Prága (ötödik nap)

Amikor az események megszűntek esni. 

Nyilván megint hosszabb volt a táv, mint gondoltuk, de ez nem lepett meg senkit. A térkép a város határáig számolta az utat, a szállás viszont a vasútállomás mellett volt (az első emeleten). Bölcs Vezetőnk, a GPS kegyeltje simán átvitt minket a célig - mint sereghajtó, csak arra figyeltem, hogy ne kószáljon el a nyáj -, és mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Szlovákiában járunk, hirtelen megérkeztünk. Azt mondták, nincs biciklitárolásra lehetőség, és mekkorát tévedtek! Gangos házban voltunk, a falból kinőtt egy fémcső - mint azt mostanában mondogatom, nem volt hiába az a Sokoban. Gyönyörűen odakötöztünk mindent, távozási sorrendben, úgy, hogy senkit nem akadályoztunk.

Aztán ki-ki elindult oda, ahova a szíve húzta - mi az utca végében levő bevásárlóközpontba, mert ott a vadak közt lehet vasárnap is vásárolni. Egy előre megbeszélt időpontban összefutottunk a városnéző különítménnyel, majd kerestünk egy éttermet, ahol helyi tápot is adnak. (Egészen maréknyi tapasztalatom alapján kijelenthetem, hogy a cseh hagyományos étel nem könnyű, viszont finom és tápláló.)

Az egészen hardcore városnézők (Eszti) visszatértek a szállásra, de csak hogy a tartalék elemeket magukhoz vegyék, és ismét belevetette magát Prága forgatagába. A magam részéről a kómázást választottam.

Ez a szállás sem volt a drezdaihoz mérhető. Előnyök: csendes volt, az ágy kényelmes; volt wifi. Kevésbé előnyök: mérsékelten tiszta. Amiért felejthetetlen marad: reggel találtuk meg a második fürdőszobát; a fizetéshez pedig egy olyan ősrégi liften lehetett felmenni a negyedikre, hogy szerintem a pincében egy ló húzta az ellensúlyt. Elolvastam a dalára ragasztott manualt, és pusztán kalandvágytól fűtve szálltam be mégis. Az ajtót be kell csukni, a külsőt és a belsőt is, különben meghalsz. Az ajtóhoz menet közben nyúlni tilos, különben meghalsz. Menet közben a liftben mozogni, a falának támaszkodni tilos, mert akkor a lift leáll, és hívni kell a szerelőt, aminek te fizeted a díját (ez volt a manualban leírtak közül az egyetlen, ami a túlélés reményével kecsegtetett, legalábbis csak annyit írt, hogy életveszélyes). Lefele gyalog jöttem.

Fizetés után felcihelődtünk Norbival (Eszti és Anna megint eltűntek várost nézni), és kényelmes tempóban eltekertünk a főpályaudvarig. Az előtte levő parkban letelepedtünk egy fa tövébe (azaz a fa tövétől egy méterre, mert hülyék azért nem vagyunk), és békésen olvasgattunk, míg meg nem érkezett a csapat másik fele.

Izgalmas kérdés volt még a vonat megtalálása, de sajnos itt is közbeszólt a hanyatló nyugat tehetetlensége: érkezés előtt negyed órával kiírták, hogy hova jön, és rutinosan megtaláltuk a bicikliszállító vagont is. Felcsatoltuk a bicikliket, ráapplikáltuk a helyjegyeket, aztán szolid hét-hét és fél órás kóma/olvasás következett.

Teljesen időben volt a vonat végig, míg el nem értük a Keleti pályaudvarba vezető célegyenest. Épp a civilizáció szélén a vonat szépen megállt, és elkezdtünk várakozni. Hogy miért, azt már nálam okosabb emberek is próbálták kitalálni, így találgatásba se merek bocsátkozni. Azt viszont szeretném megjegyezni, hogy láttunk egy rókát áthaladni a síneken.

Azért befutottunk végül, már erősen alkonyatkor. Biciklik le, lámpák fel, hazateker. Otthon elkortyoltunk egy sört, mert azért mégis megtettünk pár kilométert, na meg ötven fok is volt, és ezzel véget is ért a Drezda-Prága bicikliút.

Jövőre az Észtország-alsó karika következik.

(Egen, ezt a bejegyzést elfelejtettem élesíteni megírás után.) :)

A szerk. megjegyzése: olvasóink kérésére képeket adtunk a bejegyzéshez. 

