Zen és biciklizés

Régebben, alig pár hónapja én is a vérbiciklizést űztem. Minél gyorsabban akartam eljutni egyik pontból a másikba, és persze a maszk alatt vöröslő fejjel anyáztam az előttem gyökkettővel  araszoló biciklist, meg az idióta gyalogost, aki csakazértis a bicikliúton gyalogol meg ott áll le telefonálni és nemám félreáll, mikor csöngetek, sőt, és az a rohadék G4 furgon, ami m i n d e n áldott reggel a bicikliúton kapcsolja be a szájbatekert vészvillogóját, meg az összes baromarcú autós, aki tudja, hogy nem fér már be a kereszteződésbe, de csak előrecsorog, hogy elállja az utamat HÁT MÉRT ÉL AZ ILYEN????

Volt tehát honnét fejlődni.

Egy napon azonban megvilágosodtam. 

Mondhatni homlokon csókolt a Nyúl.

Araszol előttem az idióta, majdnem visszafele megy már, olyan lassú? Nem érdekel. 

Visszaelőz, akárhányszor is megelőzöm, mert piros lámpánál mindig elémcsorog az istenbarma? Előzzön. 

Ja, és minden sarkon három piros lámpa, véletlenül se összehangolva, neadjisten *nem* másfél perces várakozással? Kicsit leszarom? Le hát.

Ez volt a kezdet. 

Pusztán leszarni hosszú távon már nem elég, ideológia is kell mögéje. 

Autóbabújt embertársam minden bizonnyal azért kunkorodik rá a biciklisávra jó szélesen, mert el szeretné olvasni a hirdetést az utca túloldalán, és ahhoz bizony kell az a plusz másfél méter. 

Az édes piros lámpák minden bizonnyal azért vannak, hogy nekem jó legyen. Az autóknak és a gyalogosoknak is kétszer dobott már zöldet a lámpájuk, de bennem a Zen lakozik, én kivárom, míg zöld lesz az én lámpám is. 

Biciklis pajtásom, mit pajtásom, kedves felebarátom épp most dolgozza ki a hiperugrás gyakorlati megvalósításához szükséges matematikai alaptételeket, azért nem tekeri a pedált teljes lelkesedéssel. A Zen legyen vele. És az ő lelkével. 

A G4 autó is egy gyerekotthonnak gyűjt felajánlásokat minden reggel a Kálvin téren, az a legkevesebb, hogy segítem drága barátaim, sőt imádott testvéreim egyértelműen közhasznú munkáját, és Zen óvatossággal kikerülöm őket, mikor végre nem jönnek az autók. 

Na ez a Zen biciklizés alapja. Kis gyakorlással szokássá tehető, és enyhén édeskés máza jól elfedi az acsarkodó dühöt. És általában hasznos is, például ha a Zen erejével kivárom, hogy tiszta előzési helyzetem legyen (minimum öt méteres szabad hely balra, három kilométeres körzetben ne legyen egy árva lélek se az úton) a szokásos lassú biciklis pajtáshoz, általában lekanyarodik magától is. 

A Zen legyen veletek is.

Követendő kereskedői magatartás

Szombatonként szoktunk piacolni, melynek első állomása általában a Vasedény volt (ami után jön a Vajas, aka Diszkont, majd a piac, és végül a Sajtos). Erőteljes riadalommal vettük tudomásul pár hónapja, hogy a Vasedény, mint olyan, beadja a kulcsot, ám örömmel láttuk, hogy a piac melletti boltjuk nem szűnik meg, csak átalakul - és bizony, nem is olyan régen előbújt a bábból a BestOn bolthálózat egyik állomása. Persze ugyanazok az emberek, ugyanazok a cuccok, csak más a bolt neve. Azóta is minden piacozásnál bekukkantunk, megnézzük, milyen újdonságok vannak, időnként áldozatul esünk (már persze ahogy vesszük - szerintem egy újrahasznosítható szalvéta igenis hogy jó vásár, és csak itt találtam akkora sütőformát, amibe pont belefér a kenyérkém tésztája, és a hűtőbe való szagelnyelő is teljesen hasznos jószág, hogy csak néhány apróságot említsek), és nem egyszer legeltetjük szemünket a csodás felmosókon. Illetve legeltettük. Mert ma Megtörtént, Ami Már Rég A Levegőben Lógott.

Ott állt egy kedves ember, és mikor látta, hogy erősen nézegetem a Leifheit különböző termékeit, megkérdezte, hogy segíthet-e. Normális esetben a válaszom a szokásos "csak nézelődünk" lett volna, de most nem nézelődtünk, hanem. Mondtam, hogy engem mi érdekelne, ő elzengte a dicshimnuszt a termékről, és persze kiderült, hogy a csodás felmosóhoz kell vödör, különben nem annyira csodálatos, az önmagában is csodálatos felmosó viszont inkább csak jó (bár van rajta kiskefe... zseniális, én mondom.) 

Ekkor jöttem én, mint kissé pofátlan vásárló: erősen az úriember szemébe nézve megkérdeztem, hogy van-e egyfajta csomagajánlat, ha veszek felmosót is és vödröt is. Az úriember kijelentette, hogy szokott lenni árukapcsolásos akció, de most épp nincs... viszont mivel azért ő már mintha látott volna minket itt korábban is, hajlandó 15% kedvezményt adni. Kicsit osztott-szorzott, figyelte közben az arcom minden rezdülését, aztán azt mondta, hogy hát lehet az 20% is tulajdonképpen - idehozza a számológépet ("minden kötöttség nélkül"), és megnézzük. Odahozta, kiszámolta, így már teljesen barátságos volt az ár (hadd tegyem hozzá, hogy isssszonyat jó cuccról beszélünk), és az üzlet megköttetett.

Hát erről beszélek, nyuszómuszó. A közmondásos hajlandóságot mutató vevő és hajlandóságot mutató eladó csodálatos egymásra találása. Több ilyen kéne. 

Ha már úgyis a biciklistákról van szó...

Elég sokszor találom úgy, hogy egyes embertársaim viselkedése és/vagy tettei nem ütik meg az elvárt színvonalat.

Az eheti nyertes egyértelműen az a hölgy, aki a Kiskörúton előttem biciklizve fél kézzel előhalászta, majd használatba vette sminkkészletét.

Legalábbis eddig ő vezeti a listát. De még csak szerda van.

Boldog Ügyfél

Nyert nálam egy jópontot a Culinaris.

Szeretem ugyanis a zabkekszet. Még akár sütök is magamnak. De minek, ha egyszer kapni Mcvitie's Digestive zabkekszet a fent említett boltban?
Elmentem oda szépen, vettem rögvest három dobozzal. (Mint mondtam volt, szeretem a zabkekszet.) Másnap kibontottam az egyiket, el is ropogtattam szépen. Harmadnap kibontottam a második dobozt, és el is dobtam ijedtemben, annyi hangya volt benne.
igen, hangyák. Ízlésesen a kekszbe sütve. Néhány még csak úgy a kekszek mellett is volt, talán díszítésnek (ha vendégek jönnek és gusztin szeretném felszolgálni). Nem voltam boldog, mint ezt a Culinarisban dolgozó hölgynek is kifejtettem az első sokk múltával. Mondta, hogy vigyem vissza, cserélik, amire akarom, vagy visszaadják az árát... Sőt, jobban meggondolva ne is vigyem vissza, elhiszik. Mondok magamban, wtf? :)

Visszavittem, felmarkoltam egy ugyanolyan dobozt, kibontottam (ebben vagy nincsenek, vagy terepszínűek), boldog ügyfél vagyok.

Mellékszál, hogy bejelentettem az esetet a Mcvitie's-nél is. (Hátha kapok vigaszcsomcsit... Aljas a szándék esetleg, de én *nagyon* szeretem a zabkekszet.) A válaszuk az volt, hogy mivel ők Magyarországon nem forgalmaznak, intézzem el a kereskedővel, aki a szürkepiac aktív résztvevője alighanem. Oké, mondtam erre én, és tettem is, lásd fent, de azért elküldöm a képeket a Consumerist blognak esetleg. Vagy töltsem fel Facebookra? Oly nehéz a döntés.

Volt egyszer egy holnemvolt

...a kurtafarkú üveghegyen innen s túl.

Épp most fejeztem be egy 2000 darabos puzzle-t ("Unsere Welt", világtérkép), 97x70 centis űrt vájva lelkembe. Mikor már láttam, hogy még ma befejezem, gyorsan megrendeltem egy 3000 darabost (1665-ös világtérkép), de attól tartok, már beállt a függőség. 

Az előbb kinyitottam egy zacskó sózatlan földimogyorót, és az első pár falat után már láttam, hogyan lehetne kirakni belőle a pisai ferde tornyot.

Nagy nap ez a mai 2

Kell itt mondani bármit is? :)

Jellemformálás felsőfokon

Majd ha egyszer lesz gyerekem, amint járni tud, maga fogja venni a saját vécépapírját. Abból aztán megtanulja, hogy az embernek együtt kell élnie döntései és választásai következményeivel.

(Sikerült kifognom a dm sajátmárkás vécépapírjának egy kevésbé sikeres változatát. :)

Más: szurkoljunk együtt, hogy érjen véget a múlt heti balszerencsesorozatom, melynek során (véletlenül!) beszó'tam, ütköztem, ráléptem és elrontottam. Bármit.

Magam alatt a fát

...de hát kellett, na. A tegnapi történés második része.

Elmentem vért adni tegnap. Sok szeretettel vártak, megcsapoltak, utána indultam a másik vérszívóhoz, az OTP-hez, hogy ha már telefonon nem adnak időpontot, akkor legalább személyesen.

Én voltam az aznapi első ügyfél a hiteleseknél. Rajtam kívül ügyfél nem is volt bent (8 után érkeztem kicsivel). Pár másodperc után szólítva is lettem az ügyintézőhöz, megkérdezte, hogy mi ügyben jöttem, felmutattam neki A Levelet. Elolvasta, kattintgatott kettőt a számítógépén, majd megcsörrent az asztali telefonja. Felvette. Elkezdett beszélni valami kollégájával, aki egyben országos nagy cimborája is. És trécseltek bő tíz percen keresztül.

