Mindennapi rasszizmusunkat add meg nékünk ma

Ma ért véget az A2/1 tanfolyam, jövő héten folyt. az A2/2-vel.

Végül összesen négy tanárunk volt (Inge, Esther, Iyman és az utolsó két napon Frau Beate), és körülbelül huszonöten voltunk a csoportban - nem egyszerre, szerencsére. Sokan voltak, akik az elején bejártak, aztán elmaradtak, vagy, mint az iráni testvérpár, rájöttek még az elején, hogy ez nekik túl nehéz és inkább átmentek a szintén akkor kezdődő A1-es tanfolyamra. És voltak néhányan, akik kihagytak három-négy napot is, aztán bejöttek egy napra (vagy annak a felére), és megint eltűntek. Ezt nem értettem - akkor minek járnak be egyáltalán? A törzsközönség, akik minden nap ott voltak, állt úgy tíz főből, és többségünk folytatja is jövő héten.

Ehhez szerintem Iymannak sok köze van, mert bár a többiek is odatették magukat, azért mégis Iyman volt, aki nem csak a tankönyvet apríttatta velünk szorgalmasan, hanem azt se bánta, ha két feladat közt elkalandozunk kicsit és különféle témákat vitatunk meg, sőt, időnként ő maga kezdte. Egyszer mellékesen megjegyezte, hogy a "német útlevélhez" [állampolgársághoz] társadalmi ismeretekből is vizsgázni kell, és szerintem ebben akart segíteni az érintetteknek, mert a nyelvtanuláshoz képest a többi vizsgatárgyhoz semmi segítséget nem kapnak. 

Például elmagyarázta, hogy Németországban egyenjogúság van a nemek közt, tehát a palesztin srác ne lepődjön meg, ha nőket lát az utcán. (Tette ezt azután, hogy az említett ifjú meglepetésének, azaz rosszul palástolt felháborodásának adott hangot, hogy elment vásárolni, de mindenféle nőket kellett kerülgetnie.) 

A rasszizmusról is szó esett; arra már nem emlékszem, hogy milyen apropóból, de arra igen, hogy akkor döbbentem rá, hogy rettentőmód tele vagyok előítéletekkel.

Van ugyanis egy ukrán csaj, Viktoria. Annyira szép, hogy ihaj; mikor mondta, hogy régebben fotómodellként dolgozott, én voltam a legkevésbé meglepve. Ám ahogy visszatekintettem a gondolataimra korábbról a rasszizmusról szóló csevej után, nagyon elvörösödtem.

Mert mondjuk Viktoria felolvasta az egyik feladatot, ahol egyeztetni kellett a vonatkozó névmást a tárggyal és az igét a megfelelő helyre kellett tenni. És tette mindezt hibátlanul. Nekem, a rasszistának meg az volt az első (és sokáig utolsó) gondolatom, hogy "jé, eltalálta; biztos megnézte a megoldások közt." Egyszerűen feltételeztem, hogy ha valaki ennyire szép, akkor automatikusan ostoba is.

Oké, nem vagyok teljesen menthetetlen, mert erre tökegyedül jöttem rá. Az már korábban is feltűnt, hogy Viktoria gyanúsan gyakran találja el a helyes választ, sőt, meg is tud szólalni, mondatokat tud alkotni egyedül, pedig az nincs a könyv hátuljában a megoldások közt. Mégis, a Nagy Elpiruláshoz vezető gondolatsort Iyman indította el, és ezért hálás vagyok neki.

Azóta gondosan felülvizsgáltam a többiekről alkotott véleményemet, és nem fedeztem fel még egy ekkora hibát. Talán csak a palesztin sráccal voltam túl elnéző. Arra figyeltem fel ugyais, hogy újabban megváltozott a ragozása.

Normális ember ugyebár úgy ragoz, hogy például "ich bin, du bist, er-sie-es ist". Ő viszont mostanában az "ich bin, du bist, er-es-sie ist" sorrendet használja. A srác ugyan vasággyal együtt sincs hatvan kiló, mégis félelmetes kissé.

Update
No igen, már megint ugyanazt a hibát készültem elkövetni. Közben ugyanis az ifjú barátkozási szándékait fejezte ki Facebookon (valamint küldött egy üzenetet, hogy küldjem el neki az utolsó napon készült fényképeket, amik egyébként nem is nálam vannak), én pedig azon morfondíroztam, hogy mit tegyek. 
1. Habozás nélkül az Ignore gombra kattintok.
2. Meglátom, hogy hétfőn ott lesz-e az A2/2-n, és ha nem, akkor az Ignore-ra kattintok (ha meg igen, akkor lásd 3. lehetőség).
3. Az Acceptre kattintok, és egy hét múlva feltűnés nélkül törlöm a kapcsolataim közül.


No de. Közben voltam a lengyel csajszival a Stadtparkban biciklizni, és a hazafele úton töprengtem ezen egy sort. Arra a jutottam, hogy vajon mekkora erőfeszítésébe kerülhetett, hogy megírja nekem azt a háromsoros kis levelet? Lehet, hogy többe, mint én azt el tudom képzelni. Úgyhogy visszaigazoljuk szépen, és igyekszünk előítéletek nélkül hozzáállni. (Értsd: igyekszem feltételezni róla az alkalmazkodási szándékot.)

Ausmachen

Ez a gyökérkezelés helyi PC neve.

Tapadnak rám ezek a kis mindennapi tudnivalók. Tegnap is, mikor a kerékcsere után intéztük az anyagiakat, az angolul nem tudó Bike Base-es srác csörgetett valamit a múltelőttiszázadi pénztárgépen, aztán felém fordulva közölte, hogy "<fehér zaj>cénojró". Ez meg bármi lehetett 13 és 19 közt, és persze 10 is, úgyhogy visszakérdeztem, hogy he? Bitte noch ein mal?, erre megint elsisteregte ugyanazt, aztán hozzátette nagyon tisztán artikulálva, hogy t-í-z-e-u-r-ó. Aha, mondom én, megtenné, hogy ugyanígy megismétli a teljes mondatot? Megtette. "Dann haben wir zehn Euro". Tiszta hülyének éreztem magam, mert így utólag teljesen logikus, aztán viszont felderengett bennem, hogy én ezt a mondatot most hallom először, max. másodszor életemben. Németórán sokkal elegánsabban fejezzük ki magunkat ugyanis, ott "Lenne kedve táncolni velem?" van, nem pedig "Gyüssz táncóni, genya?"

Így, a való életből szereztem ezt az ausmachent is. Most nem részletezett okokból bizonyos Dr. Göksu kezei közé kerültem, a fent említett gyökérkezelés céljából. Hivatalosan nem félek a fogorvosoktól, fájdalmat eddig legalábbis ritkán okoztak, no de azért hallottam a gyökérkezelésről másoktól, és senki nem korfui nyaraláshoz hasonlította. Úgyhogy emelt fővel és egyenes derékkal mentem be a kezelőbe, de odabent valaki cidrizett erősen.

Megkaptam az érzéstelenítő injekciót... Oké, ez megint egy érdekes dolog: minél nagyobb a tű, annál kevésbé félek tőle. Véradásnál mindig nyugtatni próbálnak, mielőtt belémbökik azt a milliméteres belső átmérőjű csövet, pedig a pulzusom meg se emelkedik (bizonyított tény; a Karolina úton egyszer rámkötöttek valami vérnyomás- és pulzusmérő kütyüt, mert megkérdeztem, hogy 4,5dl vér lecsapolásától mennyit esik a vérnyomás), viszont ha csak meglátok felém közeledni egy vékonyka tűt, feláll a szőr a hátamon és görcsbe rándul a gyomrom.