Mělník (negyedik nap)

Csehország tele van hegyekkel.

Ezek egyikén terül el Mělník kicsiny, ám magaslati városa.
Az út viszonylag eseménytelen volt - ha jól emlékszem, itt volt a folyó felett átvezető híd, amire fel kellett cipelni a bicikliket csomagostul (meredek fémlépcsőkön), majd a túloldalon lecipelni. A híd innenső oldalán találkoztunk egy hanyattbiciklis francia fiatalemberrel, aki valahonnan nagyon messziről jött, aznap épp Prágából; és Hamburgon át Párizsba tartott. Kissé csüggedt volt, a híd sokat kivett belőle. Engem speciel boldogsággal tölt el minden olyan perc, amit folyóparton vagy erdőszélen töltünk, és nem jönnek se szúnyogok, se böglyök, de azért próbáltam együtt érezni vele.

A célig már tényleg nem történt szinte semmi. Csak amikor megpillantottam a várost, ahogy büszkén a folyó felé magasodik, akkor szorult össze a torkom.
A harmadik magaslati szállás után már elkezdtünk viccelődni, hogy Eszti mindenütt kinézte a legmagasabb helyet, bár persze tudtuk, hogy nem így van, épp csak csukott szemmel hajigált a százas körbe.
Mělník legmagasabb pontja egy templomtorony. Attól ötven méterre volt a szállás.
(Meg se kottyant amúgy. Mióta begyakoroltam a váltást, alig zavarnak az emelkedők.)

Ez volt az első szállás, ami csak mérsékelten váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Kezdődött ugye a bejutással. A foglalás szerint fél kettőtől lehet elfoglalni a szobákat, mi fél négy körül értünk oda, és sehol senki, de amúgy bezárt kapukkal értendően sehol senki.
Semmi probléma, "bitte klingeln" - továbbra sincs mozgás odabent.
Felhívtuk a megadott számot. Hallottuk is, ahogy vidáman csörög. Sokáig.
Felhívtuk a mobilszámot is, azt se vette fel senki.
Végül jó sok idő elteltével előkerült az épület mélyéből egy fürdőruhás-pólós hölgy, és beengedett, de a bicikliket tegyük a garázsba. Betettük. Nem volt hova kötni, de ugyanott tartotta a söröket is, így elég biztos voltam benne, hogy nem lehet bejutni kívülről. Megmutatta a szobánkat, és eltűnt.
Hegy ide vagy oda, a tetőtéri szobák kissé melegnek bizonyultak, de ötven kilométer erős napsütésben biciklizés után ez nemigen tűnt fel. Hogy a fürdőszoba kivitele kissé egyszerű volt - nem téma. Hátmasszírozós zuhanyfülke? Manual nélkül? Random nyílásokból fröcsög jéghideg vizet? Ugyan, hát miért voltam apukám segédje oly sok éven át, végre tudtam használni tágas szókincsemet. Norbinak már egyszerűbb dolga volt, megmondtam, melyik dudort merre kell csavarni, hogy jó legyen neki - a kiszűrődő szavakból ítélve neki se jött össze elsőre, viszont rá legalább langyos vizet fröcskölt a zuhanyfülke.

Zuhany után elmerültünk egy cseh vetélkedőben, aka kifújtuk magunkat, és ekkor már érezhetővé vált, hogy magaslat ide, hegyi levegő oda, a tetőtéri szoba hajlamos a túlmelegedésre. Mikor jött Eszti, csinibe vágtuk magunkat és elindultunk joghurtvadászni.

Ahol voltunk, leginkább a Budai Várra emlékeztetett, nem lepődtem meg, hogy kocsmán kívül nem volt nyitva semmi. Ám támadt egy zseniális ötletem: bementem a turistainfóba, hogy megkérdezzem, hol a legközelebbi élelmiszerbolt. Igen segítőkészek voltak, rögvest a kezembe nyomtak egy A4-es térképet a városról (ezek a térképek amúgy mintha standard felszerelés lett volna sok helyen), bekarikázva rajta a legközelebbi kisbolt, meg a Kaufland, a Tesco és a Lidl.
Nyilván a Kaufland felé vettük az irányt.