Az OTP-nél ritkán van szék a pultok előtt. (Gyorsítja az ügyintézést, ha az ügyfél kényelmetlenül érzi magát és így akár dolgavégezetlenül is elmegy.) Itt sincs szék, ácsorogtam szépen és félfüllel hallgattam,ahogy jóízűen társalog az ügyintéző.

Végre elköszönt kedves barátjától, és kitüntetett figyelmével. Következett az ügyintézés, ami állt különféle beszkennelt lapok egyesével történő kinyomtatásából. Nekem semmi szerepem nem volt ott, nem kellett semmit csinálnom, még a személyimet se kellett felmutatnom. Csak ácsorogtam, ahogy az ügyintéző lassított felvételeket megszégyenítő igyekezettel ingázott a nyomtató és az asztala között. Hát ezért kellett személyesen megjelennem a bankfiókban.

Elárulta, hogy ha az eredeti szerződéshez kellett két tanú és egy tolmács, akkor most is kelleni fog - szintén nem egy olyan titkosítású információ, amit telefonon ne lehetne a fülembe susogni. Megállapítottuk, hogy akkor lehet, hogy így a péntek nem valószínű, hogy összejön (akkor van éppen a német Budapesten), de megosztotta velem a telefonszámát, hogy akkor majd telefonáljak, illetve elkérte az enyémet (miért kérik el minden egyes alkalommal? ott van benne a számlaadataim közt), hogy ha sokáig nem jelentkezek, akkor majd ő hív engem.

Egyben figyelmeztetett, hogy bár náluk nincs határideje a szerződésmódosítás aláírásának, a Földhivatal nem ül örökkön örökké a tulajdoni lap bejegyzésén, ezért figyeljek oda, hogy ne halasszam sokáig ezt az aláírást, mert különben újra kell indítani az ügyintézést. És az ugye sok pénz.

Ha az eddigiektől nem is ment volna fel bennem a pumpa, ettől már igen. Ugyanis a szerződést aláírtuk március nagyon elején. Az OTP-hez bevittem az összes papírt március nagyon elején+2 nap (még mindig egyszámjegyű a dátum). Az OTP, aki 30 napon belülre vállalta az igen/nem döntés meghozatalát, május 2-án kelt levélben tudatta velem jóváhagyását, mely levél május 9-én érkezett meg hozzám. És akkor én figyeljek oda?!

Akartam még kérdezni az előtörlesztésről, de annyira nézegetett már a mögöttem állókra, hogy azt mondtam magamban (harmincöt perc ácsorgás után), hogy fenének kell ez, elköszöntem és mentem dolgozni. Gratulálok, OTP.

Az OTP-től távozás után elkezdtem tanúkat és tolmácsokat gyűjtögetni, és mikor úgy tűnt, lennénk elegen péntekre, megkíséreltem felhívni kedves ügyintézőmet. Rövidre fogva a történetet, másfél órán keresztül folyamatosan hívtam, egyszer se vette fel. Egyszer foglalt volt a szám, innét tudom, hogy a készüléke továbbra is működik és ő is él még. De fel nem vette.

Másfél óra után felhívtam a központi számot, hogy megérdeklődjem, lehet-e valamilyen módon hatást gyakorolni rájuk, hogy vegyék fel. De persze nem. Hiszen központba vannak kötve. Úgyhogy megkérdeztem, hogyan tehetek panaszt, és lehet telefonon keresztül, megragadtam hát az alkalmat.

Most persze gyötör a bűntudat, hogy jaj-jaj, hogy tehettem ilyet, de hát... Ahogy végiggondoltam a tegnap reggelt, hogy milyen bunkó módon bánt velem, meg a nőci is, aki felvette, majd a bemutatkozásom után azonnal le is tette, simán megérdemlik, hogy valaki "fentről" tudassa velük, hogy nem minden ügyfelet boldogítja ez a megalázó, fensőbbséges bánásmód. 

Az OTP is, persze. Lakáshiteles vagyok, belém lehet rúgni, hiszen harminc évre elköteleztem magam, nekem úgyis mindegy, nekem muszáj ügyfélnek maradni. Az csak az én hagymázas képzelgésem, hogy attól azért lehetne emberien bánni velem. Mondhatta volna azt a cimborájának, hogy "ügyfél van nálam, majd visszahívlak", de nem tette. Megbeszélhettünk volna mindent telefonon, de nem, berendeltek személyesen (mintha egyik "hivatal" se lenne tisztában a munkaidő fogalmával -- én történetesen szeretek időben beérni a munkahelyemre, mert tisztában vagyok vele, hogy onnét kapom a fizetésemet). Felvehette volna a telefont legalább egyikük, de nem tették.

A bűntudatot leszámítva (ami azért el fog múlni még pár ilyen egyesélyes csörte után) még az a rossz érzés is van bennem, hogy meg fogom én ezt szívni. Névvel, számlaszámmal tettem panaszt, ha ki akarnak velem szúrni bosszúból, megtehetik, és alighanem meg is fogják tenni. 

Vannak napok...

Lásd még: Frederick Forsyth hasoncíműje. 

A reggel még egész jól indult. Kicsit elgatyáztam az időt, azaz elingeztem, mert vasaltam, de azért még időben elindultam, hogy jókor a Nyugati téri postára érjek azért a levélért, amihez az értesítőt a postás akkor dobta be, amikor pedig otthon voltam, no de sebaj, a postások már csak ilyenek. Hogy olvashatatlanul ír, és csak remélni tudtam, hogy egyáltalán nekem szól a levél és nem valamelyik szomszédét próbálom meg átvenni, az már igazán semmiség, nem is tudom, miért akadok ki ilyesmin.

Ahogy átvágtam a nyugdíjfolyósító előtti parkolón, megláttam és -hallottam egy öregurat, aki fel akarta váltatni az arra járókkal az ötszázasát, hogy legyen miből etetni a parkolóautomatát. Az előttem levő két ember elment mellette reagálás nélkül, és én is arra gyúrtam, hogy "sajnos nincs apróm", de három lépésre a bácsitól a jobb énem vette át az irányítást, és már vettem is le a hátizsákomat, hogy nézzük, hátha akad annyi apró. Akadt, a bácsi örült, megkérdezte, hogy iskolába megyek-e, úgyhogy én is örültem. (Nem, nem annak, hanem hogy kedves volt.)

A postán már teljesen más volt. Annak még örültem, hogy nem várnak előttem sokan, de mikor bezárták az egyik pultot, akkor már nem örültem. A legkevésbé pedig akkor örültem, mikor a postás nőci a személyimet gondosan megdörgölve a kezével közölte, hogy ez a levél bizony nincs itt, mert ma próbálja meg újra kézbesíteni a postás. Oké, alacsony az ingerküszöböm, de egyre jobban kezelem, most se téptem le senki fejét. És tényleg, ha hunyorítva nézem a macskakaparást az értesítőn, legalább egy méterről, ellenfényben, akkor az újbóli kézbesítés dátumát akár 11/05/16-nak is lehet olvasni. És persze én vagyok a hülye, mert nem tudom, hogy a postás pont egy héttel az első kézbesítés után próbál megint kézbesíteni. Megéltem már több mint harminc évet, és nem vagyok tisztában egy teljesen más szakma alapjaival, hát szégyelljem magam.

Ámde mivel én rosszindulattal teli bajkeverő vagyok, nem elégedtem meg ennyivel: megkérdeztem, hogy lehet panaszt tenni a postásra - tele van már vele a bögyörőm, ez nem az első eset, hogy csak behajítja az értesítőt, és persze, ez a "természetes" postáséknál, de egyrészt nem az, másrészt meg akkor már legyen benne annyi tisztesség, hogy az újbóli megkísérlésnél bent hagyja a postán a levelet, ha úgyse próbálja meg kézbesíteni. 

Mondta a nyanya, hogy a harmadikon. Felcaplattam - na ott már tekintélyes sor állt. Így is épp hogy időben voltam a munkába menéshez, úgyhogy a postás végezheti tovább ilyen ocsmány módon a munkáját.

Következett a második napirendi pont. Az OTP elfogadta a kötelemmódosítási kérelmemet (és alig két hónap kellett hozzá - de merek én panaszkodni?), és felszólítottak, hogy a részletekhez lépjek kapcsolatba a Semmelweis utcai fiókjukkal. Közvetlen szám nincs, csak központi. Felhívtam, megkértem a kedves ügyintézőt, hogy ugyan kapcsoljon már oda. Odakapcsolt. Egy olyan kedves, aranyos hölgy vette fel a bankfiókban, hogy igazán kimagasló egyede lehet fajtájának: "de hát én nem lakáshiteles vagyok" felkiáltással simán levágta volna a telefont, ha nem könyörgöm ki, hogy átkapcsoljon a lakáshitelesekhez. Ahol békésen csörgött a telefon perceken keresztül, és nem vette fel senki. Újra a központi szám, újra átkapcsoltak, az előbbi mintapéldány olyan elgyötört hangon szólt hozzám, mintha nem másodjára, hanem legalább ezredjére beszéltem volna vele. "Honnét tudja a számomat?" - nem tudom a számát, engem odakapcsolnak, kapcsoljon át X ügyintézőhöz. Átkapcsolt. A telefon addig csörgött, mígnem bontott a központ. Rájöttem, hogy ez így nem fog menni.

Eszembe jutott, hogy a két évvel ezelőtti jegyzetfüzetem, benne X ügyintéző telefonszámával még esetleg megvan valahol, és meg is volt. Felhívtam a számot. Bontott a központ két perc csörgés után. Felhívtam megint. És megint. Negyedjére felvette. Bemutatkoztam, mondtam, hogy milyen ügyben keresem, erre letette. Felhívtam megint. És megint. Végre felvette. Megint elmondtam, ki vagyok és mit akarok, mire közölte, hogy ó, telefonon ők nem adnak időpontot, menjek be a bankfiókba. Munkaidőben, persze. Ja, és vigyem a levelet.

Ezek után nem meglepő, hogy nem a legjobban alakult a napom se, de azért valahogy átrágtam magam rajta - nem sikerült semmit elintéznem, netán befejeznem, na de holnap is lesz nap, és az már egy másik nap lesz. És úgy terveztem, hogy munka után beugrok a Culinarisba, hogy vegyek hatmagos lisztet és süssek jó kis hatmagos kenyeret, és lefényképezzem és feltöltsem arckönyvre. 