Most se lelkesedtem érte, mégis megkaptam, hagytak állni egy kicsit, aztán jött a műsor: szék vízszintbe, fúrófejek armadája a fejem fölé (komolyan mondom, ha valaki át tudná tervezni kevésbé félelemkeltőre a fogorvosi műszereket, ÉS valami middleware-rel elintézné, hogy a fúró mondjuk Beethovent játsszon a jellegzetes fogorvosi fúróvisítás helyett, simán megkapná a Nobel-békedíjat. Meg az orvosit, meg a kémiait, meg a közgazdaságtani, meg amit csak akar, a Föld hálás népének kollektív szüzességét is beleértve), és én öntudatlanul megfeszítettem az összes izmomat (kivéve a bal karomat, mert azzal kellett jelezni, ha fájt valami), és míg fúrtak, el se ernyesztettem egyiket se.

Ez nem olyan, mint mikor egy vicsorgó kutya jön velem szembe; olyankor érzem, ahogy lassan (vagy gyorsan) elönt a félelem, és a gyomortájékról indulva szétárad az egész testemben.

A fogorvosnál nem érzek semmi ilyesmit, egyszerűen csak üres vagyok belül, és időnként a legszívesebben nyüszítenék egy kicsit. (De, tényleg. :) Aztán mikor vége a szeánsznak, és lekunkorodhatok a székről, akkor remeg a lábam, nyirkos a pólóm, és olyasféle eufória tölt el, mint a Supermaus után.

Fene se érti ezt. :)

Veled is megtörténhet!

A fene azokba az idiótákba, akik bicikliutakra és -parkolókra hajigálják a sörösüvegeiket.

Ahogy ma lekacsáztam némettanfolyás után, hogy biciklire pattanva elsuhanjak a naplementébe, azt vettem észre, hogy mintha huplisabb lenne a járda, mint korábban. Megtapiztam a hátsó kereket, az rendben volt, az első viszont olyan igen nagyon lapos volt, hogy hinnye.

Gondoltam, hátha csak nem szeret valaki az iskolából, és leeresztette, úgyhogy előkaptam a pumpát, de sajnos a múltkor a Bike Base (ahova szervizelni viszem a bicajt) olyan foglalatúra cserélte, amihez a pumpám nem jó. AFFENE. A környéken levő biciklikről se tudtam pumpát kölcsönözni. AMINDENIT. A Shell kúton is csak autós foglalathoz volt pumpa. AJÓÉLETBEMOSMÁ.

Leszereltem szépen az első kereket, és egyik kezemben azzal, a másikban a sisakkal nekivágtam a felfedezőútnak: vajon hol lehet a közelben egy bicikliszerviz?

Mint kiderült, a Karstadt Sports, amihez én eddig mindig egy igen hosszú úton mentem, ott van öt perc sétára a Volkshochshulétól. (Nahát... Állítólag a hörcsög olyan, hogy ha egyszer kitalált egy útvonalat két pont közt, akkor már haláláig azt követi, még ha lenne sokkal rövidebb is; hogyismondjam, a kiálló pofazacskókon kívül más közös is van bennünk). 

Azt tudtam, hogy az alagsorban a biciklirészlegen van szerviz is, úgyhogy lekocogtam, és "Bitte hilfen Sie mir" (helyesen "helfen" lett volna) kiáltással fordultam a szervizes csajhoz. Elvitte, felfújta, visszahozta, és megmutatta a lukat. FÁKK. Mondta, hogy csak később tudja javítani. Azt nem, hogy mennyire később, de inkább nem akartam sokáig ott a villán ücsörögve hagyni kedves biciklimet, úgyhogy megkérdeztem, tud-e a közelben még biciklist, és útbaigazított: Steintor, a Konrad melletti bolt. Az már igazán csak egy rövid, tízperces séta volt, de ott is másnapra vállalták volna.  Eh, mondtam magamban, innét már nincs messze a Bike Base. Odaslatty, kerék felmutat, és láss csodát, azonnal nekiláttak. Mondjuk törzsvendég vagyok már lassan, de akkor is jólesett. :) 

Az angolul beszélő sráctól megkérdeztem, hogy mi lenne, ha rakatnék védőcsíkot a külső és a belső közé, de azt mondta, hogy az nem ér sokat, inkább valami zselészerű réteggel ellátott külsőt javasolt, ami ugyan 34€ kerekenként, viszont szerinte jó, és kerekenként 4 üvegcserép alatt megtérül (10€ a csere, 2x2.20€ a villamosjegy). Ezen még gondolkodunk, mert nagyon nem hiányzik még egy ilyen másfél órás sétafikálás.

Schützenfest

Vagyis ~lövészünnep.

Nem hangzik túl izgalmasnak a neve, így aztán mikor németórán mondta Esther (a kettes számú tanár), hogy az most van, és Hannoverben van a legnagyobb, igyekeztem érdeklődő arcot vágni, de eddig se érdekelt, hogy színes egyenöltözetbe bújt népek masíroznak fel-le, miközben esetleg még zenélnek is, és ezután se fog. Aztán mondta André, hogy bizony ám, mennek is ma délután két csajjal aaaa.... mire is... carousel?

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor elkalandozik a figyelme, a körülötte levő zajok egybeolvadnak valamiféle döngicséléssé, de mikor meghallja a saját nevét, hirtelen kristálytisztán hallja az adott társalgás minden szavát. Velem is ez történt. Az igaz, hogy önmagában egy Ringelspiel akár álomba is szenderíthet, de ki tudja, hátha van ott más is. Rögvest diplomáciai hadviselést kezdeményeztem az Elppel: küldtem neki egy sms-t, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy meddig tart a Schützenfest. Vártam a választ, amiben ő azt mondta volna, ugyebár, hogy "egész vasárnapig; mi lenne, ha elkukkantanánk oda?"

És csak vártam és vártam, de lassan túljutottunk a névelő nélküli főnevek mellékneveinek ragozásán, és psemmi válasz. Kénytelen voltam kevésbé kifinomult módszerhez folyamodni: felhívtam és közöltem vele, hogy este Schützenfestre megyünk. Nem tiltakozott.

Elég rég voltam utoljára a budapesti Vidámparkban (körülbelül négyéves lehettem akkoriban, az meg nem tegnap volt), de úgy gondolom, körülbelül így nézhet ki az is, csak itt több kajálda volt.

Én azonnal fel akartam ülni mindenre, ami pörög és forog és ugrál és általában véve csak erős idegzetűeknek ajánlott (ami én nem vagyok), az Elp azonban megfontoltabb megközelítést javasolt. Először tehát körbejártuk a helyet, felmértük a különböző attrakciókat (mármint azokat a dolgokat, amikbe be lehet ülni vagy menni) és etető-, valamint itatóhelyeket (bár bölcs ember először felmegy a hullámvasútra és csak utána fogyaszt ételt vagy italt). 

Még mindig fel akartam ülni mindenre, de az Elp furcsamód húzódozott. Ha nem tudnám, hogy ő maga is Schütze volt a Bundeswehrben, tehát bátor, sőt rettenthetetlen, már-már azt hittem volna, hogy fél a hullámvasutaktól. De ez ugyebár elképzelhetetlen. Elsőként tehát felültünk az óriáskerékre, ami állítólag a világ legnagyobbja, és 60 méter magasra viszi az embert.

Említettem már, hogy tériszonyom van? Leginkább kis magasságokban, tehát felmászni egy létrára sok bátorságot igényel, de mondjuk ha már feljutottam egy fára, négy méter magasban kevésbé félek, repülőn ülve pedig egyáltalán nem. Egy cicológus ismerősömmel egyszer kisütöttük, hogy addig félek, amíg van elméleti esélye annak, hogy túlélem az esést. 