A szállást a lankásabb oldalról közelítettük meg, ezt rögtön láttuk. Ahogy azt is, hogy a Kauflandtól nem egész száz méterre ott figyel egy "biciklibarát" jelzésű szállás. Épp akkor tért be egy nyugdíjas biciklis pár, mikor fölfelé cipeltük az aznapi zsákmányt.
Hogy könny- vagy izzadtságcseppek mosták-e arcunkat, meg nem mondanám.

Csakazértse jeligére elmentünk a főtérre sörözni, pedig lehetett volna a szálláson is.
Csendesnek csendes volt viszont (mármint a szoba), arra ébredtem másnap reggel, hogy másnap reggel van. Norbi kevésbé volt szerencsés, az éjszaka belélegzett pár marék port.

Itt volt a kötelező reggeli. Az előzmények ismeretével felvértezve mentünk le, de itt ért az első pozitív meglepetés. Elsőre szegényesnek tűnt a pár szelet kenyér, vaj, joghurt, na de mikor megjelent a néni a szalonnás rántottával! A már-már negatívba hajló pontszám visszalopakodott a nulla fölé.
Aznap nem is voltam már nagyon éhes.

Litomeřice (harmadik nap)

A jó hír, hogy volt lift.

Eszti csodás szállásokat foglal, de valahogy kiütközik a benne szunnyadó kőszáli sas - Drezdában a negyedik emeletre kellett felcűgölni a csomagokat, Dečínben egy kisebb hegyre feltekerés után cipekedtünk fel a másodikra; itt viszont egy egészen aprócska, szinte lejtős domb tetején volt a szállás, a 11 emeletes Hotel Labe.
A foglalásban kilátást ígértek, és ezt be is tartották: a hegy tetején álló épület legfelső emeletén volt a szobánk, nehéz lett volna nem kilátni.

Útközben mi már megtekintettük a lelki békénkhez szükséges számú templomot, így mi Norbival csak vettünk ezt-azt a Kauflandban, aztán felhajtottuk a napi második sörünket (mert ugye 25 kilométerenként jár egy), aztán felmentünk a lakosztályba és csendesen kómáztunk, míg a pitymallat be nem köszöntött.
(Eszti még elment várost nézni, mert az ő lelke sok templomra szomjazik.)

A reggeli kellemes meglepetés volt: egyrészt mert elhallgatták, hogy benne van a szoba árában, másrészt meg mert nagyon finom volt. Ha jól emlékszem, tükörtojást szolgáltak fel és felvágottakat, és bár Nutella itt nem volt, kipróbáltuk a helyi mézes csokikrémet (egész finom).

Aztán mentünk tovább.

Na de kevés szót ejtettem eddig a bicikliutakról. Pedig tudnék mit mondani.
Drezdától a cseh határig tükörsima aszfalt volt, enyhe lejtők, beépített hátszél, minden második kilométernél söröző a vízparton.
A határ után viszont egyre sűrűsödtek a hepék és a hupák, görcsök, a fák gyökerei, törések.
Munkába menet a budai rakparton időnként elszégyellem magam, hogy és ezt mi az Európán átívelő biciklisztráda részeként kínáljuk? Hát ezentúl kevésbé szégyenkezem, mert van lejjebb. A kettes számú, Európán átívelő biciklisztráda egyes cseh részein pedig nem csak hogy van lejjebb, de fogták a kisásót is. A Litomeřice-be vezető út utolsó öt kilométere (már a hegy előtt) a lelket is kirázta belőlünk: nem csak hogy földút volt, meg macskakő, meg csúszós murva, hanem ezek olyan kombinációja időnkénti ötven méteres tükörsima aszfaltrészekkel váltogatva, hogy a legmélyebb kétségbeesésbe taszított minket. Ez után az a csepp emelkedő megkönnyebbülés volt.

Már csak a bögölycsaládokat kell betelepíteni Észtországból a teljes élményhez, mert azt azért pozitívumként értékeltem, hogy útközben egy bögöllyel találkoztunk csak, és az is Annát csípte meg.

A bicikliút más részein viszont komoly odafigyelés van - épp, mikor arra gurultunk, söprögette el egy néni a lenyírt füvet az útról. Igazából az út túlnyomó része teljesen rendben van, csak ugye a zötyögős útszakaszok tízszeres szorzóval számítanak bele az emlékekbe.

Kiegészítés a második naphoz

Valójában volt konnektor a szobában, csak ügyesen elrejtve a függöny mögött. Na meg egy elég világbajnok reggelit is hozzánk vágtak potom 90 koronáért. És hát ugye a fürdőszoba, meg a jó kis dohos-macskapisi szagú biciklitároló, és helyben a sör... Hotel U Kople for prezident!