Én kis naiv... hát persze hogy nem volt a boltban olyan. És hiába volt segítőkész az egyik pénztároscsaj, ha a másik bolt, amit fel akart hívni, hétkor bezárt (ekkor fél nyolcat írtunk), és kedves kolléganője úgy mondta, hogy hát az hétkor bezárt, hogy ökölbe szorult az öklöm. Miért kéne nekem fejből tudni az összes boltjuk nyitvatartási rendjét? Na jó, nem volt hiába segítőkész a pénztároscsajszi, mert most azért sok szeretettel emlékszem rá, de igazából esélytelen, hogy ma már jókedvre derüljek.

Holnap lesz az újabb menet az OTP-vel. Egy jó kis hajnali véradás után. Most nem tölt el különösebben jó érzés emiatt.

Közgyűlés

Minden társasház kihagyhatatlan kelléke, egyben sok mulatság forrása.

Ez a mai nekem már a harmadik, egyben a leghosszabb is volt. Hattól tizenegyig ott ültem és csak néztem, kikkel élek egy fedél alatt (de szerencsére külön lakásban.) Hülye fejjel bevállaltam, hogy majd én leszek az egyik lakó, aki tanúsítja, hogy a jegyzőkönyv a valóságnak megfelel - tettem ezt abban a tudatban, hogy az első kettő az két-, ill. két és fél órás volt, és most ráadásul volt ülőhelyem is. Az a sok boldog ember, akik leléptek este kilenckor... és én nem mehettem velük.

A többséggel azért nincs nagy baj szerencsére. Van egy rettentő hangos ember, mikor elsuttogta magát ott mellettem, azt hittem, robbantanak; na ő egyszer még fel is emelte a hangját, hogy felhívja magára a figyelmet (sikerült neki, maradjunk ennyiben). Ott volt persze a rettentő jófej is, aki sorra gyártotta a poénokat mindenről, pedig úgy egyébként józan meglátásai voltak. És természetesen tiszteletét tette az elengedhetetlen kötözködő, valamint a minden-legyen-úgy-ahogy-én-akarom és az ő hű párja, a beperellek-jól-aztán-csak-nézhetsz.

Hát ő nem akarja, hogy ki legyen építve a belső kert, jelentette ki az akaratos (és igen ostoba) nőszemély. Jó, mondta a mellettem ülő józan hölgy, erre van a szavazata, szavazzon nemmel a javaslatra. De ő nem akarja, mert ez hülyeség, és nem érti, hogy más miért akarja ezt, hiszen ő tudja, hogy ez hülyeség.

Tizenvalahány lakó együttes magyarázata nem volt elég neki, hogy felfogja a szavazás lényegét. Jó, mikor ő járt iskolába, a demokrácia még nem volt tananyag, és itt egyébként is beleszámít a tulajdoni hányad, és az úgy már bonyolult. Csak hát olyan fájdalmas, mikor egy ember nyílt színen csinál komplett idiótát magából. Én tényleg próbáltam végig komoly maradni és nem figyelni a mögöttem ülő tréfahadosztályra, de mikor este fél tizenegykor ez az észkombájn sokadik javaslataként kijelentette, hogy a külsős garázshasználókat ki kell tiltani a garázsból (értsd: akik az egyik lakó kocsibeállóját használják, azokat ne engedjük be a garázsba - logikus), mert használják a villanyt és ott mossák a kocsijukat, meg ott szerelik órák hosszat, már nem bírtam tovább.

Próbáltam úrihölgy maradni, de egy-két halk vinnyogás még így is kicsúszhatott - szerencsére a matróna nem hallotta meg, mert akkor épp azért panaszkodott, hogy miért neki kell kifizetnie a fűtés díjánál a melegvíz utáni hőveszteséget, ha nem is használ melegvizet (mert neki bojlere van) - hogy esetleg a fűtés is gázzal gyártott meleg vízzel történik, az valahogy nem jutott el a tudatáig, pedig sokan megpróbálták neki elmagyarázni. 

Remélhetőleg megnyugtatóan hatott rá, hogy a férje (vagy kicsodája), aki egészen addig nagyon kellemesen végigszundikálta a közgyűlést, ezen a ponton felébredt és bejelentette, hogy beperli a házat, ha nem a gázszolgáltató megadta ideális díjjal számolunk (ami gyakorlatilag a perpetuum mobile meglétét sejteti, de nem baj, a lényeg, hogy nekik jó legyen). Az ezt követő gúnykacajra végre megsértődött és kiviharzott. Szóval a jó hír, hogy a szomszédaim többsége tényleg normális.

Viszonylag védett környezetben élek, a családom, a barátaim, a kollégáim mind értelmes emberek. Ritkán vagyok kénytelen hosszabb időt ekkora kupac ostobasággal egy légtérben, de akkor nekem mindig fáj. Ha legközelebb lakógyűlésre akarok menni, kötözzetek meg és rekkentsetek el a kamrában, míg elmúlik.

Kertészkedés - Update 1

Ma locsolás közben eltöprengtem, hogy igazából mennyi időt is töltöttem szundikálással?

Kidugták a fejüket az első kis zöld dolgok a földből a cukkini (ez tényleg rövid i?) és a paradicsom ládájában. Tegnap még nem volt semmi egyikben se, ma meg már másfél centis délceg hajtások sorakoznak.

A patisszon (ez meg két sz?) még várat magára.

(Lesznek majd képek is.)

Kertész leszek

...paradicsomot nevelek

Tegnap voltunk piacozni, és nem írtam bevásárlólistát. Azon egyszerű megfontolásból, hogy ha egyszer kong a kamra az ürességtől, és a hűtőben is csak hat virgonc mirelit zsemle kergetőzik, ugyan mi bajom lehetne?

Most akkor ugorjunk át a húsdarálón (minden jól felszerelt háztartás alapvető kelléke!!), a konyharuhán (170 forint volt, összesen van három darab konyharuhám itthon, hát hadd ne piruljak má' el!) és a szilikonos ecsetelőkön (akciós volt a kettő együtt és apukámé elveszett; nem szól be!), és foglalkozzunk csak a lényeggel: a magvakkal. 

Mert én soha nem szeretettem a virágokat úgy igazán, mindig csak a haszonnövényeket. Persze, dörmögtem mindig valami udvariasat, mikor az orrom alá dugtak valami gyomot, hogy ez itten egy csicserirózsakátli, ami évente egyszer virágzik és épp most, vagy körbevezettek egy kerten, ahol hasonló jelentőségű információkat szórtak rám, csak többet; de hogy nálam olyan növény létezzen, ami nem terem semmi hasznosat, az elképzelhetetlen.

A muskátlivirág kivétel, mert azt kollégától kaptam cserépben és az úgy más; a kaktusz pedig haszonnövény, csak lusta vagyok epilálni.

Szóval a magvak. Patiszon patisszon (aka ufónövény vagy csillagtök), cukkíni cukkini (avagy askutasquash), illetve paradicsom. 

A manual szerint a paradicsomot márciusban kell elültetni, különben nincs rajta áldás. Na most, nem akarom leszólni a paradicsomok intelligenciáját, meg egyébként se hiszem, hogy ostobábbak lennének mondjuk egy töknél, de ha mintegy véletlenül kifüggesztek egy számukra jól látható helyre egy lapot a naptárból, úgyis elhiszik, hogy március van.

Persze a cukkinitől távol kell tartanom őket, mert az amekkora pletykafészek, még elköpi, hogy szelek hava van.

A Suttogó

Azt azért még el szeretném mondani, és küldöm ezt mindenkinek, aki szaporítóföldbe ültet virágot, hogy a döglött földigilisztának tűnő tárgy az tényleg egy döglött földigiliszta; hasonlóképp a döglött szitakötőnek/óriásszúnyognak tűnő lelet is döglött rovar. Erről a témáról most nem akarok többet beszélni.

Közjegyző - 2. rész

Csak röviden, mert ezen már nem akarom még egyszer felidegesíteni magam.

Megírtam panaszaim kicsiny csokrát, és elküldtem a Budapesti Közjegyzői Kamarának. Ajánlott tértivevényesen. A tértivevény azóta is jön, de a levelet csak megkapták három hét elteltével. És aztán válaszoltak is. 

Alapigazság: A Közjegyzőnek Mindig Igaza van. 

További mellék-, ill. származtatott alapigazságok:

1. A közjegyző (a továbbiakban mindig hozzáolvasandó, hogy "és közjegyzőhelyettes") mindig udvarias, még akkor is, ha nem, egyébként meg szégyelljem magam.

2. A közjegyző, mikor egyedül van is, ketten van. (Azaz én egy közjegyzőhelyettessel találkoztam aznap, de kettő tanúsította, hogy nem volt ott semmi baj, kéremszépen.)

3. A közjegyző, ha téved is, azt egészen lényegtelen dolgokban teszi, és például az már az ügyfél hibája, hogy ő nem annak az árát mondja, amit az ügyfél kérdezett.

4. A közjegyző, mint nemes faj, csak akkor panaszkodik az ügyfélre, ha kérdik, még akkor is, ha az ügyfél (idézem) "tiszteletlen módon regényt olvasott".

Utóbbi pontért legfeljebb részben vagyok hajlandó felelősséget vállalni. Egyértelműen galád szüleim hibája, hogy zsenge kortól olvasásra szoktattak, remélem, most szégyellik is magukat. Az már az én hibám lehet, hogy nem szeretem az üresjáratot, így ha a közjegyző magamra hagy fénymásolás vagy mifene céljából, akkor előveszem a könyvet és modortalanul olvasok, míg vissza nem jön, mikor is parasztosan elteszem a könyvet. 

Konklúzió: naivitásom ismét bizonyítást nyert. Én tényleg azt hittem, hogy a kapcsolatokkal nem rendelkező, adófizető állampolgárnak lehet igaza is.

Biciklizni jó

50km/órás ellenszélben hazabiciklizni kerekesszékes kosárlabdameccs után már nem annyira kellemes, de azért még mindig jó. :)

Álomfejtés

Tegnap lajhárral álmodtam. Arra nem emlékszem, hogy pontosan mit - amilyen aktív fajta, amúgy is biztos túl gyorsan pattogott fáról fára, hogy követni tudjam a mozgását, de történetünk szempontjából ez most nem is fontos. Mert tudat alatt végig azon gondolkodtam, hogy ugyan miért álmodnék én lajhárral. Aztán egy telekonfon  végül beugrott: meg kell tanulnom japánul.

