A csontváz, ami cukrot kapott

Mert ami jár, az jár, és egy csontváznak is lehet lelke.

Közeledett a Halloween, amit egészen addig komplett hülyeségnek tartottam, míg rá nem jöttem, hogy itt be lehet öltözni, és még csokit is kap az ember (kellően jófej csokiosztogatók esetén, persze).
Kitaláltam, hogy csontváz akarok lenni, és úgy is lett. Bementem egy jelmezboltba, ahol ún. uniszex csontváz-kezeslábasokat árultak, főleg S-es és XL-es méretben; aztán egy másikba, ahol már volt jó méretben is. Nem ismerem az árakat, ez ötvenegynehány dollár volt, de mondok első Halloween, ez van. Hát nem akciós volt? Vissai ilyenkor olyan boldog tud lenni.
Kérdés volt még a maszk. Elmentünk egy hokimeccsre, Arizona Coyotes a New York Islanders ellen, Brooklyn szívében - természetesen mi büszkén feszítettünk a Coyotes mezében (Norbi mindig jó érzékkel annak a csapatnak szurkol már évek óta, amelyik a kisebb és gyengébb), kaptunk sok elismerő megjegyzést, meg egy "na ne már hogy pont mellém ülnek"-et a székszomszédunktól (viccelt, persze, eldiskuráltunk vele utána általános témákról), és egy szorgos Twittert-munkás le is fényképezett minket, de nem jelentünk meg sehol. Na de nem ez a lényeg, hanem hogy a szomszédban volt egy bevásárlóközpont (egy tucat bolttal), benne egy partifelszerelés és -kellékbolttal, ahol Minden Kapható, Ami Kell Az Ön Partijához.


Koponya-maszk történetesen nem volt; Norbi beszerzett egy tetszetős ghoul-maszkot, nekem viszont Sugallatom támadt, és vettem egy tégely fekete és egy tégely fehér arckencét. Hogy majd jól kifestem magam. (No igen, így kezdődnek azok a történetek, amik az "akkor még jó ötletnek tűnt"-mondatot rejtik magukban.)

Ami még kell minden rendes ember életébe, az egy jól faragott tök.
Itt jön be a képbe Joshua és Melinda, úgyis mint régi ismerősök még az előző munkahelyről, avagy az ok, amiért az ember a Facebookot használja. Az igaz, hogy cirka hét éve nem találkoztunk, de ehhez képest meglepően naprakészek voltunk egymás életéből.
Mikor meghallották, hogy a világ ezen szegletébe vetett a sors, rögvest rámcsipogtak, és miután tisztáztuk, hogy hétközben esélytelen, megbeszéltük a Halloween előtti vasárnapot, hogy akkor odamegyünk hozzájuk tököt faragni.
Nem mondom, mikor kiderült, hogy hol is van az az oda, nyeltem egy nagyot. Fairfield, Connecticut állam. Gyakorlatilag külföld. Pláne egy magamfajta budapesti csicsókának, akinek a sarki boltba kimenni is nagy kaland.
De hát már megbeszéltük, és ezer éve nem találkoztunk, és tökvésés... Nagy levegő, belevágunk.

Vasárnap jó korán (fél hét) felkeltünk, hogy elérjük a metrót, amiről átszállunk a másik metróra, amiről leszállunk a Grand Central állomáson, ahol felszállunk a Metro North New Haven-i járatára, ami alig 1 óra 20 perc igen kulturált zötykölődés után letesz Fairfield állomáson, ahol Josh és Meli várt minket, mondván onnét autóval visznek. (Teslával. Igazi Tesla autóval. Az egy külön élmény.)

Ilyet szeretnék majd én is, ha nagy leszek

Kezdésként megnéztük a vízpartot... Nem vagyok ugye egy turista archetípus, de ez jól néz ki. Homokos, kagylóhéjakkal.
Aztán megnéztük Josh munkahelyét. Egy régi malomból átalakított épület, és mivel vízimalom volt, egy folyó megy át alatta. Kimentünk a mólóra is, ami a malom, valamint a folyó másik oldalán van, ahol ebédidőben horgásznak. (Itt már hüppögtem, hogy én Fairfieldben akarok lakni.)

Elvittek még a helyi magyar boltba is (a hentes nem vendégmarasztaló modoráról híres, viszont jó az áruja), vettünk túrót meg kolbászt. Aztán megkajáltunk egy helyi hamburgerezdében, ahol meglehetősen finom kecskesajtos burgert adnak, és végül elindultunk tökért, valamint Joshékhoz, a tulajdonképpeni vésés helyszínére.

