A volunteer

Ma arról a különös állatfajtáról lesz szó, amit volunteernek hívnak.

Vasárnap bukkan elő, pirkadat előtt. Leggyakrabban a Central Parkban látni, bár előfordulhat bármilyen futóversenyre alkalmas helyen. Egész évben aktív, évszaktól függetlenül, kültakarója nagyszerűen alkalmazkodik az időjáráshoz: hő-, hideg-, illetve jobbára vízálló.

Tápláléka jellemzően Dunkin Donuts-féle kávé és bagel. Időnként teát vagy ún. “forró csokoládét” is fogyaszt (kutatások szerint ez utóbbi leginkább agyoncukrozott kakaó).

A volunteer társas lény, falkában vonul és kettes-hármas csoportokban dolgozik. Különös ismertetőjele a láthatósági mellény, valamint a Volunteer Badge (nyakba akasztható jelvény). Évszaktól függően egyen-baseballsapkát vagy -pólót is viselhetnek. Ezen alkalmatosságokat a falkában fogadási ceremónia (“check in”) során osztja ki egy már beavatott volunteer.

A volunteer könnyen alkalmazkodik az adott szituációhoz. Korábban vízosztó feladatban vizsgált egyedeket láttak másik esetben medált osztani, vagy embereket terelni; egyik-másik még hőtakarót is darabol. Mindeközben változatos hangjelzéseket adnak (“hajrá!”, “jól csinálod!”, “már csak egy mérföld!” és effélék).

A volunteer amilyen észrevétlenül jelenik meg, olyan hirtelen távozik. Délben már csak a legszívósabbak maradnak posztjukon. A többség eddigre leveti mellényét, jelvényét, elvégzi a “check out” nevű szent rituálét, és elvegyül az átlagpolgárok sűrűjében.

A 2018-as NYC Marathon kezdésére váró volunteerek ugróköteleznek a futók kordában tartására szolgáló kötéllel

Van ez a New York Road Runners nevű non-profit szervezet, ami leginkább futóversenyeket szervez, melyek közül a TCS NYC Marathon a leghíresebb. (Tesznek mást is, ifjúsági programokat is tartanak, oktatnak/edzenek.)

A maratonra többféleképpen is be lehet jutni.

A világ futóelitjét meghívják, gondolom, marad a pórnép.

Ők nyernek a sorsoláson, vagy gyűjtenek x-ezer dollárt valami jótékonysági alapba, vagy teljesítik a 9+1 programot.

Ez utóbbihoz teljesíteni kell 9 olyan futóversenyt, ami erre ki van jelölve (9+1 eligible), és egyszer kell volunteerkedni. Ha ezt teljesíti az ember, a következő évi maratonra garantált a helye (a nevezési díjat, ~260 dollárt persze be kell fizetni).

A volunteerhadak leginkább belőlük állnak. Vannak olyanok is, akik pusztán azért hajlandóak felkelni hajnali fél négykor (VASÁRNAP!), hogy valami sapkáért cserébe dolgozzon hat-hét órát vadidegeneknek, téli fagyban, nyári kánikulában, szélviharban, tikkasztó szárazságban, vad farkasfalkáktól és adóellenőröktől fenyegetve… (Jó, jó, kicsit túloztam, de hideg és meleg tényleg szokott lenni, és ma például kutyát is láttunk.) És persze vannak a NYRR alkalmazottai, akiket még is fizetnek ezért.

Azt nem árulom el, hogy én melyik fajta vagyok, de az kizárt, hogy valaha lefussak egy maratont, és nem a NYRR-nek dolgozom.

2017-ben poén jelleggel jelentkeztünk Norbival a NYC Marathon volunteerségére (az nem 9+1 eligible), és jól mulattunk. Észrevettem, hogy egyeseknek jóképű kék kabátja van. Megérdeklődtem, hogy hogyan lehet ilyen jószágra szert tenni. Nagyon egyszerű: ilyet a volunteer leaderek kapnak a maratonon. A volunteer leader pedig úgy készül, hogy jelentkezik annak, részt vesz egy oktatáson, volunteer leader jelöltként részt vesz legalább egy nagy félmaratonon (United vagy Brooklyn Half), végül megjelenik volunteer leaderként magán a maratonon.

Rövid leszek: már van olyan kabátom nekem is. (Az értékéből mit se von le, hogy a 2018-as NYC Marathonon minden volunteer kapott, nem csak azok, akik kitartóan megjárták a szamárlétrát.)

Mindig elámulok, hogy hányan vannak hajnali négykor a metrón. Meg hogy hányan jelennek meg a volunteerek közül olyankor is, mint például ma, amikor zuhogó eső van fagypont közeli hidegben. (Előző nap délután dőlt el, hogy meg lesz tartva a verseny, az évi rendes Fred Lebow félmaraton, mert az esedékes hóvihar és a hozzá tartozó 30F/16C fokos hőmérséklet-csökkenés úgy döntött, hogy csak délután jön.)

Fél hatkor még csak húsz ember volt a check in sátor körül, de az itatóállomások legénysége (15 ember) már vagy egy órája töltötte fel vízzel-Gatorade-del a hosszú asztalsorokra felsorakoztatott poharakat. Aztán lassan befutottak még többen, talán hetven-nyolcvan összesen, és a leaderek elkezdték funkció szerint begyűjteni a népet.

A course marshal az, aki részint a futásra kijelölt úton tartja a futókat, részint azon kívül tartja a nem futókat; nehezen észrevehető helyeken jelzi, hogy merre kell menni; hívja a mentőket, ha baj van; ezen kívül buzdít és lelkesít.