Tulajdonképpen logikus.

Ó, kedvesem, harminc láb mélyre zuhantál, jól vagy?

Forrás: Galaxis útikalauz stoposoknak

Kaját szoktam rendelni a munkahelyre. Laci bácsitól. Kettő körül felkapom a csócsát meg az aktuális könyvet és eltűnök ebédelni. Felmelegítem a kaját; míg az a mikróban keringőzik, odakészítem a vizet meg az eszcájgot az asztalra az ablakkal szemben, aztán szépen csendben nekilátok, tényleg csak a papír zörgését lehet hallani, mikor lapozok.

De mindig van legalább egy jófej ember, aki úgy gondolja, hogy gyomorfájásom lesz a spenótfőzeléktől, ha ő nem kíván nekem jó étvágyat.

Két fajtája van. Az egyik három méterről tartja fontosnak közölni, hogy áldását adja a táplálékra, hogy kénytelen legyek hátrafordulni és megkeresni, hogy ki mondta, és aztán még meg is kell köszönnöm, nyelőcsövem épségét kockáztatva villámgyorsan lenyelve az épp a számban levő falatot. De ez legalább utána továbbmegy, önmagával elégedetten, hogy ma is tett valami jót a világban. És ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna, akkor is továbbmegy. Ami jó. (Mert általában tényleg nem hallom meg, csak mondják később, hogy "láttalak ebédelni" - na ez persze megint egy olyan dolog.)

A másik fajta ugyanis odajön, megáll mellettem és vagy megvárja, míg felfigyelek a jelenlétére, vagy belevág csakazértis a mondanivalóba. Ezek hozzák rám a frászt, mert mikor ebédelek, a saját nevemre se figyelek fel, aztán egyszer csak ott áll a könyökömnél valaki. De a kiöntött kaját gyorsan feltörlöm az asztalról, és akkor már csak a következő obligát kérdésre kell válaszolnom: "Mit olvasol?"

És erre a kérdésre a "Könyvet, b+" kézenfekvő, ám helytelen válasz. Meg kell nekik mutatni. Aztán vagy elégedetten bólint, hogy ismét gazdagodott ismereteinek tárháza, vagy leáll fecsegni, hogy "Jééé, te Tom Clancyt olvasol?"

...Nem, nem olvasok Tom Clancyt. Tiffanyt olvasok meg Paolo Coelhót, ebben csak a képeket nézem.

Ha egy mód van rá, csak kanalat viszek magammal, azzal nehezebb rásegíteni az evolúcióra.

Sítúra

Alakulnak a dolgok. 

Nem mindig a legjobb irányba, persze (lásd még: látogatásaim az OTP-ben), mégis, mindent összevéve azért lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. És ma reggel agyoncsaptam egy szúnyogot a fürdőszobában, 5:1 így az állás.

És még kérdik, miért ezt a foglalkozásom...

Volt még közben egy sítúra is, amiről írtam egy meglehetősen hosszú bejegyzést, ami a kopipészt, az automatikus mentés és alighanem a Microsoft Word Clipboardjának áldozata lett, de rövid töprengés után arra jutottam, hogy ez tulajdonképpen a magyar irodalom egészének csak jót tett. És hát egy szúnyogot is agyoncsaptam, szóval minden a lehető legjobb a lehetséges világok legjobbikában.

Az utóbbi hónapokban nagyon lassan, viszont legalább kitartóan kapaszkodtam vissza a normalitás talajára; eközben többen is a szememre vetették, hogy maszkot, sőt maszkokat hordok, és rettentően eltitkolom az érzéseimet, és ebben teljesen igazuk is volt persze, de akkor is és azóta is úgy gondolom, hogy jobb ez így. Inkább örülnének, hogy megkímélem őket legnehezebb pillanataimtól (ill. perceimtől, óráimtól és legalább egy esetben hetemtől, de az már szerencsére elmúlt), de nem lehet mit tenni az ilyen rémes alakokkal, akik folyton csak panaszkodnak, hogy nem nyílok meg, mert igazából csak szeretnek és szeretnék, hogy nekem jó legyen. :)

Azt elég hamar eldöntöttem, hogy a mélabú és önsajnálat völgyéből (nem véletlenül nem olvasok verseket, ezt szeretném hozzátenni) legjobban az segít ki, ha emberek közt vagyok. A munkahelyemen szerencsére igen kellemes társaság van, ez jó volt első lépésnek, de aztán jött az, ami egy magamfajta nem kicsit antiszociális embertől sokat kívánt: minden lehetőséget megragadni arra, hogy emberek közt legyek. Rendben, mindenre azért én se vagyok képes, de még az életben nem voltam annyi rendezvényen és buliban, mint az utóbbi három hónapban (a főiskolán ivással töltött évek nem számítanak, az kutatás volt.) És akkor, egy úgymond céges ivászaton jött egy levél, hogy sítúra lesz februárban, van még szabad hely, de akit érdekel, az izibe jelezzen, mert. Én meg, a villámgyors és nem mindig jó döntések nagymestere, azonnal válaszoltam, hogy HÁT ÉN, A NYÚL! 

Természetesen alaposan megfontoltam a dolgot a rendelkezésre álló három percben: jókora kiadás, jókora kockázat (részint egészségügyi, részint említettem már, hogy antiszociális vagyok? jó, csak kérdeztem), és arra sem emlékeztem, hogy miért is szerettem én síelni. De az akkori jelmondat az volt, hogy emberek közé kell menni; meg azért lássuk be, még mindig elég menő, hogy az ember csak úgy könnyedén odalöki a szót a haveroknak, hogy "ja, voltam síelni a múlt héten."

A döntést aztán tettek követték, vettem például ruhaneműt meg naptejet (egyik rémálmom, hogy olyan édes kis pandamaciszemem lesz, mint az egyik kollégának, aki vitorlázáskor a kicsi kerek napszemüvegét hordta), és még biztosítást is kötöttem, de végül elérkezett az a hajnali négy óra, mikor csörgött a vekker, hogy fél óra múlva felmarkol a kolléga, hogy elvigyen a találkozási pontra, ahonnét egy nagyobb autóban indulunk tovább a célhelyre. 

Még mindig nem vagyok egy igazán koránkelő típus - ha hajnali hat előtt kell felkelnem, már csak elvi okokból is törlöm az emlékezetemből az ébredés után pár órával történteket. Arra például egész tisztán emlékszem, hogy az autóban laposüvegben körbepasszolt vilmoskörte ízű üdítőital nem is volt olyan rémes, mint amire továbbtanulással töltött éveim után emlékeztem, de az út egészéről még ködös emlékeim sincsenek.

Mivel jobbára símániás emberekkel voltam egy autóban, és a négynapos síbérlet sokkal jobban megérte, mint a háromnapos, egyenesen síelni mentünk. Helyben béreltem sílécet és cipellőt (ha valakit érdekelne, hogy milyen lehet a bizonyos körökben gyakran emlegetett betoncsizma, csak menjen el síelni), és máris készen álltam korábbi teljes egy hetes tapasztalatom felfrissítésére.

Kisszivecske mód + képösszerakás mspaintben... tudom, tudom. Akkor is jól néz ki.

A gyerekeknek és egészen, mondhatni nevetségesen kezdőknek fenntartott ötvenméteres enyhe lejtőn történt a tényleges frissítés. Mert ugye a síelésben van a pizza meg a sült krumpli. Én akkor még a pizzaszinten voltam (ami annyit jelent, hogy kanyarodni és megállni még csak a síléceimet pizzaszelet alakba rendezve, a belső élüket izomból kifele tolva tudtam), de azt legalább toltam rendesen. Hála a rengeteg ugrabugrával és gyurmázással (lásd még: edzés) töltött órának, izommal is bírtam rendesen, és a kezdeti sikereken felbuzdulva nem is kellett sokat biztatni, hogy a snowboarddal akkor ismerkedő barátunkat otthagyva megnézzünk egy kék pályát.

Azt tudni kell, hogy sípályából hivatalosan három fajta van: kék, piros, fekete.  A kék a kezdőknek van, hosszú, széles, lankás. A piros már valamivel komolyabb, keskenyebb, erősebb a lejtése; a fekete pedig jellemzően kamikazék oktatására van tervezve - nagyon meredek, nagyon keskeny. 

Azt pedig minden síelni tanuló ember tudja, hogy ennél azért árnyaltabb a kép. Vannak sötétlila kék pályák és halványrózsaszín pirosak, és ezeken belül is váratlanul változhatnak a színek és mintázatok (ott volt például a 4a pálya, a lila pöttyös kék, vagy a 10-es, az elején bordó csíkozású ciklámen.) A pizzaszelet viszont kellő magabiztosságot ad  még a magamfajta beszari alakoknak is, hogy csigalassúsággal bár, de leereszkedjenek szinte bármilyen lejtőn.

Előtérben a lilapöttyös kék; hátul balra: sötétpiros; hátul jobbra: sötétszürke

Pár leereszkedés után már elég otthonosan mozogtam a kék pályákon. És akkor mondta a valamilyen okból kísérőmnek szegődött ember, hogy nézzünk már meg egy pirosat, úgy emlékszik, hogy van itt egy, ami nem túl durva. Én meg, hálásan a törődésért meg a sikertől ittasan azt mondtam, hogy persze, nézzük meg, hátha nem halunk bele. Erre elvitt a 10-es pályára.

Körülbelül második nekifutásra jöttem rá, hogy miért is szeretek síelni. Általában zavar a monotonitás, és a lássuk be, a síelés abból áll, hogy felmegy az ember a sílifttel, lecsúszik, és megint sorba áll a síliftnél, ahol neveletlen aprólékok aljas módon beelőzik - nem épp egy airsoft-meccs, ugyebár. Viszont azok a hosszú, kicsit kanyargó szakaszok, mikor nem kell fékezni, és csak suhan az ember szédületes tizenöt km/órás sebességgel, a lécek egészen apró megmozdításával kormányozva... Na az a priceless. 