Az a kék izé

Az óriáskeréken ez ugye másodpercről másodpercre változik, ez jól látható a készített képekből is. Ugyanis amint beültünk és mozgásba lendült a kerék, én két kézzel és teljes erővel belekapaszkodtam az ülés melletti rudakba, aztán úgy félúton elkezdtem mozgolódni, hogy "a mindenit, az ott a focipálya, hű, mekkora! és ott arra a kék izére mindenképp fel kell ülnünk! nézd csak, ott az a Christuskirche lehet?", aztán ahogy a kör túloldalán elkezdtünk ereszkedni, fokozatosan elnémultam, a legalacsonyabb ponton fél másodpercre megkönnyebbülten eleresztettem a kapaszkodót, csak hogy rögtön ezután újult erővel kapaszkodjak bele. 

Körülbelül ilyen ütemezéssel készítettem a képeket is, tehát hiába lett volna néhány dolog jobban látható középtájról, ha egyszer két kézzel kell kapaszkodnom a túlélésért, a fényképezőgépre már nem marad fölös végtagom és kész.

Az Elp feltűnően csendes volt egész úton.

Ezután beneveztünk valami lövöldéshez, ahol néhány euróért lehetett valahányat lőni mindenféle művirágokra, és hiába mondtam, hogy életemben talán ha háromszor használtam lőfegyvert, én is kaptam egy adagot. Tizenhárom lövésem volt (vagy akörül), és nagy meglepetésre sikerült elhoznom négy virágot. (Az Elp nyolc virágot lőtt, de ezek közül kettő vastag szárú volt, amit nagyon nehéz megtépázni.) Felültünk a korábban emlegetett kék izére is, ahol a legizgalmasabb rész az volt, hogy elázott-e a nagy locspocsban a telefonom.

Következőnek egy elvarázsolt kastélyba kívántam belépni - az Elp mélyet sóhajtott és kicsengette a belépti díjat, de valahogy úgy éreztem, nem teljesen őszinte a lelkesedése. Ez gyorsan megváltozott, mikor ő ügyesen elhajolt a random érkező vízsugár elől, ami engem így simán arcon talált, és mire eljutottunk a forgó hordókon túlra, csomót lehetett volna kötni az ajka két végére a feje mögött. Mert ugye ő minden nehézség nélkül végigment mind a kettőn, míg én (és a nyomunkban járó hét-nyolc éves kölyök) fel-alá botladoztam, vagy haladásra képtelenül meneteltem egyhelyben, hogy legalább ne essek el (természetesen elestem, nem is egyszer). Szégyen a futás, ami esetünkben a szándékosan alacsonyra helyezett súlypontot takarja, viszont hasznos. 

A hordó forgásához ütemezve pókjárásból négykézlábra, majd megint pókjárásba fordulva, ugrásonként fél-egy métert haladva sikerült kijutnom az elsőből. (Ezt egyébként nem értem - ehhez a mozdulatsorhoz jóval több odafigyelés és koncentráció kellett, mint ahhoz a féloldalas sétához, amit az Elp művelt, utóbbira mégis képtelen vagyok. No sebaj.) A másodiknál egy ponton elvesztettem a ritmust, de akkor már nem voltam messze, így egy kevéssé kecses bukfenc végén kijutottam, és mivel úrihölgy vagyok, kihúztam a kölyköt is (neki sem az egyensúlyérzék volt a kedvenc tantárgya az iskolában).

Hogy jókedvre derítettük az Elpet, javasolni merészeltem a Supermaus nevű járatot. Belement, felültünk.

Aki játszott a Roller Coaster Tycoonnal, az tudja, hogy az ilyen "egér" hullámvasutak az újdonság varázsát leszámítva az unalmasabbak közé tartoznak - nem gyorsak, nincs bennük átfordulás, a különböző gravitációs erők alig tapasztalhatóak, egyszóval dögunalom az egész. Ezért is ezt javasoltam az Elpnek, gondoltam, jó bemelegítés lesz a Pirat előtt.

A rettegés foka

Ezzel szemben... Az Elp ugye csendben volt, én viszont végigsikítoztam az utat. Kanyaronként sikítottam egyet, meg mikor láttam, hogy jön egy kanyar vagy egy lejtő. A közbülső időben pedig, mint Beni a Múmiából, felemlegettem minden olyan szentet és/vagy istent, akiről valaha hallottam (köszönet néktek, görög istenek, hogy ilyen sokan vagytok).

Az a számítógép monitorán ugyanis nem látszott, hogy az egérkocsik utasai nem látják, hogy a kocsi hogyan csatlakozik a sínekhez. Én például elméletben tudtam, hogy hogyan, de mivel nem láttam, végig olyan érzésem volt, hogy a következő kanyarban mindenképp lerepülünk oldalra, ha nem fékezünk, és természetesen soha nem fékezett a járgány. És persze ne feledkezzünk el a 90 fokos kanyarokról se, vagy arról az apróságról, hogy félúton a kocsi elkezdett saját Y tengelye körül forogni.

Egyszer azért ez is véget ért, kiszálltunk (a jegyszedő úgy nyújtotta a kezét, mintha arra számított volna, hogy összeesek ott helyben) és továbbindultunk - az Elp ismét szótlan volt, én viszont az adrenalinlökettől fűtve karattyoltam teljesen boldogan - az Elp hitetlenkedve kérdezte, hogy csak nem akarok még egy ilyenre felülni? Dehogynem, válaszoltam én értetlenül, miért ne akarnék, hiszen csodálatos volt! (That was totally wicked!) De hiszen halálra voltál rémülve, és még most is remeg kezed-lábad! - így ő.

El kellett neki magyaráznom, hogy egy magamfajta adrenalinjunkie-nak (©K.A.) pont ez kell. A tudat, hogy most meg fogok halni, miközben mégis ott pislákol egy halvány reménysugár, hogy talán mégsem.

Az Elpek, úgy tűnik, másképp működnek. Ezen a ponton ugyanis kapitulált, ha nem is szavakban, de tettekben; elsősorban mert közeledtünk egy korábban kinézett szerkezet felé. Beültünk az egyik kis ücsörgőbe sörözni és megbeszélni az élet nagy kérdéseit.

Már sötét volt, mikor folytattuk utunkat. Elmentünk a Wilde Maus, a kisebb egérhullámvasút mellett, és olyan szomorúan nézhettem, hogy az Elp önként felajánlotta, hogy benevez egy menetre. Csak engem, ő lent megvár, vigyáz addig a virágokra. Mit mondjak, nem kellett sokáig győzködni.

Ez nem volt annyira félelmetes, mint a nagyobbik, viszont mivel töksötét volt, és egyedül ültem a kocsiban, az érzés pontosan ugyanaz volt. Ott folytattam a sikoltozást és a görög istenek felsorolását, ahol a Supermausról leszállván abbahagytam. Az Elp továbbra sem értette, mit keres a széles vigyor az arcomon, ha egyszer derékig be voltam tojva.

Végül kaptam egy crêpe-et, természetesen Nutellásat, és míg azt csócsáltam, az Elp lőtt még egypár növényt meg egy macskát, és ezzel távoztunk is. Jövőre visszamegyünk.

Jó nagy, és sötétben szép

Oké, a németek esetleg mégis tudnak rappelni

Csak pont kifogtam azt a bandát, akik inkább mentek volna el árokásónak vagy agysebésznek.

