A jó hír, hogy volt lift.
Eszti csodás szállásokat foglal, de valahogy kiütközik a benne szunnyadó kőszáli sas - Drezdában a negyedik emeletre kellett felcűgölni a csomagokat, Dečínben egy kisebb hegyre feltekerés után cipekedtünk fel a másodikra; itt viszont egy egészen aprócska, szinte lejtős domb tetején volt a szállás, a 11 emeletes Hotel Labe.
A foglalásban kilátást ígértek, és ezt be is tartották: a hegy tetején álló épület legfelső emeletén volt a szobánk, nehéz lett volna nem kilátni.
Útközben mi már megtekintettük a lelki békénkhez szükséges számú templomot, így mi Norbival csak vettünk ezt-azt a Kauflandban, aztán felhajtottuk a napi második sörünket (mert ugye 25 kilométerenként jár egy), aztán felmentünk a lakosztályba és csendesen kómáztunk, míg a pitymallat be nem köszöntött.
(Eszti még elment várost nézni, mert az ő lelke sok templomra szomjazik.)
A reggeli kellemes meglepetés volt: egyrészt mert elhallgatták, hogy benne van a szoba árában, másrészt meg mert nagyon finom volt. Ha jól emlékszem, tükörtojást szolgáltak fel és felvágottakat, és bár Nutella itt nem volt, kipróbáltuk a helyi mézes csokikrémet (egész finom).
Aztán mentünk tovább.
Na de kevés szót ejtettem eddig a bicikliutakról. Pedig tudnék mit mondani.
Drezdától a cseh határig tükörsima aszfalt volt, enyhe lejtők, beépített hátszél, minden második kilométernél söröző a vízparton.
A határ után viszont egyre sűrűsödtek a hepék és a hupák, görcsök, a fák gyökerei, törések.
Munkába menet a budai rakparton időnként elszégyellem magam, hogy és ezt mi az Európán átívelő biciklisztráda részeként kínáljuk? Hát ezentúl kevésbé szégyenkezem, mert van lejjebb. A kettes számú, Európán átívelő biciklisztráda egyes cseh részein pedig nem csak hogy van lejjebb, de fogták a kisásót is. A Litomeřice-be vezető út utolsó öt kilométere (már a hegy előtt) a lelket is kirázta belőlünk: nem csak hogy földút volt, meg macskakő, meg csúszós murva, hanem ezek olyan kombinációja időnkénti ötven méteres tükörsima aszfaltrészekkel váltogatva, hogy a legmélyebb kétségbeesésbe taszított minket. Ez után az a csepp emelkedő megkönnyebbülés volt.
Már csak a bögölycsaládokat kell betelepíteni Észtországból a teljes élményhez, mert azt azért pozitívumként értékeltem, hogy útközben egy bögöllyel találkoztunk csak, és az is Annát csípte meg.
A bicikliút más részein viszont komoly odafigyelés van - épp, mikor arra gurultunk, söprögette el egy néni a lenyírt füvet az útról. Igazából az út túlnyomó része teljesen rendben van, csak ugye a zötyögős útszakaszok tízszeres szorzóval számítanak bele az emlékekbe.
Eszti csodás szállásokat foglal, de valahogy kiütközik a benne szunnyadó kőszáli sas - Drezdában a negyedik emeletre kellett felcűgölni a csomagokat, Dečínben egy kisebb hegyre feltekerés után cipekedtünk fel a másodikra; itt viszont egy egészen aprócska, szinte lejtős domb tetején volt a szállás, a 11 emeletes Hotel Labe.
A foglalásban kilátást ígértek, és ezt be is tartották: a hegy tetején álló épület legfelső emeletén volt a szobánk, nehéz lett volna nem kilátni.
Útközben mi már megtekintettük a lelki békénkhez szükséges számú templomot, így mi Norbival csak vettünk ezt-azt a Kauflandban, aztán felhajtottuk a napi második sörünket (mert ugye 25 kilométerenként jár egy), aztán felmentünk a lakosztályba és csendesen kómáztunk, míg a pitymallat be nem köszöntött.
(Eszti még elment várost nézni, mert az ő lelke sok templomra szomjazik.)
A reggeli kellemes meglepetés volt: egyrészt mert elhallgatták, hogy benne van a szoba árában, másrészt meg mert nagyon finom volt. Ha jól emlékszem, tükörtojást szolgáltak fel és felvágottakat, és bár Nutella itt nem volt, kipróbáltuk a helyi mézes csokikrémet (egész finom).
Aztán mentünk tovább.
Na de kevés szót ejtettem eddig a bicikliutakról. Pedig tudnék mit mondani.
Drezdától a cseh határig tükörsima aszfalt volt, enyhe lejtők, beépített hátszél, minden második kilométernél söröző a vízparton.
A határ után viszont egyre sűrűsödtek a hepék és a hupák, görcsök, a fák gyökerei, törések.
Munkába menet a budai rakparton időnként elszégyellem magam, hogy és ezt mi az Európán átívelő biciklisztráda részeként kínáljuk? Hát ezentúl kevésbé szégyenkezem, mert van lejjebb. A kettes számú, Európán átívelő biciklisztráda egyes cseh részein pedig nem csak hogy van lejjebb, de fogták a kisásót is. A Litomeřice-be vezető út utolsó öt kilométere (már a hegy előtt) a lelket is kirázta belőlünk: nem csak hogy földút volt, meg macskakő, meg csúszós murva, hanem ezek olyan kombinációja időnkénti ötven méteres tükörsima aszfaltrészekkel váltogatva, hogy a legmélyebb kétségbeesésbe taszított minket. Ez után az a csepp emelkedő megkönnyebbülés volt.
Már csak a bögölycsaládokat kell betelepíteni Észtországból a teljes élményhez, mert azt azért pozitívumként értékeltem, hogy útközben egy bögöllyel találkoztunk csak, és az is Annát csípte meg.
A bicikliút más részein viszont komoly odafigyelés van - épp, mikor arra gurultunk, söprögette el egy néni a lenyírt füvet az útról. Igazából az út túlnyomó része teljesen rendben van, csak ugye a zötyögős útszakaszok tízszeres szorzóval számítanak bele az emlékekbe.