Nem is nagyon kellett győzködni eztán, hogy menjünk el erre meg arra a piros pályára, pedig korábban az volt büszkeségem táptalaja, hogy én egyszer lecsúsztam ám egy piros pályán. 

Természetesen a legtöbb piros pályának volt olyan része, amin minden merészségem ellenére is csak lépésben (nagyon lassan pizzázva) mertem leereszkedni. Azt tudom, mert már gyakoroltam eleget, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy elesek és csúszok pár métert, mégis mindig volt bennem némi félelem, hogy ha túl gyorsan megyek ezeken a meredek és/vagy keskeny szakaszokon, meghalok. Lemenni azonban mégis le kellett, mert az első hatvan-hetven méter után kezdődött a száguldós szakasz, így hát nekieredtem. És egy idő után azon vettem észre magam, hogy énekelgetek. 

A félelem nem teljesen volt alaptalan. A fehér cucc után erős lejtő, ún. "szakadék" következik.
(A kép a védőkorlát mögül készült)

Azt is észrevettem, hogy nem tudom a szöveget. (A huszonegynéhány fős társaságból se tudta senki az első két és fél sornál tovább, pedig a keréknyikorgós részt sejtettem.) Hadd utaljak egy pár sorral feljebb elejtett megjegyzésemre a monotonitásról - elég hamar elkezdett idegesíteni a dolog. És aztán rájöttem, hogy ez így tulajdonképpen kitűnő, tehát mikor az egyik csoporttag felajánlotta, hogy megnézi nekem a telefonján, köszönettel visszautasíthattam. 

Mert amíg azon idegeskedtem lecsúszás közben, hogy mi a fene lehet a folytatás, addig nem féltem és a legnagyobb nyugalomban haladtam lefele. Nem gyorsan, viszont egyenletes sebességgel. "Éjjel az omnibusz tetején [kanyar] emlékszel kicsikém [kanyar] de csuda volt [kanyar] grrrrr.....Éjjel az omnibusz tetején [kanyar]..."

A második nap közepe táján avatott be az egyik ember a carving (aka sült krumpli) rejtelmeibe. 

Ennek az a lényege, hogy a lécek párhuzamosak, és pusztán a súlypont mozgatásával, valamint a síléc élének váltogatásával kanyarog az ember. 

Ez először is azért jó, mert nem kell hozzá különösebben fejlett izomzat, mivel a gravitáció és a saját testsúly intézi el a többit. Másrészt pedig azért jó, mert mikor gyakorolja az ember, csekély befektetés árán azt is megtanulhatja, hogyan csatolja le mindkét sílécét kéz használata nélkül egy laza másfél szaltó kíséretében. 

(Lásd még: Szellemirtók 3 - A fagyi visszanyal: "Ne keresztezd a léceidet". Csak azt sajnálom, hogy nem volt ott senki kamerával, mert amekkorát és amilyet én ott estem, az az év végi Watts-gyűjteményben is előkelő helyet foglalt volna el.)

A képen elrejtettünk egy hegységet
(azaz meglátogatott minket egy felhő)

A síelésen kívül természetesen ettünk és ittunk is. 

Mivel többé-kevésbé baráti társaság voltunk, meg egyébként is, az volt az ötlet, hogy három csapatra oszlunk és minden este egy csapat főz vacsorát (és készíti el/elő a reggelinekvalót.) 

Az első este zöldséglevese aligha kerül be a gasztronómiai almanachba, pedig nem volt vele semmi baj igazából (és a hatalmas darab főtt fokhagymákért külön kudos a szakácsoknak). Mégis maradt belőle egy jókora lábasra való, amivel azóta se tudom, hogy mi történt. 

A második este szmötyis spagettijét sem övezi mindenki imádata, de az azért van, mert két pofára zabálta a nép, és akik szaunázni (vagy éjszakai síelni?) mentek síelés után, és elég későn (10-fél 11 körül) keveredtek haza, azoknak már csak tészta jutott. De amit remélhetőleg megőriz a köztudat, mint elrettentő példát, az a harmadik este vacsorája.

Beismerem, időnként nekem is vannak elborult ötleteim, de az az almakompótos kolbászféleség ennen levében még az én berzenkedésemet is kiváltotta. Az almakompót betermeltem, majd kiskanállal felfegyverkezve lecsaptunk egy szilvalekváros bödönre (egy elválasztó fal rejtekében, mert a mi szívünk sem volt szőrös.) 

Külön köszönetet szeretnék még mondani a DM-ben kapható Digestive keksznek. Azt hordtam ugyanis a hátizsákomban a Nintendo DS, a biztosítási kötvény és egy banán kíséretében. Ha a gyártó cégnek netán ajánlásra van szüksége, bármikor saját véremmel aláírt nyilatkozatot nyújtok át nekik a keksz ütésállóságáról - ha hússzor nem estem rá arra a dobozra a négy nap alatt, akkor egyszer sem, és mégis épen maradtak a kekszek.

I nagyon <3 kerékpárbolt

Csak hogy mindenki tisztában legyen A kerékpárboltban dolgozók már-már felfoghatatlan és elképzelhetetlen viselkedésével.

Tegnap délután végre eljutottam odáig, hogy leadom a Táltos Paripát teljes szervizre. Mondja a srác, hogy jó, akkor holnap jöhetek érte. Itt jött az első wtf, hogy hogyhogy? No, azért délután jöjjek, ne reggel, de 1-ig vannak nyitva. Ha meg nem érek ide, majd jövök máskor érte, nem dobják ki. Jó, így én.

Ma 12:34-kor telefonáltam a biztonság kedvéért, hogy mehetek-e, mondták menjek, elkészült. Odamentem, a kezembe nyomta a korábbi srác a járgányt, hogy egy-két csavart kellett meghúzni, kis olajozás, meg az első váltón tekert valamit, meg hogy egy ezres lesz. Ez volt a második wtf, úgyhogy rá is kérdeztem, hogy dejsz' két hete szerelt rajta, azt is beleszámította? Elnéző vállvonást kaptam válaszul, úgyhogy fizettem és eljöttem.

És csak három utcára vannak ide... Imáim meghallgatásra találtak.

Fogyókúrás tippek a Mestertől - A Titkok

Azon praktikák, amiket máshonnét nem lehet megtudni

1. A társaságban elfogyasztott ételből származó kalória annyifelé oszlik, ahányan még az asztalnál ülnek

Tegyük fel, hogy elfogyaszt az ember egy sacc/kb 1200 kalóriás, teljesen isteni Popei pizzát egy hatfős társaságban. Ekkor valójában 1200/(6-1)=240 kalória kerül csak a szervezetébe. És hogy mi történik a maradék 960 kalóriával? Ez a legszebb az egészben: nem adódik hozzá a többiek beviteléhez (szépen is lennénk), ám a kalóriamegmaradás törvénye (http://hu.wikipedia.org/wiki/kalóriamegmaradás_törvénye) szerint az elfogyasztott kalória csak átlényegül, de nem tűnik el. (Vannak azok az emberek, akik desztillált vizet isznak extrudált rizskenyérrel, mégis híznak - na ők kapják ezeket is.)

2. Ingyen kajában nincs kalória

Ez talán nem is igényelne különösebb magyarázatot, de tudom, hogy matematikusok és szőrszálhasogatók is járnak ide, íme tehát a bizonyítás:

Minél drágább egy kaja, annál nagyobb a tápértéke (legalábbis általában.) A tápérték összefügg a kalóriákkal (valamennyire), teeeeehát...

Én szóltam.

3. Egységnyi adag gyümölcs másfél egységnyi csokit képes kioltani

Illetve annak megfelelő értékű egyéb táplálékot.

Kivételt képez ezen táplálékok közül a gyümölcs, mert ha gyümölcsöt eszik az ember gyümölccsel, akkor a jótékony hatások helyett inkább felerősítik egymás hatását.

Ez alól csak a gyümölcssaláta a kivétel. Főleg ha van benne eper.

4. A csoki zöldség

Mivel csak a nyers zöldségekre mondják, hogy nem hizlalnak, a kakaóbab pedig súlyos feldolgozási műveletek árán lesz csoki, valamekkora hízófaktora azért van.

5. Ha nem ízlik, nem hizlal

Legalább ennyi kárpótlás legyen érte.

Sajnos azonban ennek a fordítottja is igaz. És kevesek vallják teljesen őszintén, hogy kedvenc ételük a kelbimbófőzelék.

I <3 kerékpárbolt

Ez már tényleg tűrhetetlen.

Végre-valahára sikerült elvinnem kedvenc hátasomat tavaszi szervizre a közeli kerékpárboltba. Azt sejtettem, hogy nem fogom egyhamar visszakapni, ha péntek este zárás előtt húsz perccel adom le négynapos hétvége előestéjén, és jól sejtettem: csütörtökre tudták volna visszaadni, tehát (így az egyik srác) ha szeretném a hétvégén használni, akkor inkább ne hagyjam ott. Azért megkérdeztem, hogy lehetne-e szó egy kerékfelfújásról. Lehetett.

Felmarkolta a bicajt, rárakta valami állványra, átpörgette a váltót, meghúzott (vagy -lazított) valamit egy csavarhúzóval, megolajozta itt-ott, bekente egy másfajta kencével és megtörölgette kicsit. Ja, és a kerekeket is felfújta.

Miféle emberek vannak, hát nem? Felháborító.

Engem tényleg üldöznek

Ez már nem paranoia.

Volt egyszer, hol nem volt, egy Pénzügyi Tanácsadó. Mondott mindenféle okosakat, meg hogy a Bizalom Mindennek A Zalapja, és Ő Már Mióta Csinálja Ezt, valamint Bármi Kéne, Ő Megcsinálja És/Vagy Elintézi; kötöttem ennek megfelelően megtakarításos és biztosításos dolgokat. Majd (és itt ugorjunk előre úgy másfél évet) nézegettem a számlákat, hogy befizettem ezt is, befizettem azt is... de mintha lakásbiztosítást már nem fizettem volna egy ideje. Kissé sűrítve az eseményeket: a PT kilépett a cégtől, már teljesen mást csinál, és többek közt a megváltozott levelezési címemet se változtatta meg, pedig akkor még ott dolgozott, de minderről természetesen egy szót se szólt az ügyfeleinek. A biztosító egy régóta nem használt címre küldözgette a csekket és felszólításokat, az ott lakók pedig bizonyára csodálkoztak, hogy mit akarnak ezek tőlük. A biztosítás megszűnte előtt kábé egy héttel sikerült befizetnem a kimaradt díjakat (kockázatvállalás ekkor már természetesen nem volt.) Lehet azt mondani, hogy naiv vagyok, és tényleg az vagyok, mégis, megrendült kissé a bizalmam az emberiségben.