Tök beszerezve (megtaláltam a legkisebb tököt), jött a faragás.
Teljesen gagyinak tűnő szerszámokat nyomtak a kezünkbe, óvodásoknak szánt kisfűrészt meg efféléket, persze kiderült, hogy tök tutik. A dizájn is megvolt, kezdődhetett a munka.

Elöl az én tököm

Papírra rajzolja az embert a mintát, amit oda akar vésni, aztán a kis stilettóval perforálja a papíron keresztül a tököt, végül nekilát a kisfűrészel. Pofonegyszerű.

A Sharpie hozzájárul, a tök elkötelezi magát

 Meli mesteri kivitelezésű baglyával nem kelhettünk versenyre, de nem is akartunk, mi ijesztésre utaztunk: Norbi kivéste a Helloween lógóját, én meg egy igen ijesztő mosolyú minitököt faragtam. LEDes minimécses-implantátummal kellően félelmetes lett, hogy rá és nagytesójára merjük bízni a ház őrzését.

A méretarány, Timmie Tök, valamint Helloween Tök

Hétfőn elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, négykor elindulok haza, mert sminkelni is kell, és hatra odaérni az Owl's Head parkba, ahol a jelmezes mulatságot tartották. Nem sokkal öt után már el is indultam; jött a metró is pöccre, rekordidő alatt otthon voltam, még úgy is, hogy az utcán derékig gázoltam a jelmezes népekben (csak egy részük volt gyerek).

Fél perc alatt magamra kaptam a jelmezt, további tíz perc alatt sminkeltem; Norbira ráparancsoltam a ghoul-maszkot (azzal a nevetséges kifogással jött, hogy nem lát ki belőle meg hogy nem kap benne levegőt -- ha rendesen beleélné magát a szerepbe, nem lenne ilyen gondja, mert a ghoulok nem lélegeznek), aztán indultunk a Bagolyfej parkba, a nagy hepaj helyszínére.

Sapka, sál, lengőborda megvan, mehetünk

Nem azért mondom, de kaptam jó pár dicsérő megjegyzést a csontváz-összeállításomra. Más csontvázaktól is. A helyi cimbi, akivel és feleségével és lányával találkoztunk, további szülőkkel és gyerekekkel volt ott, és bizony, gyanakodva nézett rám a lánya, akivel korábban már találkoztunk.
A buli nagyjából olyan volt, mint a vásár, csak a legtöbb emberen jelmez volt, és csak masszívan édes dolgokat lehetett kapni étel/ital fronton. Volt viszont fél tucat ugrálóvár, egy kísértetkastély, kétféle labirintus (utóbbiak előtt hosszú-hosszú sorral), egy gyerekvasút, és természetesen rendeztek jelmezversenyt is.

Kis sétálgatás után otthagytuk a bulit, hogy találjunk egy pipetta sört valahol, és mit ád az ég, ismét összefutottunk a cimbivel és a gyerekekkel, akik közben elindultak már hazafele. Ez a trick or treatezés nem olyasmi, amit ímmel-ámmal űznek a gyerekek: hiába volt majdnem tele a kiskosár, szorgosan gyűjtötték az édességet a boltokból.
Merthogy ez így megy. Biztos becsöngettek házakba is, de gazdaságosabb végigdzsalni a 3rd Avenue-n, ahol a legtöbb bolt fel volt szerelve valamivel (aki meg nem, vagy már kifogyott, kirakott kis cetlit, hogy bocsi, nincs cukor).

Nehogymár ne próbáljam ki, gondoltam én, és jól megtrickortreateltem két bolt. Isteni csontváz voltam, kaptam valami ördögbocskor nevű cuccot (vagy mifene... Piros, kicsit rágós, hosszú zselécukorféleség) és egy marék Hershey csokit, amiről már korábban megesküdtem, hogy soha többé, jól oda is adtam az aprófogúaknak.

Van itt a sarkon egy Salty Dog nevű kocsma, amivel már régóta szemeztünk. Azt állítja magáról, hogy minden meccset közvetít (amerikai foci, baseball leginkább), tehát az idők elején ez volt a B tervünk; aztán valahogy nem jutottunk el odáig. (Na meg nem is nagyon járunk kocsmába.) Na de most!

Betértünk, kértünk két korsó meggyes búzasört (nem röhög!), megiszogattuk, aztán hazamentünk.