Viszont a híres német pontosságban sem hiszek teljes szívvel. Rendben, a vonatokhoz órát lehet igazítani (percmutatót legalábbis), az S-Bahnok is többé-kevésbé pontosan járnak (BKV-hoz képest szintén óraállítgatós pontossággal), és a némettanárunk is mindig időben érkezik. Valamint a volt német főnököm is rettentő pontos volt mindig, ráadásul nagyon rosszul viselte, ha valamelyikünk elkésett. 

Na de az Elp. Rá nem voltam felkészülve. Egyre inkább azt hiszem, hogy igazából nem is német, hanem mondjuk arab, vagy olasz, esetleg vikingek távoli leszármazottja, és csecsemőkorában ellopták a bölcsőjéből és kicserélték egy német gyerekkel. Hosszú évek beidegződése miatt nagyon ritkán tudom magamba fojtani a kérdést, hogy "mikor jössz haza?", és ő is rutinszerűen válaszol, hogy fél hat-hat körül itthon lesz. Ezzel szemben tegnap én voltam a legjobban meglepődve, hogy fél hétkor hazaérkezvén az Elpet már otthon találtam. Ma reggel azt mondta, hogy fél ötre otthon lesz, mert ötkor randija van a fitneszklubban, hogy bemutassák neki, mi merre van. Tehát négy óra negyvenöt perckor gondosan összekészítettem neki a ugrabugraruháit, hogy mikor beesik az ajtón 16:58 körül, ezzel már ne kelljen vesződnie.

Beismerem, két percet tévedtem. Beesett négy perccel a megbeszélt időpont előtt, gyorsan átöltözött, vadul kereste a másik melegítőnadrágját, aztán öt óra tíz perckor nekiállt elolvasni a postáját. Én meg hivatásos köszörűs vagyok, ollók-kések, de nem sokat, és azt is ritkán, viszont a késés puszta ténye (legyen az az enyém vagy másé) igencsak felzaklat, úgyhogy nyugalmat erőltetve magamra tettem egy diplomatikus megjegyzést ("már tíz perce ott kéne lenned, nem olvasnád el inkább később?"), és ha le is töröltem a homlokomon gyöngyöző izzadtságot, azt már csak akkor tettem, mikor az Elp a lépcsőn trappolt lefelé nagy vidoran.

Szóval fitneszklub. Teljes nevén Fitnessland, a Rewe mellett van. Egészen eddig jól elvoltam az isteni Béres Alexandrával és hét (vagy nyolc) DVD-jével, meg a Wii ugrabugra-játékaival, ámde eljött a nap, mikor arra gondoltam, hogy kéne egy B terv is. Rendben, még mindig nem beszélek folyékonyan németül, de valahogy csak elmutogatom, lévén háromdanos Activityjátékos, és most igazán, mennyire lehet nehéz azt felfogni idegen nyelven, hogy "na még nyolcat ebből"?

Bátorság összegyűjt, sisak felcsap, biciklire pattan, odagurul, harmadikra felkocog, műsorfüzet (~órarend) lenyúl, szaggatottnémetül megkérdez, hogy árlista az van-e.

Ekkor szerencsére kiderült, hogy Justine beszél angolul, így gyorsan tisztáztuk, hogy árlista nincs, napijegy sincs, ide csak bérlettel lehet járni, ahhoz pedig csak egy út vezet: személyes találkozó az egyik dolgozójukkal, aki elmeséli, hogy mi hogyan és merre, és a találkozó végén tesz egy ajánlatot. Mármint olyan pénzügyit.

Pár nappal később már egy bizonyos Arne mesélte el a mi merre részét a dolognak (körülbelül az "ezek itten a kardiogépek, amaz meg a fitneszterem" mélységekbe merültünk, de ugye aki egy fitnesztermet már látott, az nem jön izgalomba egy futógéptől), majd következett a telesoppingos előadás. Értem ezalatt, hogy elmondta, hogy van egy spéci, négy részből álló bemutatóprogramjuk, ami áll a gépek bemutatásából, egyéni beállítások kiderítéséből (circuit traininghez), valamint nyújtás- és táplálkozásiügyi tanfolyásból, és bár mindez együtt eredetileg 106€ lenne, csak itt, csak most, csak nekem megszámítja 99€-ért. 

Szóhoz se jutottam a meghatottságtól, képzelhetitek.

A havibérlet árával is hasonlóan jártam: normális esetben 59,90€ lenne, de csak itt, csak most, satöbbi hajlandó lemenni 29,90-ig, feltéve, hogy még ma aláírok. Gyors fejszámolást követően arra jutottam, hogy ez körülbelül kétharmada annak, amit Budapesten fizettem céges kedvezménnyel egy valamivel kisebb, ám felszereltségét tekintve hasonló létesítménynek, úgyhogy én biz' aláírtam ott helyben. (A szerződési feltételeket elolvastam/Arne elmagyarázta; sehol nem volt szó benne fél vese felajánlásáról.)

Efeletti örömében (</cinizmus>) Arne közölte, hogy csakittcsakmostcsaknekem a négy részes bemutató mialófüttyöt azt odaadja ingyen. Mondok tökjó, de kardiogépet már láttam, izomtömeget növelni nem akarok olyan nagyon, nyújtást tanultam tornaórán, enni meg ugye by default egész jól tudok, szóval nagyon kedves, de igazából fölösleges nekem ez a csomag (és persze dolgozott bennem a büszkeség, hogy vazz, ne akarjatok engem ingyenes cuccokkal lekenyerezni; igaz, hogy jelenleg nincs saját keresetem, de volt és lesz is). 

Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, fájt neki ez a visszautasítás. Kissé fátyolos hangon hozzátette, hogy de hát jár hozzá egy ingyen fehérjeturmix is. Mit mondhattam volna erre? Köszönettel elfogadtam a négyrészest is.

Azóta pedig már találkoztam Thomassal, aki viszonylag jó angolsággal bemutatott a kardiogépeknek (egy újat tudott mutatni, az valami síszimulátor, félúton az ellipszistréner és a lépcsőző közt), valamint Ginoval, akivel a köredzéses gépeken nyargaltunk végig, és csak körülbelül félúton vettem észre, hogy nem angolul beszél, hanem németül, mégis értettem (ez a gyúrós cucc sokkal jobb móka egyébként, mint hittem volna), és megkaptam a fehérjeturmixomat is (majdnem nem kértem, de itt valamiért nagyon fontos nekik, hogy a kedves ügyfél megkapja, ami jár neki, még ha az ingyenes cucc is; úgyhogy mikor a recepciós csajszi elárulta, hogy van pisztáciás is, hirtelen bevillant a Borg, és feladtam az ellenállást.

Az ital egyébként határozottan nyamm volt, szerintem kérek majd még olyat.

Új családtag

Megérkezett az Elp Ungarnföldéről egy éjfekete VW Tiguan táltos paripa hátán.

Vett egy autót, istenkém. Előfordul. 

Megvette Budapesten, ma reggel megcserdítette az ostort, és este kilencre már haza is repítette a ménes. Felhívott, hogy megérkezett, lemegyek megnézni a járgányt? Mondok hogy a fenébe ne!, telefon lecsap, utcai ruházat magamra ránt, hajmosás után még mindig vizes haj copfba fog, kulcs felmarkol, lerongyol. 

Mondta, hogy a bejárattól balra parkol, úgyhogy lelkesen odakocogtam a bejárattól balra levő fekete VW Tiguanhoz, és megcsodáltam, hogy jé, szerdán vette, és máris szerzett rá német rendszámtáblát? És egyáltalán, hova tűnt, azt hittem, itt fog várni a kocsiban feszítve... és mit keres a visszapillantón egy rózsafüzér? 