Decin (azaz második nap)

Igazából Dečíň.

Becéloztuk a reggel fél kilences indulást, tudva, hogy akkor a kilenc talán összejön, és így is lett. Tíz perccel kilenc után kerekeztünk el a drezdai kacsalábon forgó palota elől - ja, nem, nem vicc. Oké, a negyedik emeleten volt a mi lakosztályunk, és errefelé nem szűkmarkúak a belmagassággal, de ezt leszámítva királyi volt az elhelyezésünk. Két hálószoba, nappali, tágas konyha, két fürdőszoba (az egyikben kád), minden teljesen felszerelve, vadonatúj állapotban. Még mosogatógépünk is volt, hát milyen már.

Na de szóval elindultunk. Norbi, a GPS és a postagalambok fia, tévedhetetlenül elvezetett minket a biciklisztrádáig, ahol megkezdtük eseménytelen utunkat.

A hanyatló nyugat biciklitartója

A fenti képen látható bicikliállvány volt az út egyik legizgalmasabb pontja. Csak beilleszti az ember az első kereket, és a bicikli engedelmesen úgy marad. Még gumírozás is van a sarkokon, nehogy megkarcolja a vázat. 

Gurultunk a tükörsima úton, időnként megálltunk fényképezni, ebédre ittunk sört és szoljanka levest (amihez Királykő városában egy csoffadt szelet kenyeret adnak, tejfölt meg egy cseppet se), megörökítettük a feledhetetlen élményt, ahogy áthaladunk a német-csehszlovák* határon, aztán további eseménytelen tekerés következett a szállásig.
Igaz, az utolsó egy kilométer meredeken felfele ment, szerencsére azonban a vége fele átvágtunk egy játszótéren, ezért csak egy kilométer lett a felfele út másfél helyett.

A mai szállás egy tagadhatatlan előnye, hogy helyben csapolnak négyféle Staropramen sört, valamint valami étel is van, amit hamarosan kipróbálunk. (A kaját, mármint. A sört már leteszteltük, és jó.)

Amúgy erős visszalépés a drezdai után. A másodikon van, ez igaz, tiszta, és teljesen korrekt a fürdőszoba... És van wifi. Meg sör és kaja... Mi bajom van nekem ezzel? Ja, konnektor az nincs. FÚJ SZÁLLÁS!! (Nem, igazából teljesen okés a maga enyhén szocreál pompájában.)


*Republika Československá van a határkőre írva. Én csak tájékoztatok. 

Drezda (azaz első nap)

Megérkeztünk.

16:47-kor. Két perc késés. Már írom is a dörgedelmes levelet a Deutsche Bahnnak.

Ma esti terv: sör, bolt kinézése a holnapi reggelihez. A többiek szerintem várost is akarnak nézni, bár nem értem, miért -- eljöttünk egy templom mellett idefele, mi kell még nekik?

Elindultunk

Irány Drezda.

Hajnali ötkor keltünk Norbival, mert a vonat 7:25-kor indult a Keletiből, ahhoz el kell indulni tőlünk hatkor (a biztonság kedvéért), ahhoz meg oda kellett rendelni Esztit fél hatra (eredetileg ötre terveztem, de megesett rajta a szívem; olyan meghatóan kérdezte, hogy nem lehetne-e inkább később - megígérte, hogy menetkészen érkezik, és azért én is tudom, hol a határ. Szegény olyan korán úgyis *még* ébren van és alig pislákol).

Tegnap (spoiler alert: ezt a vonatról írom) megírtam kilenc emberről őszinte, kendőzetlen véleményemet; ez, azoknak a szerencséseknek, akik nem ismerik, a Tehetségfejlesztési Eljárás. Hogy úgy mondja meg ezt az ember, hogy őszinte is legyen, vérig se sértsen senkit, és haszna is legyen, pláne angolul... Egész napos elfoglaltság, ami után még a csomagolás is gordiuszi feladatnak tűnt.
Pár kör Candy Crush és fél óra aktív szemhéjbelső-megtekintés után már készen álltam a megmérettetésre: becsomagolni ötnapi ruhát és eszközöket, valamint előállítani szendvicseket a rendelkezésre álló eszközökből.
Fél éjfélre sikerült megoldani mindezt, fél egykor már aludtam, aztán egy percre rá elkezdett zajongani Samu (a telefonom), és azonnal fel kellett kelnem, mert kettő helyett kell ilyenkor erősnek lennem. (Norbi sem egy hajnali kakas.)

