimaradás okát, viszont ha kimarad egypár vonat, akkor habozás nélkül átirányítanak máshonnét, vagy átlényegítenek expressz járatot helyivé.

Kell is az, mert itt se szélesebb a peron, mint a Nagyvárad téren, viszont több ember van rá, nincs mozgólépcső szinte sehol (értsd: biztos van valahol, csak még nem jártam ott - talán a zöld vonal Bowling Green állomásán?), és az öt méter széles peroncsík mindkét oldalán sín van, így nemcsak hogy hamar megtelik, de még veszélyes is.

Múltkor, már januárban indultam volna haza negyed hét körül, és alig fértem le, de sikerült behúzódni egy oszlop mellé. Negyed óra elteltével érkezett egy csurig tömött R, azt kihagytam, és írtam Norbinak, hogy ne várjon meg a vacsorával. (A szerk. megjegyzése: igen, írtam neki az állomásról. Mert már van net az állomásokon Brooklynban végig! Nagyváros lettünk!)

Aztán bemondta az Állomás Hangja, hogy érkezik egy Q, ami helyi járatként funkcionál, a 95. utcai végállomásig. (A Q amúgy nem áll meg a Whitehall állomáson, és totál másutt megy és más a végállomása.) Arra se fértem fel, de utána már lehetett levegőt kapni a peronon.

A következő R-re már akár fel is fértem volna, de elpuhultam a nagyvárosi jólétben, és inkább a lélegzés folytonossága mellett tettem le a voksom.

Amikor balról előz egy N
Még egy Q és egy R után jött egy N, amit a diszpécser szintén local járatként jelentett be, és egész tágas volt, azonban a metró saját bevallása szerint továbbra is expressznek érezte magát, és a whitehalli kitérőt leszámítva nem mutatott hajlandóságot a szokásostól eltérő útvonal követésére sem, így két megállóval később leszálltam, és megvártam a következő R-t, amin már ülőhely is volt és egészen hazáig döcögött. 
Összességében egy óra plusz volt ez a kis móka, ám Norbi a megmondhatója, hogy a kései étkezés ellenére derűs volt a hangulatom. Analóg helyzetben, mikor Budapesten a Közvágóhíd-Honvédkórház távon a negyedik 1-es villamos hullott ki alólam ilyen-olyan okból (az egyik kitalálta, hogy garázsmenet, a másik nem tudta kinyitni az ajtaját, a harmadik nem tudta becsukni az ajtaját, a negyediknek meg az áramszedőjével volt valami), és pótlóbusz/pótvillamos kombinációval sikerült másfél kilométerre megközelíteni az otthonomat, na akkor elhagyta egypár teringettét az ajkamat. Itt viszont semmi. Alighanem az volt a különbség, hogy itt érezhetően erőfeszítés történt az utasok szállítására.

Vannak még egyéb luxuscikkek is. Ahol át lehet szállni más metróra (helyiről expresszre, vagy mondjuk R-ről B-re) peronon belül, és épp egyszerre van ott mindkét vonat, olyankor bemondja a Metró Hangja, hogy itt a másik vonat, át lehet rá szállni, és a két vonat megvárja, míg átszáll mindenki. Semmi siettető ajtócsukogatás, ajtózáró sípolás. Barátságos.
Ami hiányzik, az a Futár. Itt olyan nincs. Egyes állomásokon van kijelző, ami megmondja, hogy várhatóan mikor érkezik a következő, és azok elég pontosak is, csak ilyen sajnos egyelőre a központi állomásokon van csupán, a kitüntetett vonalakon. (Az R nagyjából mindennek a legalja.) Van, ahol van színes-szagos kijelző, ami büszkén hirdeti, hogy itten két perc múlva N lesz, négy perc múlva meg Q, úgy bizony! És mutatja az időjárást meg reklámokat is, csillivilli és menő.

Azonban ahogy telnek a percek, szám szerint kettő, majd négy, és sehol egy Q és sehol az N, sőt, befut a tizenkét perc múlvára ígért R, akkor a kijelző érezhetően kezd elvörösödni, és szinte látja az ember, ahogy a verejtékcsöppek végigszánkáznak a diódáin. Még két reklám, és hirtelen hopp, nyolc perc múlva lesz egy N (kisbetűvel, alatta: "becsszó!"), a következő R még tíz perc. Aztán ahogy jön a második Q, amiről a kijelző nem is tudott, és rögtön utána az R, a kijelző már nem mond semmit, csak mutatja a reklámokat és az időjárást és a random érkezési időket. (Ma viszont a plafonról lógó, kisebb verzió a 34. utcai állomáson pontosan jósolta meg az N érkezését. Természetesen ha konstans ugyanazt mondja, elég sok esetből egyszer igaza lesz.*)

*"Az álló óra is pontos naponta kétszer", tudom, igyak kávét.

A kisebb és kevésbé hazudós fajta

De van remény, mert digitális érkezési idők lesznek több provinciális állomáson is. Ki tudja, hátha ezek már GPS-alapúak lesznek. (Jó, a Futár valóban kiváló jószág, de nem tisztességes a budapesti és a New York-i tömegközlekedési hálózatot összehasonlítani.)




2016. december 22., csütörtök

Cipőt a cipőboltból...

Avagy a múlt árnyai kísértenek, de idővel elfogynak.

A szerk. megjegyzése: új billentyűzet próbálok ki, lehetnek meglepetések.

Vannak dolgok, amiken az ember nem spórol. Nekem az egyik ilyen a vécépapír.

2016. november 24., csütörtök

A csontváz, ami cukrot kapott

Mert ami jár, az jár, és egy csontváznak is lehet lelke.

Közeledett a Halloween, amit egészen addig komplett hülyeségnek tartottam, míg rá nem jöttem, hogy itt be lehet öltözni, és még csokit is kap az ember (kellően jófej csokiosztogatók esetén, persze).
Kitaláltam, hogy csontváz akarok lenni, és úgy is lett. Bementem egy jelmezboltba, ahol ún. uniszex csontváz-kezeslábasokat árultak, főleg S-es és XL-es méretben; aztán egy másikba, ahol már volt jó méretben is. Nem ismerem az árakat, ez ötvenegynehány dollár volt, de mondok első Halloween, ez van. Hát nem akciós volt? Vissai ilyenkor olyan boldog tud lenni.
Kérdés volt még a maszk. Elmentünk egy hokimeccsre, Arizona Coyotes a New York Islanders ellen, Brooklyn szívében - természetesen mi büszkén feszítettünk a Coyotes mezében (Norbi mindig jó érzékkel annak a csapatnak szurkol már évek óta, amelyik a kisebb és gyengébb), kaptunk sok elismerő megjegyzést, meg egy "na ne már hogy pont mellém ülnek"-et a székszomszédunktól (viccelt, persze, eldiskuráltunk vele utána általános témákról), és egy szorgos Twittert-munkás le is fényképezett minket, de nem jelentünk meg sehol. Na de nem ez a lényeg, hanem hogy a szomszédban volt egy bevásárlóközpont (egy tucat bolttal), benne egy partifelszerelés és -kellékbolttal, ahol Minden Kapható, Ami Kell Az Ön Partijához.