Az Elp ötven méterre balrább állt a mi, egyelőre magyar rendszámú Tiguanunk mellett, megvárta, míg odaérek, és akkor nyomott a kezembe egy bőröndöt, egy szatyrot és egy üveg bort, hogy akkor ezeket most felvisszük. De hát én azt hittem, hogy bemutat az autónak! Bemutat, hogyne, sőt el is visz vacsorázni, de először vigyük fel a csomagokat, különben nem lesz nekem hely. 

Felvittük, lementünk, végre bepattantam a kocsiba, biztonsági öv bekapcs, izgatott várakozás. Az Elp is beült, és elmutogatta a fedélzeti dolgokat, úgyismint hogyan állítja az ember a légkondit, meg hogy ez itt a rádió, meg a szivargyújtó, meg nézzem csak, van itt a könyöklőben egy naaagy doboz. Meg a világításkapcsolónak is van automata üzemmódja, nem csodás? De. Tök állat. Ezzel az Elp már ki is szállt volna, hogy akkor menjünk a sarki vendéglőbe vacsorázni, én meg csak ültem teljesen döbbenten, hogy a mindenit, ember, el se viszel egy körre? De a vendéglő csak pár lépés, és nem biztos, hogy talál előtte parkolóhelyet...

Totál úgy éreztem magam, mint WALL-E, mikor EVE beülteti a mentőhajóba és ő ott megpatpatolja az ülést maga mellett. :)

Végül autókáztunk egy kört, közben is lelkesen  magyarázott, hogy van ám cruise control (ezt úgy szemléltette, hogy megnyomott valamit a kormány mellett, felszólított, hogy figyeljem erősen a sebességmérőt, majd eljárt egy felföldi kopogóst), meg az ablaktörlő automatikusan bekapcsol, ha esik az eső, és a többi, én meg megkérdeztem tőle, hogy mit szól a Clarkhoz. He? - így ő. Az autó neveként - így én -, szerintem van benne valami Clark-szerű. He? - így ő.

Abban maradtunk, hogy még gondolkodunk rajta. :)

Gyanús ez a csend...

...Provolone készül valamire.

A szomszédokról eddig keveset írtam, főleg mert túlnyomó részüket nem is ismerjük, akiről meg tudom, hogy kicsoda, azt messzire elkerülöm, különben felrúgnám.

Kérdezi most magától a kedves olvasó, hogy "hah, mi történt vissaival, ezzel a bárányszelídségű leányzóval, kinek lelke csipkés madárcsicser és virgonc napsütés, hogy ily durva kijelentésre ragadtatja magát?" (NEM RÖHÖG!)

A második emeleti szomszéd kölke, az történt. Van itt egy rakás fiatalkorú, a zajokból ítélve 0 és 17 év közt mindegyikből legalább két példány. Van játszótér is, meg udvar, meg focipálya, és használják is azokat rendesen. Ami ugye zajjal jár. Sok zajjal. Pláne mikor még tartott a focivébé, és az egyik valahonnét szerzett egy játékvezetői sípot... Na az fájdalmas volt, de nem igazán törődtem vele - annyi volt az egész reakcióm, hogy a tévét nem kapcsoltam be, ha háttérzajra támadt igényem. Tiszta spórolás.

Tehát elmondhatjuk, hogy általában véve a gyerekzaj/zsivaj nem zavar. Na de a második emeleti szomszéd kölke...

Még az első napokban, ha jól emlékszem, az ideköltözésünk utáni első hétfőn volt, hogy a reggel hét órára beállított ébresztőóra helyett valami monoton, idegtépő zaj keltett minket körülbelül egy órával korábban. Az Elp akkor egy darabig fülelt, aztán azt mondta, hogy a szomszéd gyereke az, nem akar óvodába menni. Oké, mondtam, majd kinövi. Aztán délután kettő körül felfigyeltem egy hasonló, szintén monoton és szintén idegtépő zajra: valaki a lépcsőházban folyamatosan azt kiabálta, hogy "Papaaaaaa! Papaaaaaaa! Papaaaaa!"
Nagyon hangosan. Nagyon sokáig.

Másnap sem akart óvodába menni. És másnap délután is hiányolta az apját.

Harmadnap szintén.

Szombaton is fél hétkor keltünk. Mármint én és az egész szomszédság, valószínűleg. (Az Elp szerencsére egy szimfonikus zenekar próbáját is átaludná.) A kedves szülők ugyanis, nem tudván mit kezdeni imádott gyermekükkel, reggelente kicsapták a lépcsőházba (jó idő esetén a két ház közti udvarra), amiért a ded nem rajongott, ezért elkezdett üvöltözni a szülei után. A változatosság nem tartozik erényei közé, így aztán minden nap egészen kora reggel negyedórát-fél órát hallgathattuk, hogy "Papaaaaaa!" És persze délutánonként is, hétvégén meg szinte bármikor rákezdhetett.

Egy napon találkoztam vele. Ritka undorító egy jószág. Egy méter húsz centi mély, tömzsi, göndör aranyfürtökkel, végtelenül ostoba arccal. 

Épp kedvenc délutáni elfoglaltságát űzte: lement (helyesebben szólva ledübörgött-ugrált) a földszintre, becsöngetett a jobb oldali ajtón, majd felugrált a másodikra, ott is becsengetett, beengedte magát, aztán pár perccel később kezdte az egészet elölről. (Tulajdonképpen az evolúció csodája a gyerek. Nem fér a fejembe, hogy nem vágta még senki fejbe egy vascsővel.)

Aztán úgy két hete az Elp munka után hazatérve izgatottan újságolta, hogy dobozokat látott a második emeleti szomszéd ajtaja előtt. Nagy dobozokat. Mondok, csak nem? Mondja, de bizony.

Másnap én is láttam a dobozokat, de akkor még nem lehetett megítélni, hogy melyik második emeleti szomszéd költözik, mert a dobozok eloszlása egyenletes volt a két ajtó közt. De szurkoltam erősen.

Tegnapelőtt pedig, ahogy indultam reggel némettanfolyni, a másodikon szembejött velem egy izmos férfiú, aki pont úgy nézett ki, mint egy költöztető. És a kölkös szomszéd ajtaja volt nyitva!!!!

Ahogy folytattam utamat lefele, az elsőn megint összefutottam a kis ártánnyal. Egymásra néztünk, és sok gondolat cserélt ott gazdát. Az ő arcáról azt lehetett leolvasni, hogy "oké, a csatát elvesztettem, de a háborút nem", az enyémről meg valami olyasmit, hogy "hahaha! végre! végre! VÉÉÉÉGREEEE!"

Mire hazaértem aznap délután, a költöztetők eltűntek. A dobozok szintúgy. És azonnal érezni lehetett a változásokat.

Először is, egyszerűen be tudtam jönni a földszinti ajtón. Eddig ugyanis különféle rollerek és gyerekbiciklik és sárga, műanyag játékmedvék voltak részint az ajtótól balra, részint előtte. Na ezek eltűntek. Nohát, mondtam magamban, ez jó.

Aztán láttam, hogy fel van hajtva a postaládánk fedele; ezt a postás szokta csinálni, ha tett bele valamit. Odamentem és benyúltam a levelekért (hát igen, kulcsunk az még nincs a postaládánkhoz, de az Elp megígérte, hogy intézkedik. Többször is. :)

Korábban ez úgy nézett ki, hogy kiengedtem a babakocsi fékjét, kihúztam valamennyire, hogy lapjával beférjek a kocsi és a fal közé, és úgy elértem a postaládát, aztán babakocsi vissza, fék becsattint.

A babakocsi is eltűnt.