Fél hatra már megkávéztunk, felöltöztünk, meglocsoltam a növényeket, és csak az tartotta bennem az erőt, hogy emberinek kell tűnni, mikor Eszti megjön. Ez végül sikerült, azt hiszem. Bár jobban belegondolva... Ilyen korán háromfejű gyíkemberek is lehettünk volna, úgyse vette volna észre. Na mindegy, majd legközelebb.
A tervezett indulást sikerült tartani (ezen a ponton kezdtem el izgulni, mert ilyen nincs), a tervezett útvonalon haladva a tervezett idő alatt értünk a Keletibe, megtaláltuk az ügyesen elrejtett hetes vágányt is - ekkor már tudtam, hogy negyedik társunk, Anna, akinél a jegyek vannak, otthon felejtette azokat, vagy fél nyolcra jön. Erre megjelent hét előtt kicsivel, a jegyeket lobogtatva. Nem ismerem én már ki magam ebben a világban.

Azért visszakúszott a lábam alá a talaj kicsit: a biciklik a 255-ös kondiban utaznak, mi a 258-asban. És még jó, hogy időben jöttünk, mert négyen együtt, plusz egy biciklis német alig tudtuk kisakkozni, hogyan is kéne felakasztani a jószágokat. Oké, a német nem volt nagy segítség, de így végre indokolt lett a sok pénz, amit a Hanayama ördöglakatokba öltem.

7:23-ra már odakötöttünk mindent mindenhez, és átvonultunk a saját lakrészünkbe. Még pakoltuk fel a táskákat, mikor ELINDULT A VONAT. 7:25-kor!!! Még mindig nem tértem magamhoz.

Nem sokkal később érkezett a kalauz, aki elmagyarázta, hogy a biciklik helyjegyét rá kell erősíteni a biciklikre.
Szóval a helyjegyek.

Sikerült tökócsóér' szerezni vonatjegyet, van valami akció ezekre a nemzetközi vonatokra; az első öt jegyért még ők fizetnek, olyan olcsó, a következő tíz meg háromezer forint Drezdáig. Ezeket online megvettük.

Kell azonban biciklihelyjegy is, melyek beszerzését Anna vállalta magára. Még aznap este elgurult a Kelenföldi pályaudvar jegypénztárába, és közölte a jegyárus nénivel, hogy bicikli, helyjegy, erre a járatra. A néni mérsékelten volt lelkes, mondván kézzel kell megírnia a jegyeket, ez egy óra is lehet, menjen Anna inkább máshova. Ebből nyilvánvaló, hogy a néni nem ismerte Annát: ő nem az a fajta, aki elmegy máshova jegyért, ha ott áll egy tökéletesen funkcionáló jegyáruda előtt. És hopp, másfél óra múlva már a kezében is volt nyolc biciklihelyjegy (négy az oda-, négy a visszaútra). A mi jegyeink, oda-vissza, plusz helyjegy, két nyomtatott fecni, bezzeg a bicikliken ezek a kalligráfiai remekek vannak.

Szóval, mint mondtam volt, elindultunk. Tervezett érkezési idő Drezdába: 16:45.

Eszti már beváltotta a fenyegetését és elaludt. Időnként majd felébred, olyankor megetetjük és visszaalszik. Tudtuk, milyen kockázatot vállalunk ezzel a hajnali járattal, nem kell minket félteni.

Az igazi erő

Amikor egy ilyen ül előttem, és, bár kidolgoztam magamban sok forgatókönyvet (az észrevétlen felhúzástól kezdve az "elnézést, mintha az előbb berepült volna egy kis pillangó, és ahogy rátelepedett a cipzárra, az lehúzódott, nem bánja, ha felhúzom?"-ig), mégsem teszek semmit.

London

#firstworldproblems

Itt ücsörgök London közepén, egy kellemes étteremben, az ablak előtt DLR-ek osonnak el szép pirosan, Newcastle Brown Ale-t szürcsölök, míg készül az ezen a héten különösen tender húsból készült Manhattan Burgerem, amihez kapok hagymakarikát is, és azon stresszelek, hogy ki hányszor és mennyire fog lehülyézni, amiért nem mentem el várost nézni.