Túl sok szó inkább ne is essék a Németről, aki nem egy dologban hazudott, viszont legalább nagyokat, és ezek némelyike olyan következményekkel járt, melyek szabad utat nyitottak kis krónikám következő két szereplője előtt. Mindenesetre az emberiségbe vetett bizodalmam eddig nem ismert mélységeket fedezett fel.

A következő mérföldkő a Közjegyző volt (lesz még arról bejegyzés, hiszen jött válasz a levelemre). Az itt szerzett tapasztalat jó alapozás volt, segített rájönni, hogy itt az egyszerű állampolgárnak sok becsülete nincs.

A jelenlegi all-time-low cím büszke tulajdonosa azonban a Család Ügyvédje feliratot viselő hölgy, aki sok éves szakmai tapasztalatának hála tévedhetetlen biztonsággal felismerte bennem a pontosan fizető fejőstehén-balekot, és nagy merészen bemondott egy akkora tiszteletdíjat, amekkorát még a lakás megvételekor se fizettem neki, és most is csak tartalékaim megcsapolásával tudnám kifizetni. És ez már az engedményes díj volt, mert a korábban már kifizetett, de igénybe nem vett tiszteletdíj kedvéért elengedett belőle kétszer ötvenezer forintot.

Indokolta mindezt azzal, hogy ő "kötelességén és munkanapokon túl is" elment a Földhivatalba, meg hétvégén is dolgozott, és küldött nekem egy sms-t is, mikor külföldön voltam, de arra nem válaszoltam, és egyébként is csak szívességből szorított be a többi ügyfele közé. 

Mit lehet erre mondani? Kedves Család Ügyvédje, kérjen dupla annyit. Van itt pénz, csak kérni kell.

Talán szólni kéne neki, hogy nem attól a család ügyvédje valaki, hogy időnként megkérdezi, hogy "anyuék jól vannak?", hanem mondjuk nem akkor rúg belém (aka régi ügyfél) még egyet, mikor már amúgy is a padlón vagyok. De ez is csak azt mutatja, hogy naivitásom nem ismer határt. Még mindig hiszek abban, hogy az emberek alapvetően jók. Pedig nem azok, sőt.

Az Hejjesirásrúl

Épp most olvastam tanult kollégám jótanácsait az angol beszéd rejtelmeiről - nem mondom, hogy nem jól mondta, mert bizony jól mondta, mégis, én az alapoknál kezdeném. Jelesül a Zanyanyelvvel.

Középsúlyos brummogás következik.

Mert nincs még egy hete, hogy erről folytattam társalgást egypár (5-6) emberrel. Mindegyikük úgymond kiművelt emberfő volt, felsőfokú tanulmányaikat befejezték, tehát fel lehet tételezni róluk egy bizonyos tanultsági szintet. És mégis, egyetlen ember volt csak közülük, aki azt mondta, hogy nem folytatja az írásbeli társalgást egy ismerősével, mert a helyesírása és központozása a tűrhetetlen szintet érte el. A társalgás többi résztvevője pedig nem értette, hogy ez miért kizáró tényező. Hiszen miért fontos, hogy helyesen írjunk magyarul? Ne legyünk már ilyen kicsinyesek, hogy ezen kiakadunk. Senki nem ír helyesen magyarul, hiszen nem is írunk manapság, csak angolul. A munkahelyen, ugyebár.

Ugyanezek az emberek, akik szerint a "megnéznám azt a filmet" elfogadható, kérdezik meg a guglit vagy engem, hogy akkor ez most itt "it's a beautiful day" vagy "its a beautiful day". És mikor megmondom a helyes megfejtést, megköszönik. Mert angolul elszúrni valami nyelvtanit, az ciki. Azt látják a Külföldiek. Magyarul ugyanez vagy ennél súlyosabb hiba (például a "nem-e az ő autója") már teljesen rendben van. Ha ebben javítom ki őket, akkor én vagyok a kicsinyes okoskodó.

Nem vagyok nemzetiszínkockás kilencszercsavarodó DNS-ű ősmagyar, az oviban se turulmadár volt a jelem. De a kutyafáját neki, aki a saját anyanyelvét hibásan beszéli, legalább annyi engedményt tegyen, hogy nem  hirdeti igénytelenségét, mint követendő példát - csak mert multinacionális cégnél dolgozik, ahol a hivatalos nyelv az angol, nem tesz úgy, mintha ez rögtön feljogosítaná a magyar nyelv tudatlanságból és/vagy lustaságból eredő meggyalázására. 

Ha előtte húsz évig sikerült helyes nyelvtannal beszélnie, akkor ezután is sikerülni fog; ha most nem sikerül, akkor eddig sem úgy beszélt, és gyávaság azzal takarózni, hogy a napi két órányi angol beszéd és öt e-mail elfeledtette vele az anyanyelvét.

Brumm.

Disclaimer: közel sem tökéletes a helyesírásom. Tisztában vagyok ezzel. Aki ezen bejegyzésen felbuzdulva hívja fel a figyelmemet a korábbi bejegyzésekben előforduló hibákra, annak előre is köszönöm, amint lehet, javítom őket.

Ebből már nem lesz Fukar Február

A hónap feléig még egész rendben volt minden.

Akkor majdnem leesett rólam nyújtózkodáskor a nadrág, ami - bár önmagában örvendetes esemény - felvetette a kérdést, hogy nem kéne-e valami nadrágbeszerzést eszközölni. Úgyhogy munka után betoppantam egy közeli plázába, egészen határozott tervekkel: cipőbolt (akciós csizmára vadászni), H&M (nadrág), Müller (mert a nővérem azt mondta, hogy érdemes, és hátha van ott egy olyan izé. na. hogyismondjam. görgős fejű fanedvmelegítő szett.)

Minden a terv szerint ment, egyetlen előre nem tervezett tétel hoppant be a kosárkámba, mégpedig egy csomag zabkeksz - ami ugyan nem tervezett, de hasznos, tehát a szabályokat még nem szegtem meg.

Ma ismét nekivágtam, egy másik plázát becélozva, hasonló tervekkel: nadrág, manikűrkészlet, szívecskés alsó. És az ollónál (manikűrkészlet) kezdődtek a bajok. Nem annyiért volt, amennyiért én gondoltam, hogy lesz, de *majdnem* biztos voltam benne, hogy jó az ár/érték aránya, és nem volt pofátlanul sok. Ilyenkor kerülök végtelen ciklusba. Nadrágot tehát már valami lilás ködben néztem, és mikor megpillantottam egy fehérneműboltban a szívecskés alsót, teljesen robotpilótára kapcsolva mentem be. Az eladósrác kérdésére, hogy "más lesz még neked?" pedig szinte automatikusan tettem be egy ún. bodyt a kosárkámba. (Ez egy zseniális találmány egyébként. Főleg olyanoknak ajánlott, akik hozzám hasonlóan nem szeretik, ha fázik a derekuk.) Az üzletből kilépve azonban a maradék kis processzoridőmet is elhasználta a gyötrő gondolat, hogy bár ez a body hasznos cucc, szükségem most épp nincs rá, hiszen manikűrkészlet lassan melegszik azért az idő, de (manikűrkészlet) akkor most mit csináljak, vissza csak nem váltják, de ha veszek mást, de mi van annyiért manikűrkészlet, és mit mondjak egyébként is, és ez hasznos cucc, de annyira most nem kell... Satöbbi.

Szánalmas, emberek, egyszerűen szánalmas.

Végül nagy nehezen sikerült felidéznem a kilépési feltételt: ha bizonytalan vagy, ne vedd meg, és így hirtelen minden egyszerűbb lett. Visszakocogtam a fehérneműboltba, és előadtam egy, a valóságnak nem teljesen megfelelő okot, hogy miért is szeretném visszaváltani/levásárolni a bodyt (igenis hogy tudok füllenteni). A Tezenis dicséretére legyen mondva, hogy zárás előtt tíz perccel szemrebbenés nélkül sikerült mindent elintézni: persze, levásárolhatom; nézzek körbe; kell segítség a méret kiválasztásánál? - jó, tudom, ez a normális hozzáállás, és nem pénzt kértem vissza, de akkor is jó érzés volt. Vettem még egy ún. "hűűűűűdecuki" szettet és hazakászálódtam valahogy.

Kész csoda, hogy ilyen tapasztalatok után még bemerészkedek egy boltba is.

Tanács

Nem mondom, hogy az SOS Dent egy rossz hely. Csak azt, hogy én többé nem megyek oda, és hogy ha már először se mentem volna, ma sokkal boldogabb életem lenne.

Fogyókúrás tippek a Mestertől - II. rész

Disclaimer: tényleg nem értek hozzá. Az alábbiakban felsoroltakat csak saját felelősségre. Bár igazából egyik sem veszélyes, kivéve talán a kobraméreggel pácolt csótánylábszárat - ott nagyon el kell találni az arányokat.

 Az étkezés

Kezdjük az alapoknál: nem fogyókúrázok. Nem és nem. Olyan nincs, hogy én ne ehessek Maggi Fix-féle spagócát, mert túl sok benne a szénhidrát. A virágnak megtiltani nem lehet, egyébként se.

Egy-két aprócska szabályt azonban még én is be tudok tartani.

1. Mértékkel

Például az Ikeában lehet kapni teljesen helyes kis csuprokat, meg a nagyobb teázóboltokban is (már ha mikrózhatót akar az ember; egyébként megteszi bármilyen edényke). Mondjuk egy ilyen ikeásat megpakolok félig spagócával-szósszal, rá tejföl és sajt, elfogyaszt - és máris jön az erre épülő tudnivaló:

2. A lustaság fél egészség 

Tehát ott ülök a félig megpakolt csuprommal, kicsipegetem belőle a kaját, ami természetesen igen finom volt, hiszen én főztem, és ennék még egy adaggal. Itt derül ki, milyen hasznos tud lenni, hogy lusta vagyok. Mert mire rászánom magam, hogy felkeljek a kényelmes kanapéról és elvonszoljam magam a maratoni messzeségben levő konyhába, elmúlik az éhségem. (Igazából meglehetősen keveset kell ehhez enni és csak pár percet kell várni, hogy leérjen a kaja a és a poci elégedettséget kezdjen árasztani magából.)