A dobozok és a korábban az ajtó előtt tárolt egyéb hulladékanyagok szintén.

És tegnap délután hirtelen felriadtam a szokásos pittyegésemből, és beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, miért. Túl nagy volt a csend. :)

Ma negyed kilencig durmoltam. Az élet szép.

Megint Hamburgban jártunk

Még a múlt hónapban.

Meg lettünk hívva az Elp húgának a barátjának (...jaj) születésnapi zsúrjára. Tapasztalatból tudom, hogy ezek az összejövetelek számomra körülbelül annyira szórakoztatóak, mintha a fű növekedését figyelném - na nem, annyira azért nem érdekesek. Úgyhogy megegyeztünk: elmegyek, ha bevackolhatom magam egy sarokba a Nintendo DS-sel és játszhatok a legújabb játékkal (Lego Batman. Még egy bizonyíték a türelem rózsát teremre: két hete még 40€ volt, múlt héten meg 20€, ami már a hülyének is megéri kategória, bár a Saturnban vettem.)
A békés sarkot egy ideig meg kellett osztanom egy tizenegykét éves sráccal, aki szintén csak játszani jött; alakíthattunk volna egységfrontot, de nála PS3 volt, úgyhogy csak méla undorral végigmértük egymást.

A húg még a zsúr elején felajánlotta, hogy elvihetjük az autót a hétvégére - az Elp elsőre nem lelkesedett az ötletért, mert akkor már elfogyasztott  pár egységnyi folyékony tudatmódosítót, és ha taxival mentünk volna haza, másnap bonyolult lett volna felcsípni a kocsit, ráadásul másnap este már amúgy is jöttünk volna vissza Hannoverbe. Azt mondta tehát, hogy hacsak én nem vezetem el a kocsit hazáig, inkább hanyagoljuk az ötlet. Na de miért is ne vezethetnék én? - kérdeztem, és így is lett.

Az Elp navigálása mellett simán hazagurultunk. Nem dicsekedni akarok, mert úgyis csak körbe lennék röhögve, de ahhoz képest, hogy vadidegen autó volt, egész jól kezeltem. Az elején hangyányit nagy gázzal indultam még időnként, és volt egy fékezésem, ami az Elpet egy "ejnye no" jellegű  morranásra késztette (semmi komoly, csak a felsőteste elvált az üléstől, a biztonsági öve nem kattant be), na de aztán... Ügyes indulások, tempós utazósebességre gyorsítások, leheletfinom fékezések... Hiába, a véremben van. 

A sávváltás már nincs, szerencsére azonban hajnali kettőkor Hamburg utcái meglehetősen kihaltak, ez sem törte le tehát az önbizalmamat. Az utak minősége (micsoda meglepetés) kiváló, egyetlen dolog hiányzott: a macisajtok. Volt egy egész hosszú útszakasz, ahol minden kereszteződés után fél kilométerrel (!) kirakták a következő főútvonal-táblát, aztán jött egy utca jobbról, és sehol egy macisajt. (Lehet, hogy rosszul emlékszem, de mintha .hu szokna lenni macisajt az alárendelt úton is.) Sebaj. Ahol nem voltam biztos benne, ott jobbkezesnek kezeltem, és az Elp se panaszkodott. 

Ettől függetlenül feszült voltam, mert ugyan a jogosítványom ott volt a tárcámban, de az az a jófajta ungarise jogosítvány - a kártyás, a rózsaszín csoda. Az, amin semmilyen idegen nyelven nincs rajta semmi, így hacsak nem ugyanúgy számozzák más országokban, hogy 1. Családi név 2. Utónév 3. Lánykori lábmérete satöbbi, csak a rendőrök jóindulatán múlik, hogy elfogadják-e.

Kérdezgettem is az Elpet átlag ötkilométerenként, hogy "ott vagyunk már?" és mondta, hogy "most vagyunk túl az út harmadán"," most már majdnem a felénél vagyunk", "már a kétharmada megvan", aztán egyszercsak, valami totál sötét és elhagyatott mellékutcában azt mondta, hogy akkor most itt jobbra parkoljak le a két autó közé. Mondok, hát megérkeztünk? Meg hát - így ő. 

Mert az Elp ismer engem. Mindig kevesebbet mondott, mint ahol tényleg voltunk, és beh bölcsen tette.

Ennek örömére egy egész parádés párhuzamos parkolást mutattam be (kár, hogy senki sem látta, és hogy a két autó közt kamionnyi hely volt), de olyat ám, hogy másnap reggel, napvilágnál se kellett szégyenkeznem miatta. 

Teljesen boldog voltam, felkaptam néhány táskát és vidáman karattyoltam, míg fel nem értünk, akkor jött az este döbb része: meg akartam mutatni az Elpnek a jogosítványomat, hogy lássa ő is, mit kéne nekem a rendőrök orra alá dugni, és persze rá kellett döbbennem arra, hogy a jogosítvány tényleg a tárcámban volt ugyan, de abban, amit Hannoverben tartok. Jogosítvány nélkül vezettem... Hát jáj. :)

A németek nem tudnak rappelni

Mindjárt kezdődik a meccs a VB harmadik helyéért, Németország és Uruguay csap össze. Az előző meccs után nem vette kezdetét nemzeti gyász - valamivel több autók ablakára erősíthető német zászló hever az utcákon, mint pár nappal korábban, de ez minden. Ja, és a vuvuzelák is kevesebben vannak, és már csak 3€ egy nemzeti színű a Rewe-ben. :) (Nem, nem veszek. Én vennék, de az Elp mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy nem akarok venni.) 

Na szóval általában az aktuális meccs előtt fél órával kezdődik el a tévében a műsor, mindenféle okos emberek és volt focisták osztják az észt, de ma valami miatt másfél órával korábban fogtak neki, és időnként bevágnak egy pár perces rapszámot, ami nagyjából arról szól, hogy jól szétcsapjuk ma este az ellent. Oké, ha választani lehet, inkább egy hét Albániában, mint rap hallgatása, de ez tényleg merénylet az ízlés ellen. 

Mostanában annyi sok minden történt, hogy mostantól kezdve túlórában kell blogolnom, ha július végére be akarom hozni a lemaradást, úgyhogy kezdjük a lényeggel: némettanfolyás.

A jó hír az, hogy a folyton pofázó lengyel csaj (nem összekeverendő a kedvesrendesaranyos lengyel csajjal) már nem mellettem ül, még mindig folyamatosan pofázik, de már az orosz csajt is idegesíti. Juhé. :)

A kevésbé jó hír az, hogy már megint előkerült a két mumus: a Dativ és az Akkusativ (mindkettő der). Mindig reménykedek, hogy most az egyszer megúszom, de úgy tűnik, ez a német nyelvtan két alapköve. A másik két alapkő, a Nominativ és a Genitiv két jóbarátom, mert azokról tudom, hogy micsodák, és viszonylag egyszerű a használatuk is. Erről a kettőről is tudom, ha koncentrálok, csakhogy pusztán mellizmaim megfeszítése itt nem elég, mert egy kettőnél több szóból álló mondat megalkotásához itt tudni kell az adott főnév nemét és esedékes alakját is. Utóbbit még mindig meg tudom tanulni - elvégre mindössze kétszer tizenhat esetről beszélünk -, elérve így a legfeljebb egy-két másodperces késleltetést élőbeszéd során, na de a főnevek neme az ennél többen van, és ritkán követ bármilyen logikát. Talán ez az első dolog életemben, amit ténylegesen be kell magolnom. (Várjunk, mégsem. Általános iskolában verseket kellett tanulni.)