Nem mindenkinek lehet elmagyarázni, hogy engem nem érdekel a városnézés. A hétvégén Norbival biciklire pattantunk és gurultunk 11 kilométert két gombóc fagyiért - ennek van értelme. (Megj.: már ketten is akartak kenyeret és vajat hozni, hát nem igaz. Nem hagyják békén az embert.) A fagyi is megérte, mellesleg. Még a visszafele 11 km-t is.

Tegnap elmentem soppingolni, például. Van a jól bejáratott bevásárlóközpontom, felszáll az ember a DLR-re és ott van negyedóra alatt, sétálgatok ott egy ideig, néha még veszek is valamit (nem mindig; most például elég gyenge volt a felhozatal). És régi tervem, hogy elmegyek megnézni a Sherlock Holmes múzeumot a Baker Streeten - idén eljutottam odáig, hogy kiderült, hogy hatig van csak nyitva. (Hm, hagymakarika-illatot érzek. Itt mindjárt kaja lesz.)

"Minket ez nem mulattat" - majd valaki okos ember megmondja, ki mondta ezt (talán Viktória királynő?), de a lényeg az, hogy engem se. Teljesen jól elvagyok egyedül a saját kis dolgaimmal. Olvasok, DS-ezek, üres tekintettel bámulom a tévét vagy oda is figyelek, lemegyek a fitneszterembe tornázni vagy futni, mindenféle fura kajákat veszek a boltokban (mert ugye nálunk ilyen nincs), amiket elropogtatok a négycsillagos hotelben.

Hirtelen fordulat a történetben: már a reptéren vagyok, és várom, hogy bejelentsék a kaput. (A burger nem volt nagy szám, mellesleg.) De itt árverés van. 13:45-kor kellett volna bejelenteniük, közben meg már 13:50 van... Most mintha történne valami. Kapu még nincs, "Please wait" van. (13:55) Hah! 9-es.
Zárom soraimat.

Disclaimer: Ha van valaki, akivel kell (lehet) megnézni valamit, az más. Én ugye jól meghatározható célokra vagyok beállítva: nem megyek el "csak úgy" járni egyet, de szívesen gyalogolok három kilométert egy pohár tejfölért. (Jóhogy!) Ha viszont valaki (egy igen exkluzív csapatból valaki) mondja, hogy menjünk, járjunk egyet csak úgy, arra esetleg hajlandó vagyok. Főleg ha van tejföl is valahol beleszőve a történetbe. (Mindig mondom: hozzám képest a faék egy ritka bonyolult szerkezet.)

Őrség - harmadik és negyedik nap

Legalábbis azt hiszem, hogy a harmadik és negyedik. Itt kicsit másképp telik az idő.

A vasárnapi posztot végül hétfőn sikerült élesíteni, már mikor Szentgotthárdon voltunk, a Hunyadi étteremben. Az út odafele része eseménytelen volt, bár vészterhes: az ember nem tud őszintén örülni a lejtőnek, ha tudja, hogy vissza is kell jönnie rajta.

Felvettünk stopposokat is. Vannak ezek az úgynevezett stopposhernyók, amik egy vékony hernyószálon lógnak a fákról az út felett, és ha arra jár egy biciklista, rápottyannak. Egyik-másik észrevétlenül teszi ezt, és el is jut valameddig, más hernyók viszont kamikazeként csapódnak be az ember (Norbi) mellkasába, és hamar lesöprődnek.

A hagymás rostélyos most nem volt túl jó, de sikerült a könnyeimet sült hagymába, valamint "totyogós" túrós palacsintába fojtani. (Ötletem sincs, honnét származik ez a fantázianév. Vaníliás szószban *tocsogott* a palacsinta, viszont az étlapon Cordon Bleu néven szerepelt a jól ismert étel, szóval nemtom. Talán mert a totyogós étvágygerjesztőbb, mint a tocsogós? Na mindegy.)

Megtekintettük az Audi-gyárat kívülről, aztán elindultunk visszafele. Jó előre megterveztük a megtekintendők listáját: Hársfa-tó (a Máriafalu utáni emelkedő elején van); az a roppant érdekes buszmegálló a Farkasfa felé vezető domb tetején; a kilátó a Farkasfa utáni emelkedőn; na és persze az a rejtélyesen görbe fa a kilátó utáni második kaptató közepénél.

Ezek közül végül csak a tónál álltunk meg, a többit bírtuk szuflával és izomerővel.