3. Rágcsa legyen kéznél 

Az az eredeti szabály, hogy naponta ötször keveset, de még a magamfajta vérprofi is belátja, hogy ez nem fog mindig összejönni. Aztán rátör az emberre a farkaséhség, amikor még a hetek óta a hűtőben aszalódó sajtdarabot is megfontolandónak ítéli, esetenként meg is csócsálja, majd rájön, hogy az nem sajt volt. Ennek elkerülésére halmoz fel az ember olyan ételneműket, amik hosszabb ideig is elállnak, viszont többé-kevésbé egészségesek (a müzliszelet tipikusan ilyen cucc: nem olyan egészséges, mint amit a "müzli" szó sugároz magából, de mi ezt jól tudjuk, a tudás pedig hatalom, így a müzliszelet jelen céljainknak tökéletesen megfelel.)

4. Víz

Mármint dihidrogén-monoxid. Nem gyümölcslé. Nem kóla. Nem tej. Víz.

Jó sokat kell (érdemes) inni belőle. Ha valaki hozzám hasonlóan a levegő páratartalmából nyeri ki a nedvességet, az felkelés után igyon meg egy pohár vizet, ebédhez még egyet, és mikor hazaér, egy harmadikat. Ugyan ez még mindig távol van az okos emberek által előírt napi két litertől, a korábbi heti négy literemhez képest jókora ugrás volt.

5. Kalóriát nem számolok 

Ez a fajta gondolkodás ugyanis hajlamos elfeledtetni az emberrel azt, hogy a kalória nem rossz dolog. A számlálós módszerekben burkoltan mindig ott van, hogy cél a napi nulla kalória, így én csak borzongani tudok, mikor mindenféle barátaim és ismerőseim boldogan közlik velem, hogy "képzeld, ma csak 700 kalóriát fogyasztottam". Legszívesebben ordítanék velük egy sort, hogy egy felnőtt embernek (még ha az nő is) bizonyos kalóriamennyiség kell a létfenntartáshoz (légzés, vérkeringés, hogy csak néhányat említsek.) De a magam visszafogott módján azért én kultúrember vagyok, így marad a rosszalló arc.

6. Elolvasom a címkéket

Még a névleges kalóriát is, bizony. Mondjuk nem tudom, hogyan számolják ki, utána kéne néznem, szóval csak annyira bízok meg ezekben, mint mondjuk a holnapra vonatkozó időjárásjelentésben, támpontnak azonban kitűnő. (Ez nem mellesleg Takarékos Hónap esetén is kitűnő módszer: míg elolvassa az ember az E-betűs adalékok listáját, azon is tud gondolkozni, hogy kell-e ez neki igazából.)

A testedzésről

Azt szokás mondani, hogy elég az étkezésen módosítani, vagy elég sokat tornázni. Az elsővel nem értek egyet, mert ha az ember csak kevesebbet eszik, akkor egyrészt többnyire nem a zsírtartalékokból ad le, hanem az izmokból, másrészt a maradék izmok továbbra is ugyanolyan löttyedtek maradnak - márpedig nekem az elsődleges célom nem az, hogy kilóra könnyű legyek, hanem hogy jól nézzek ki. A másodikkal nem tudok ellenkezni, mert végül is igaz, viszont a kettő együtt jobb és megnyugtatóbb eredményt ad.

1. Folytatni kell

Elkezdeni könnyű. Most is, január első hetében mármint, tömve volt az összes kedvenc órám a Fitness Factoryban, az öltözőben csak lapjával lehetett közlekedni, ésatöbbi - ahogy Füttyös Gábor megjegyezte, az újévi fogadalom még tart. Most már normalizálódott a helyzet, simán el lehet férni egy szombat délelőtti tae-bón, például. Mert folytatni, az a nehéz. Összekészülődni, meg odamenni, meg ott lenni, meg visszajönni, az két óra, minimum. Ami idő alatt annyi más hasznosat tudnék csinálni. Mafia Wars, például. Vagy tévézhetnék. Vagy kitakaríthatnám a lakást. Ehelyett odamegyek és vadidegenek közt félmeztelenkedek, meg patakokat izzadok valami félőrült szadista vezényletére, csak hogy aztán itthon békében lezuhanyozhassak és álomba merülhessek a tévé előtt (ami mellesleg sokkal élethűbb, ha be is kapcsolom - mindegy, ez egy másik hozzászólás témája lenne.) És ez ráadásul pénzbe is kerül, és annyiból tudnék venni magamnak valami szépet és/vagy finomat. Satöbbi.

A folytatáshoz kell az önuralom és bizonyos fokú önutálat/önundor is (abból lesz ugyanis a motiváció; lásd még: 2. és 3. pont). Nem könnyű a napi munka után még betámítani az edzőterembe, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy imádok este fél tízre hazatotyogni és egy gyors zuhanyt követően ágyba zuhanni. Az edzéseket viszont általában élvezem, leginkább azért, mert kétszer egymás után nem csinálom ugyanazt. (Bizony, többféle dolgot kell csinálni, különben hamar ráun az ember.)

2. "Eyes on the prize, Violet, eyes on the prize!"

(Ha valakit érdekel, hogy miféle "itt-ott olvasott" tudás szolgált a módszerek alapjául, azt ezek után talán inkább ne érdekelje. :)

Ehhez szükséges legalább egy egész alakot mutató tükör, néhány célnadrág (amibe bele akar férni az ember, ugyebár), mérőszalag (szabós, nem szerelős), esetleg egy mérleg és az igazán elszánt kütyübuziknak egy testzsírszázalék-mérő (utóbbi kettőt lehet együtt is kapni).

Könnyebb úgy gyötörni magunkat, ha látjuk, hogy miért is tesszük. Micsoda öröm volt, mikor óvatosan felpróbáltam azt a nadrágot, amit már öt éve őrizgetek azzal az alig pislákoló reménnyel, hogy majd egyszer talán megint beleférek, és tényleg belefértem. Az is jó volt, hogy mikor a minap az összes kollégával együtt szépen sorban megmértük testzsírszázalékunkat, nem kellett titkolnom az eredményt (26,8 - ami a "nem rossz, bár lehet még jobb is" számszerűsítve). És mikor már nagyon úgy érzem, hogy engem tűbe lehet fűzni, akkor vetek egy pillantást a tükörbe, és máris könnyebben veszem rá magam a megfontolt étkezésre és nagyobb kedvvel tekintek a következő edzésnap elé. (Akkora tűt szerintem még nem gyártanak.)

A mérleg elég alapvető felszerelésnek tűnik, de nekem például nincs itthon ilyenem. (Volt, csak a legutóbbi költözésemkor ottmaradt.) A magamfajta életmódváltóknak ugyanis a mérőszalag sokkal reálisabb képet fest a tényleges változásról. Mert ha az ember zsírt veszít és izmot nyer, akkor a súlya még talán nő is, ahelyett, hogy csökkenne, és ez igen rossz hatással van a lelkesedésre. A mérőszalag viszont megmondja, hogy hány centit csökkent a comb kerülete - ami már jóval kellemesebb hír. 

Nem kevésbé hasznos az egy korábbi eszement "tornázzunk"-rohamom alkalmából vásárolt Polar óra sem. Mármint nekem. (Igen, kütyübuzi vagyok, de szerencsére a kütyüit használó típusból.) Azon kívül, hogy pulzust és elégetett kalóriát mér (szerintem az utóbbit inkább megsaccolja a Hold aktuális alakja alapján), az enyém még azt is számolja, hogy hány edzésen vettem részt a héten. A célom a heti három, idén a két véletlen bekapcsolást is beleszámítva heti négynél járok. Másnak esetleg a naptárformájú edzésnapló jön be, vagy a vonalak húzogatása, de az edzések (és esetleg étkezések) valamilyen jól értelmezhető, mindig szem előtt levő dokumentálása hasznos.

3. Elérhető, jól mérhető cél kell

Az enyém az volt, hogy beleférjek a fentebb már említett nadrágba. Most pedig, hogy már beleférek, az új célom az, hogy végig tudjak csinálni egy tae-bo edzést leállás nélkül. (Vannak természetesen mellékcélok is, de mindig van egy fő cél.)

Itt is könnyű úgy elrontani, hogy az ember elhatározza, hogy ma január másodika van, akkor január huszadikán már lefutja a maratont. Nem fogja. Izomláza lesz és szenvedni fog a kudarctól, hogy "de hiszen már két hete járok hetente kétszer futógépezni, mégis csak az első keresztutcáig tudok elfutni", a következő lépés pedig a feladás. Pedig csak egy kis türelem kéne, hiszen hosszú távra rendezkedik be az ember, nem érdemes semmit elsietni. (Most, hogy már fél éve járok Hot Iron-órákra, már elgondolkoztam azon, hogy a két közepes súly helyett felrakok egy nagy és egy közepes súlyt. Talán már a jövő hónapban. :)

4. A realitások talaján kell maradni

Hej, haj, mennyire szeretnék én is olyan nádszálkarcsú talpig dögösség lenni, mint Scarlett Johansson photoshoppoltan (vagy anélkül, egye kánya.) Egy józanabb pillanatomban azonban rádöbbentem, hogy én a büdös életben nem leszek olyan. Ahhoz túl széles a vállam. Vastagok a csontjaim (tényleg). Főleg a bokám. Ésatöbbi. Szóval nem vagyok egy nádszál alkat, és bármit is teszek, ezen az egyen nem tudok változtatni.

Szerencsére elég józan volt a pillanat ahhoz, hogy folytassam a gondolatsort: viszont kihozhatom az alakomból azt, amit lehet. És ebbe belenyugodtam. (Időnként egy-két sóhajt leszámítva - ez a Scarlett csaj nagyon dögös.)