Van remény, természetesen. Ha valamihez tudom kapcsolni az adott szót, pölö bicikli (das Fahrrad), akkor meg tudom jegyezni. És a szavak vége számít, tehát minden más Rad is das lesz (Riesenrad, például). Valamint ajánlott valaki Androidra szótárprogit, és első pillantásra egész használhatónak tűnik. Szóval nem teljesen reménytelen az ügy, csak rettentő nehéz.

Majdnem elfelejtettem a másik jó hírt: egyre több német szót ismerek. :)

Eddig (öt nap alatt) összesen három tanárunk volt, merthogy most van nyár és felváltva mennek szabadságra. Mostantól az A2/1 kurzus végéig azonban Iyman (Ímán) lesz a tantónénink, róla még érkezése előtt elmondta Esther (a kettes számú), hogy ne lepődjünk meg a nevén, teljesen német a csaj, csak áttért a muzulmán hitre, és mivel hiába hívják ezt az helyet Volkshochschulénak, ez nem igazi iskola, tehát hordhatja a fejkendőjét. Merthogy igazi iskolában (ahol szintén tanít, alsósokat) nem szabad hordania. (A tanulók hordhatják, a tanárok nem - logikus, míg el nem mondta, hogy Bajorországban szintén így van, viszont minden osztályteremben kötelező kifüggeszteni egy keresztet. Fene se érti ezeket az országokat. :) 

Mindenesetre eddig Iyman az egyetlen tanár, aki ragaszkodik a helyes kiejtéshez is. Oké, a Vietnamból érkezett kollégák más ábécén nőttek fel (meg az irániaiak és az orosz csaj is, ők mégis tudnak olvasni), nem lehet könnyű nekik az itteni betűket olvasgatni, ez világos. Na de nehogy már annyira korrektek legyünk politikailag, hogy nem baj, ha teljesen mást olvas fel emberünk, mint ami oda van írva, és egye fene, az "ibi" is elmegy "ich bin" helyett, elvégre hátha csak betintázva jött órára. A bennem lakozó stréber tehát elégedetten dorombolt, mikor Iyman ötödjére is elmondatta a vietnami sráccal, hogy a "schlecht" az bizony "schlecht", és nem "selt". (Egyébként képesek kimondani a "ch" hangot, szóval nem arról van szó, hogy gyerekkorukban nem alakult ki náluk az erre szolgáló berendezés.)

A rendszergazdákról úgy általában

Disclaimer: az eset nem velem történt, már megoldódott, és csak példaként szolgál.

Rendszergazdából kétféle van: a linuxos és a windowsos. Aki ebbe a két csoportba nem tartozik, az vagy nem rendszergazda, vagy nem ért a csoportba rendezéshez.

Sokan, főleg kívülállók és kezdő rendszergazdák gondolják úgy, hogy a linuxosok durva, antiszociális egyének, akiknek egyetlen szórakozása a windowsos rendszergazdák porba tiprása. Pedig...

Alaphelyzet: a Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazda* olyan problémába ütközik, amit nem tud megoldani, ezért úgy gondolja, megkérdez másokat is. Belép egy olyan baráti chatszobába, ahol vannak windowsos és linuxos rendszergazdák is, és így szól: 

emberek, elment a videokártya gyorsítótárából a háttérkép, és sehogy se tudom visszacsalogatni. valami ötlet?

A legeslegeslegelső válasz egy linuxostól érkezik: 

hasznalj peldául rendes operacios rendszert :)

A második válasz is linuxostól érkezik: felajánlja, hogy kiír neked egy Ubuntu/Kubuntu/Knoppix/Slackware telepítőlemezt és nagyon szívesen segít a telepítésben és a konfigurálásban. (Természetesen itt is smiley zárja a mondatot.)

A Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazda, mivel ekkor már legalább három órája szenved a problémával, és az idegei elég ramaty állapotban vannak, olyan erősen markolja az asztalt, hogy belefehérednek az ujjai, és minden erejével azon van, hogy ne javasolja az említett telepítőlemez végbélkúpként történő alkalmazását. 

Ha valamivel Tapasztaltabb Windowsos Rendszergazda lenne, akkor tudná, hogy a linuxos egyik kezével begépelte ezeket a javaslatokat, a másik kezével viszont vagy lecsapott egy másik dimenzióban élő windowsos haverjára, hogy az hallott-e már ilyen esetről, vagy épp bebootol egy épp kéznél levő windowsos gépet, hogy azon megpróbálja reprodukálni a hibát, a hibakeresést elősegítendő**. 

Esetleg a harmadik kezével rákeres a problémára, mert nem csak a windowsosok képesek hihetetlen dolgokra.

(Valós időben körülbelül négy másodperc telt el a kérdés feltevése óta.)

Ekkor érkezik az első válasz egy windowsostól, ami körülbelül ilyesmi:

hú, hát ilyent még nem láttam... de várj egy percet, utánanézek.

Ezután mindkét oldalról elkezdenek záporozni a kérdések és javaslatok, hogy ezt kapcsolja ki, azt meg be, és állítsa át az eredeti érték felére, és végül vagy találnak megoldást, vagy nem, de akárhogy is legyen, a Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazdában az marad meg, hogy ez a linuxos egy rémes alak.

*A neveket és a probléma leírását a szereplők védelmében megváltoztattuk.

**Igazából csak egy egyfajta rendszergazda van: az pedig OS-független és olyan, hogy ha egy százemeletes felhőkarcoló nyolcvanhetedik emeletének erkélyén lóg a korlát külső oldalán, és csak nyolcvanhat és fél emeletnyi levegő választja el a betonra történő csúfos érkezéstől, és az orra alá dugsz egy billentyűzetet, hogy hogyan kell a fluxuskondenzátor felbontását parancssorból megváltoztatni, habozás nélkül elengedi a korlátot - és általában egy rtfm-et még pont be tud írni, mielőtt elhatalmasodna rajta a gravitációs gyorsulás.

Kártya és némettanfolyás

Kezdjük a jelenlegi legörvendetesebb hírrel: nyertem egy doboz kártyát.

Németóra után volt teljes 35 percem, hogy vegyek zsemlét, margarint és répát, valamint haza is érjek, merthogy kettőre ígérte magát a Villanyszerelőtörp bácsi. "Uzsgyi" projekt beindult, csikorgó kerekekkel fékeztem az egyik hozzánk közel eső bolt előtt, ahol gyerekek álltak sorba valami szerencsekerék-jellegű cucc előtt, és egy kihangosítós fiatalember instruálta őket guggolások és ugrálások és miegyebek elvégzésére (ha megcsinált x darab gyakorlatot, kapott valami ajándékot). Gondoltam, besurranok mellettük, de nem volt ilyen egyszerű: a "junge Frau" (ez voltam én) fel lett szólítva a kerék megpörgetésére, amit meg is tettem; mit ád az ég, az egyetlen Jackpot feliratú citeknél állt meg, így választhattam az összes ajándok közül. Energiaital helyett a Tabu fedőnevű doboz kártyára csaptam le, jó lesz az még.

Pláne hogy már két napja járok némettanfolyásra, és hát nem rossz, nem rossz. Teljesen úgy érzem, hogy én aztán mindent tudok, ami alighanem azért van, mert a szövegek és feladatok nehézsége pont megfelelő, de önbizalomerősítésnek tökéletesen megfelel.

No de kezdjük az elején. A hannoveri Volkshochschule-ba járok egész júliusban; hétfőtől péntekig 9:15-13:15, egy negyedórás és egy ötperces szünettel - ez utóbbiak elsőre kevésnek tűnhetnek, de ha nyitva van az ablak, nem álmosodok el, és jócskán tanulok újat is, tehát mondhatni repül az idő.