Mára egy szlovén sört terveztünk be, meg a fenyő elültetését (az IKEÁ-ban  vett karácsonyfa valahogy túlélte eddig), úgyhogy felkerekedtünk és elmentünk a határig. Nagyra nőtt testvérei mellett ástunk egy diszkrét, otthonos lukat a fenyőnek, meglocsoltuk kicsit, és megígértük, hogy jövőre visszajövünk. (Remélem, még él akkor.)

Ennek örömére átcsorogtunk Hodošba, és megittuk a terv szerinti sört. Aztán már csak az emelkedők jöttek. Többen voltak, mint a múltkor, és mintha hosszabbak és meredekebbek is lettek volna, valahogy mégis átjutottunk rajtuk.

Este pedig mentünk tökmagolajat ütni. Ez helyi látványosság, egypár helyen készítenek ilyesmit. Lenke néni, a szállásadónk, beajánlott minket egy helyi tökmagolaj-készítőnél, mondván ő még hagyományos módszerrel készíti.

Nem sokkal utánunk jött egy harmincfős gimnáziumi osztály is, hogy ők is megtekintik - meglettem volna nélkülük is, de sebaj, az első sütet után viháncoltak egy sort és elmentek.

A hagyományos módszer az, hogy vesz az ember egypár zsák hántolt tökmagot, megdarálja, sózza, vizezi, aztán megpirítja (irtó jó illata van), és mikor már jó száraz, akkor beteszi ezt a masszát egy erre a célra készült fémcsuporba, azt meg a sajtolóba.
Ezen a ponton kell két erős ember, aki tekeri a prés kerekét, de nagyon. Abból a száraz cuccból meglepően sok olaj jön ki, a mester szerint egy kilóból három-négy deci. A tökmagból pedig marad egy másfél centi magas, kőkemény korong, amit a halak nagyon bírnak.

Azt hiszem, ez azért is hagyományos módszer, mert ránézésre ötvenéves a prés, meg úgy minden abban a házban. Hogy elolvastunk egy 1985-ös Vas Népét, az egy dolog, de volt ott igazi, kézi szövőszék is, meg eszterga, meg szecskavágó meg daráló meg magtisztító.

A második adagnál már Norbi és én voltunk a két erős ember, mi is nagyon szép korongot gyártottunk, és elhoztuk az olajat is. (Nem ingyen, persze, viszont a szalafői polgármester szerint ez a legjobb olaj messze földön.)

(Képeket majd akkor, ha géphez kerülök, a telefonos app nem szereti a csatolt képeket.)

Őrség, első és második nap

O tempora o mores

Szombaton íjászkodtunk egyet, mert esőt ígértek, és hiába sütött hetedhét ágra a nap, nem bíztunk benne annyira, hogy biciklire üljünk. Döglés volt és tunyulás.

Térerő az nemigen van - a szobában összejön két bóbitányi Edge, ha elég magasra emelem a telefont, de a wifi nem jön be telefonon. 

Erősíti ez a hely az emberi kapcsolatokat nagyon. Internet híján beszélgettünk Norbival, kiderült, hogy egyezik a véleményünk egy csomó mindenről, például ő is szereti a pilótakext. Jó fej ez a Norbi, majd még dumálok vele.

Tegnap már megvolt az első, aka "Csakazértis" bicikliút, Őriszentpéter centrumba és vissza. Útközben láttunk gólyacsaládot, kisgólya included. 

A helyi ivóban ellenőriztük, hogy a csocsó- és biliárderőviszonyok még mindig megvannak, valamint betoltunk egy-egy gitáros hamburgert fejenként, és ahogy elkezdett szemerkélni az eső, elindultunk vissza. A kisgólyát már nem láttuk, elment aludni, ahogy azt kell ilyen zsenge korban.

Sajnos azonban már az Őrséget is elérte a hanyatló Nyugat rákfenéje, itt a hintaágynál találkoztunk egy lengén öltözött ifjúval (vagy lánnyal, nem lehet ezt megállapítani), alighanem valami buliba igyekezett. (A kompromittáló képet csatoltam a bejegyzéshez, nemtom, hol fog megjelenni, mert ez a telefonos blogoló app.)

Feslett erkölcsök

A mai cél Szentgotthárd, mert ott jó hagymás rostélyost adnak. És alig 18km. Hegynek fel, hegynek le... Jobban meggondolva, még van egy sóletkonzervünk.