A vég

Becsszóra az egészen tuti tippeket akartam leírni (például azt a csótánylábszáras receptet), csak mikor elújságoltam egy-két olvasómnak (igen, több van, mint kettő, ha-ha-ha!), hogy miről is fog szólni a következő bejegyzés, hirtelen kiderült, hogy a szemükben én valami guru vagyok (pedig nem), és állítólag rettentő sokat változtam (pedig én csak a nadrágba akartam beleférni), és addig-addig erősködtek (bizony, kellett hozzá három másodperc is), hogy osszam meg a Titkokat, hogy hát muszáj volt. 

Én a fentieket teszem, úgy tűnik, nem hiába. Nagy hülyeséget szerintem nem írtam, ez az egy dolog nyugtatja meg a lelkemet - mindig mindig, mikor elkezdek olyan dologról okoskodni, amihez igaziból nem értek. :)

Ha netán ennyi nem elég, vagy nem vagyok elég hiteles, vannak más források és blogok - nem is én lennék én, ha nem Béres Alexandrát ajánlanám először, és csak utána a pilates-es blogot. 

Fogyókúrás tippek a Mestertől - Bevezetés

Én igazán értek hozzá. Mert tök sovány vagyok, mondhatni gizda. Mindenki ezt mondja, mindenkinek meg igaza kell hogy legyen, még ha én tudom is, hogy nem. :)

Régebben, hamvas, 67-74 kilós koromban átlag kéthavonta kitört rajtam a Csodaszerkór; olyankor beszereztem az épp reklámozott csodaszert a gyógyszertárból, elfogyasztottam kábé a felét, majd szép lassan feledésbe merült a terv - egészen persze a következő rohamig, mikor is az Új Csodaszer került a polcra. (A mostani újdonság a szájba spriccelős étvágycsökkentő -- nekem sok marhaságot el lehet adni, hiszen hinni akarok, ez viszont már nekem is sok.) Tudtam, mert alapvetően racionális vagyok, hogy hülyeséget csinálok, hogy feleslegesen adok ki meglehetős pénzmennyiséget, de (mert alapvetően racionális vagyok) ezt is megracionalizáltam, mondván ártani nem árt, használni talán fog, engem pedig boldoggá tesz, hogy Tettem Valamit Egészségemért.

Szerencsére már ez is elmúlt (mostanában az akciós arckrémekre bukok), csak az enyhe bőrpír maradt utána, mikor arra gondolok, hogy egy napon fény derülhet múltam ezen szégyenteljes foltjára.

Körülbelül ugyanilyen gyakorisággal tört ki a Na Most Aztán Fogyózzunk-mánia is, csak ez nem reklámok hatására, hanem például mikor nem fértem bele az egyik nadrágomba, vagy ha a tükör előtt állva szembesültem azzal, hogy igazából mekkora is a fenekem.

Ennek is ugyanolyan volt a lefolyása: egy módszer kiválaszt, első időkben masszívan betart, utána lazít, mélységes bűntudat, majd teljesen elfelejt, nadrágba továbbra se fér bele.

Ebből a kórszakomból (pun intended, de azért ne kövezzetek meg, kthx) két hasznos dolog maradt meg: a Béres Alexandra DVD-gyűjtemény, valamint a Súlykontroll könyv (amiben megnéztem az összes képet, és nagy részét még el is olvastam).

Addig is hallottam, hogy ah, fogyókúrázni nem jó, mert az csak kúra, márpedig életmódot kell váltani, de ezzel úgy voltam, hogy én kérem dolgozó nő vagyok, fenének van ideje/kedve/pénze erre, meg egyébként is így élek már több, mint két évtizede, akkor se tudnék változtatni, ha akarnék.

Na de ha Béres Alexandra mondja, az mindjárt más. (Igazából elég kellemetlenül érezném magam, ha kijelentené, hogy a Föld márpedig banán alakú, mert hosszú évek megszokása alapján hiszek neki, de igazából sejtem, hogy ebben a kérdésben nincs igaza. Lásd még: székely bácsi és A birodalom visszavág.)

Aztán ahogy Hannoverben voltam, ahol aztán igazán nem mondhatta rám senki, hogy túlzottan elfoglalt lettem volna, rájöttem, hogy időm az toképp most van az életmódváltoztatásra, és hogy az életmódom máris megváltozott - a fent felsorolt öt érvből kettő máris megdőlt. És még mindig nem fértem bele néhány nadrágomba. És akkor jött a töprengés. Végül többé-kevésbé tudatosan kidolgoztam a Vissai-féle Módszereket, részint az itt-ott olvasottak, részint a józan paraszti ész, részint a korábbi próbálkozásokból tanultak alapján. (Folyt. köv.)

Az Igaz Magyar

Ilyenek vagyunk, no. :)

Jöhetnek nekem a Rubik-kockával, az atombombával vagy a számítógéppel, ésatöbbi. Nem annak nemzetiszín kockás a szíve, aki tudja, hogy ezeket magyarok (ill. magyar származású emberek - a szerk.) találták fel. A II. Magyar Rapszódia hallatán sem Liszt Ferenc az első gondolatunk. És attól még nem dobog a Himnusz ritmusára a fentebb említett szív, hogy megcserdül a karikás ostor a jó magyar szürkemarha füle mellett. 

Ugyan, dehogy. 

Az igaz magyarnak akkor fakad dalra a lelke, ha úgy érzi, hogy jó üzletet csinált, és a másik nem tehet ez ellen semmit.

Ha a bolhapiacon megveszi a szovjet katonai látcsőnek titulált tárgyat egy ezresér', mert észreveszi, hogy a hátizsák, amiben adják, eredeti Alice hátizsák, amit tizenötér' simán el lehet passzolni a piacon.

Ha a boltban kétezressel fizet, és ötezresből kap vissza.

Ha szerinte pofátlan szintre lealkudja a boltban az árat.

Ezzel szemben az Igaz Magyart pofán lehet vágni - nem tartja oda a másikat, de nem veszi sértésnek sem. Le lehet köpni, bele lehet törölni a sáros cipőt. Arcizma se rezzen. De csak egyszer verje át valaki üzleti ügyben... Az a métely, ami őt eztán belülről mindig rágni fogja, keserű ráncokat vés az arcára és bosszúállásra sarkallja.

Én is Igaz Magyar vagyok. Beismerem, vannak nem magyar őseim is, de, és ezt örömmel jelentem, a jó magyar vérvonal a domináns.

Történt, hogy elmentem síkabátot venni. Olyan boltba, ahol amúgy is elkezdődtek a tél végi leértékelések. Kiválasztottam egy nadrágot és egy kabátot, a kettő együtt X összegért lehetett volna az enyém (X, mert nem az összeg a fontos.) Ám elhatároztam, hogy demostaztán kemény leszek, mint egy acélpatkány, és bemondtam a pofátlant, a 0,75X-et. Nem mondom, úgy nézett rám a tulaj, mintha az anyukájára tettem volna egy nem épp udvarias megjegyzést, de hamar összeszedte magát. Közölte, hogy a kabát az már amúgy is több mint a felére van leértékelve, szóval becsüljem meg magam, ennél olcsóbban már nem adhatja, de... legyen 0,9X. (Komolyan, csak egypár békésen kérődző teve hiányzott a hangulathoz.) Megspóroltam pár ezer forintot. Igaz Magyarként tehát boldogan távoztam az üzletből (foglalót hagytam ott, mert kápé nem volt nálam annyi, viszont Ferencváros kellős közepén nem fogok este fél nyolckor pénzt fölvenni.)

Aztán besurrantam a Corvin plázába (miau) a műszaki cikkeket felderíteni (sorozatDVD-k, konyhai mérleg), de persze egyik se volt az ottani Nagy Műszaki Boltban. Kifele menet azonban betévedtem a Butlersbe. (Naggyon tuti háztartási cuccok - szinte az összes termék eposzi jelzője lehetne, hogy "jó, van egy ilyenem otthon, de ez mennyivel jobban mutat már.") És mivel sajnálatos módon elvesztettük [királyi többes!] konyhánk egyik alapkövét, a kék sajtreszelős műanyag kajatartó edényt (péntekenként kidobják a fel nem markolt műanyag tárolókat a munkahelyen; én csütörtökön hagytam ott, pénteken pedig szabadságra mentem, mit se tudván erről a kegyetlen szabályról), nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam, hogy sehr praktisch pattintós fedelű csuprokat árulnak, több méretben, ráadásul akciósan, a 450ml-est 690 helyett 590 forintért. Felmarkoltam, mentem fizetni, de ott hirtelen 690 lett az ára. Szóvá tettem, hogy dejsz' ez mintha akciós lenne, és a csajszi már-már hajlott is rá, hogy engedjen egy százast, de aztán kijelentette, hogy nincs itt semmi baj, ez tényleg akciós, az eredeti ára ugyanis 790.

Itt kell megjegyeznem, hogy külföldi őseim vére időnként előtérbe kerül - alapvetően paranoiás-cinikus beállítottságom ellenére ki-kitör belőlem a gyermeki, együgyűségbe hajló bizalom embertársaim iránt. Simán elhittem neki, hogy én emlékszem rosszul, kicsörgettem a lét, bezsákoltam a csuprot és elvágtáztam a metróhoz, hogy azért haza is érjek valamikor.

Ám ekkor jött a métely. Edzett acél fogacskáival. Hallottam a csámcsogását, mikor vártam a metróra. Az érkező szerelvény zaján át is ott dübörgött a fülemben, hogy Csám-csám-át lettél verve-csám-csám-egy százassal ám-csám-csám. Hiába tudtam, hogy több ezer forintot mentettem meg azzal, hogy végre egyszer mertem alkudni; hiába próbáltam arra gondolni, hogy 690-ért is megvettem volna, mert ez egy nagyon  praktikus csupor, egyre csak rágcsált a kis szemét. Aztán ahogy már majdnem leszálltam és visszafordultam, hogy megnézem én még egyszer azt az árat, rásandítottam a dobozra, és láttam, hogy ez a 670ml-es változat. Ami tényleg 690 forint leértékelve. 

A métely elégedetten böffent egyet és nyugovóra tért, természetesen fél szemét nyitva tartva, nehogy lemaradjon egy üzletemről is, az én arcomra pedig visszatért a boldog mosoly.