Mondjuk úgy egyszerűen, hogy nem ez a kedvenc posztom. Jobb, mint az indítás volt a maratonon (az első két hullámban indulók NAGYON idegesek, ha valami miatt, például mert lekésték az indítást, későbbi hullámban kell lenniük); de nem olyan jó, mint a hőtakaró. Azt nagyon bírtam. 

A tavalyi Fred Lebow félmaratonon osztottak be oda. Irtó vastag hengerekről téptük le a perforáció mentén a takarókat (vékony, alufóliaszerű, de annál sokkal strapabíróbb anyag), hengerenként néhány százat, és cirka tíz hengerrel végeztünk. Ez volt az előkészület, és nem hittem volna, hogy az mind el fog fogyni (30 méter hosszú kordon mindkét oldalán méterenként derékig érő heat sheet-kupac), de aztán elkezdtek érkezni a célba a futók, és aki kérte, vagy nem ugrott el elég fürgén, annak a nyaka köré térítettünk egyet, majd matricával rögzítettük, hogy ne kelljen fognia. (Norbi vállára én terítettem a takarót, ő akkor futott.)

Fluid Station, NYC Marathon 3. mérföld. Víz és Gatorade

A legkedvencebbem viszont az itatás. Ott minden van, ami kell a magamfajta egyszerű embernek: gondos előkészület (asztalok felállítása, poharak kirakása, feltöltése három szint magasságba; ha Gatorade is van, ki kell keverni a koncentrátumból, és nagyon nem mindegy, hogy 3:1 a víz aránya, vagy 4:1; egy kevésbé tájékozott volunteertárs egyszer majdnem vegytiszta Gatorade koncentrátumot adott ki, de még időben elkaptam); aztán jönnek a futók, és osztani kell nekik az italt (el is vehetik, csak akkor nagy a locspocs, mert futtában próbálják felkapni, és úgy jobban fogy a cucc, ha kínálom), meg persze biztatni őket, és mindeközben ügyelni, hogy a poharak hozzáférhetősége biztosított legyen (értsd: a futók oldalára tolom a poharakat belülről, mikor már fogytán van, zömítek és lebontom az emeletet, hogy az alsó szint szabadon legyen); végül ahogy csendesedik a helyzet, össze lehet takarítani az eldobott poharakat, zselépapírokat. Az itatóállomás nem agysebészet, viszont mindig van mit csinálni, és pörög rendesen.

Aki csodálja a Central Park egyes részeinek makulátlan tisztaságát, az gondoljon a kék gumikesztyűbe bújtatott szorgos volunteerkezekre, amik tisztán tartják a parkot. Szinte minden hétvégén van verseny, az itatóállomások helye változik, és mi még a zselépakkok letépett nyakát is felszedtük.

Ez az "utána"; a kép lefedte úttest bal oldalát vastagon borította a szemét korábban

Van, aki a csomagmegőrzőre esküszik - főleg ma, mert az fedett hely, majd kipróbálom azt is. A medálosztás alighanem hálás feladat, csak valószínűleg dögunalom - medált felakaszt medálállványra, célba érkező futó kezébe nyom/nyakába akaszt, mosolyog. Azt hiszem, átlagos versenyeken az indítók (akik a futókat a várható sebességük szerinti hullámba osztják) dolguk végeztével átlényegülnek medálosztogatóvá. (Ugyanez a maratonon nem ment volna, mert az indítás Staten Islanden van, a cél viszont a Central Parkban.)

A post race amenities az azt hiszem, a célba érkezett versenyzőknek osztogat bagelt és almát, az se motivál nagyon.

Persze a jó volunteer azt csinálja, ahová beosztják.

Ma course marshal voltam egészen a 72. utcai fordulóig, de mikor odaértünk, jelezte a nem messze lévő itatóállomás vezetője, hogy kell neki még ember (hárman voltak ott, ahol általában tízen szoktak lenni). Még be se fejezte a mondatot, már jelentkeztem is. Ketten maradtak a fordulóba igazgatni a népet, de tekintve, hogy húsz lépésre tőlük kezdődött az itatóállomás, és így is két leader jutott a maradék egy volunteerre (a másik kettő szintén átállt), nem volt nagy lelkiismeret-furdalásom.

Az eső leginkább zuhogott, így már tudom, hogy a cipőm nem vízhatlan, csak sokáig áll ellen a víznek; a kabátom dettó, de afölött volt esőponcsó. (Vagy annyi víz ömlött ki, hogy belülről áztak be... ezt már nem tudom meg.)

Szegény futók viszont… Jött a sok ázott mókus, itták a vizet, és futottak tovább - de milyen sokan köszönték meg! Levegőt alig kap, meg kimerült a harmadik kör végén, másfél mérföldre a céltól, de megköszöni, hogy volunteerkedünk. Ma még azt is külön hozzátették sokan, hogy milyen rendesek vagyunk, hogy ilyen időben itt vagyunk.

Ez itt teljesen tipikus: értékelik az önkénteseket.

Visszafele is működik persze. Mikor futottam, a volunteerek az út szélén meg az itatónál folyamatosan biztattak, hogy jól haladok, közel a cél, satöbbi. Persze tudom, hogy mondják mindenkinek, de azt is tudom, hogy komolyan gondolják, és sokat segít a kedvességük. Ezért, bár természetemtől teljesen idegen, én is mondom a futóknak, hogy jól csinálják, meg tudják csinálni, jól haladnak, nagyszerűek.

Mondom kutyák. A háttérben egy fa, ami csak úgy kidőlt a nagy esőzések közepette.