Arra számítottam, hogy erőteljes többségben lesznek a fejkendős török lányok/hölgyek, és engem itt senki nem fog szeretni és szünetben mindenki csak egymással fog beszélni, és a szegény magyar lányt kiveti magából a tanulóközösség, de szerencsére csak a szokásos paranoia beszélt belőlem.

Viszonylag egyenletes a származás szerinti megoszlás: három lengyel, öt iráni, egy bolgár, két ukrán, egy orosz, egy kenyai, egy ghánai, egy pakisztáni, egy portugál, egy török, két magyar, két vietnámi, egy olasz. Oké, nem egyszerű összeszámolni, mert tegnap a tíz beiratkozottból megjelent tizenkilenc, mára pedig jött három új ember, és mégis csak tizennyolcan voltunk (szóval hiába vannak sokan az irániak, ha néhányan nem járnak közülük). Az igaz, hogy volt rajtam kívül egy másik magyar is, de összesen nulla szót váltottam vele, mert (a) nem azért járok ide, hogy magyarul trécseljek (b) nem volt túl szimpatikus a fiatalember egyébként se. Az irániak váltottak pár szót fársziul vagy hogy, de ők is inkább németül beszélgetnek, ami mindenképpen dicsérendő.

Még azon lepődtem meg, hogy mikor gondolták úgy az emberek, hogy ideje megtanulni németül - kellett készíteni a szomszéddal egy interjút, hogy ki vagy, hova valósi, mióta vagy itt, mit csinálsz, mi a foglalkozásod, mi a kedvenc színed, satöbbi, amire valami miatt végig oda tudtam figyelni (általában automatikusan kikapcsol az agyam az ilyen feladatok elején), és volt, aki aznap reggel érkezett Németországba, és volt, aki már tizenkét éve itt él, és most kezdett el németül tanulni. Oké, biztos van erre valami magyarázat, például eddig semmiben nem akadályozta a nyelvtudás hiánya, most viszont kell neki valami papírhoz (állampolgárság esetleg), de akkor is fura. Én már amiatt rosszul éreztem magam, hogy már három hónapja tespedek itt (oké, ebből kettő volt a tényeges tespedés), és csak most kezdem el. De sebaj, a lényeg, hogy a tanulótársak többsége rendesnek tűnik. Rendben, a ma érkezett lengyel csajt a legszívesebben megfojtottam volna már úgy dél körül, mert folyamatosan mutogatott meg suttogott az orosz csajnak, illetve valahányszor rosszul mondott valaki valamit, vihogott egy sort, de szerintem ő sem rosszindulatból csinálja, csak így szokta meg, és ha nem pont mellettem ül, talán észre se veszem.

Durva, mi?

Annyira jó, hogy Magyarországra kell jönnöm, hogy átverjenek.

Történt, hogy a hét második felét .hu töltöttem, és ma este (szombaton) megbeszéltük egy baráti házaspárral, hogy összefutunk a törzshelyünkön, a Caledonia nevű ún. skót kocsmában. Tény, hogy a hely egyre kevésbé a kedvencem, már többször támadt nézeteltérés a felszolgálók és köztünk ilyen-olyan, szerintünk el nem fogyaszott ételek és italok tekintetében, de hát ez a törzshely, közlekedési szempontból kitűnő helyen van, jól van, menjünk oda.

Megnéztük az épp esedékes focimeccset, közben rendeltünk némi ételt is. Én nem szeretem a túl erős ízeket, így szinte mindenhez tejfölt fogyasztok, itt is megkérdeztem a felszolgálót, hogy lehetséges lenne-e egy kis tejfölt, netán coleslaw-t (káposztasaláta) mellékelni az ételhez. Már máskor is kértem ilyet, eddig nem okozott problémát, legfeljebb időnként nem volt náluk tejföl. Mondta a felszolgáló, hogy coleslaw-t tud hozni, mondtam nagyszerű, akkor hozzon is.

Valamivel később megérkezett az étel, egy kis csészényi, azaz mondjuk egy púpozott evőkanálnyi káposztasalátával. Megettem magát az ételt is, a salátát is, beszélgettünk, befejeződött a focimeccs, kértük a számlát, és ekkor ért a meglepetés: a káposztasaláta 650 forint értékben szerepelt rajta. Ejnye, mondtam magamban, nem lesz ez így jó, de biztos valami tévedés történt, beszéljük meg.

Megkérdeztem tehát a felszolgálót (és itt szögezném le, hogy egy hangos/csúnya szó nem esett), hogy ez hogy is van, mire ő azt mondta, idézem: "Durva, mi?" 

Ez már erősebb meglepetés volt, úgyhogy mondtam, hogy igen, ez bizony durva, szeretném, ha a tételt törölnék a számláról, vagy legalább elfogadható árúra mérsékelnék. Ezt a felszolgáló kerek perec megtagadta, mondván az evőkanálnyi káposztasaláta az teljes köretnek számít. Azt ismételgette, hogy ezt ő is furának tartja, hogy ez így van, de a megjegyzésemre, hogy figyelmeztethetett volna erre, nem reagált.

Azt beláttam, hogy ezzel nem jutok így semmire, és kezdtem igencsak ideges is lenni, az pedig nem vezet jóra, ezért befejeztem ezt a társalgást, és megkértem a barátaimat, hogy ha egy mód van rá, ők se adjanak borravalót, fizessük ki a pontos összeget (a Budapesten szokásos 10%-os borravalót figyelembe véve a Caledonia veszteséggel zárta ezt a tranzakciót). Belementek, ez nekem némi elégtételt jelentett ugyan, de azóta buszra szálltam, a budapesti szállásra zötyögtem, és még mindig ideges vagyok.

Mondhatnám, mint előttem oly sokan, hogy "engem nem az a 650 forint zavar, ez elvi kérdés", de az nem lenne igaz. Engem zavar a 650 forint, és a viselkedésük is. Igaz, az utóbbi jobban. Négy éve járok oda, ismernek, vagyis ismerniük kéne; mint visszajáró törzsvendég, más bánásmódra számítottam.

Mondjuk mint említettem fentebb, nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi történik. Az Elp még régebb óta jár oda, mint én, és gyakrabban is, mégis kifizettettek vele 6 egység italt, mikor ő váltig állította, hogy 4 egységnyit fogyasztott - ugye a normális vendéglátós ilyenkor magában esetleg azt gondolja, hogy "ez a rohadék csalni akar", de rögtön ezután az is eszébe ötlik, hogy "oké, lehet, hogy nem tud számolni, de hetente itthagy többezer forintot, bőven megéri nekem ez a két egység ital, pláne hosszú távon, és hát igaz, a személyzet sem tévedhetetlen." Nos, itt nem ez történt, és ez csak egy eset a több közül. Mintha nem tudatosulna bennük, hogy a törzsvendégi gárdát nem úgy alakítja ki az ember, hogy előre köszön a belépő ismerős arcú embernek, illetve keresztnéven szólítja, ha már tényleg nagyon régóta jár oda, hanem mondjuk úgy is bánik vele, mint aki számít. A haszonszerzés fontos, természetesen, mégis, azt már korábban is furcsának tartottam, hogy az egyik tulajdonos a vendégszám csökkenéséről panaszkodik. Talán (de csak talán, én nem értek az ilyesmikhez) összefüggés lehet a bánásmód és a vendégek visszatérési hajlandósága közt.

Egy biztos: én többé nem megyek oda. Ha egy baráti találkozó megint oda találna szerveződni, megpróbálom átkérni máshova, és ha nem járok sikerrel, akkor fájó szívvel ugyan, de kihagyom az összejövetelt. Uff, beszéltem.