A bűn útján

A filmjogokat már eladtam. Engem Sandra Bullock fog játszani, remélem.

Mikor bemegyek az irodába, általában az 5:40-es vonatot célzom be. Azzal kényelmesen beérek, nincs még akkora tömeg a metrón, és mivel Bridgeportból indul, nincsenek is rajta sokan. Már felismerem a szokásos közönséget - Első Üléssorban Ülő Csávó, Második Üléssorban Ülő Csávó, Csávó Aki Mindig Előre Megy, illetve Csávó Aki A Hármas Ülés Külső Ülésére Ül (Hétfőn És Csütörtökön). Velük alkotom a legelső kocsiba szálló kis csapat.

Egy hideg téli napon, ahogy szállok le, mit látok? Egy pár kesztyű, maganyosan, az első ülésen. Már mindenki leszállt (én általában utolsóként szoktam, mert semmi kedvem helyezkedésért vívni a többi utassal, akik már tíz perccel étkezés előtt felsorakoznak), a kesztyű teljesen gazdátlan volt. Ekkor jött az erkölcsi dilemma.

Hagyjam ott? Majd a Talált Tárgyak közé kerül, a gazdája megtalálja, mikor keresi? Francokat. Az MTA Lost&Found az egy vicc, az automata levél, hogy "megkaptuk levelét", egy hét volt, mire küldték.

Markoljam fel a kesztyűt, és próbáljam másnap visszajuttatni a tulajdonosának, aki valószínűleg Első Üléssorban Ülő Csávó? De mi van, ha nem az övé, hanem a külső ülésen ülőé, aki nem Állandó Utas? És akkor beszélni kell egy idegennel... Neeem, szó sem lehet róla. 

Ne tegyek semmit? Miért tennék? Nem ismerem sem a kesztyűt, sem a tulajdonosát. Nincs szükségem extra felelősségre. Ez az! Ez a helyes választás.

Közben a vonat ajtaja becsukódott, a döntés megszületett. Itt már nincs mit tenni.

De ahogy eltávolodtam pár lépésre, jobb meggyőződésem ellenére visszafordultam, jelbeszéddel rábírtam a mozdonyvezetőt, hogy nyissa ki az ablakot, és mikor mondtam neki, hogy egy pár kesztyű van az első ülésen, szó nélkül ideadta. A kocka, avagy kesztyű, el volt vetve. Most már tényleg.

Elég jó darab volt, egyébként. Kívül vízálló, belül puha szőrös, jó meleg. Minőségi darab.

Az elkövetkező huszonnégy óra (technikailag 22.3) kissé feszülten telt. Rengetegszer végiggondoltam az eshetőségeket. Megkérdezem az úriembert, hogy az övé-e. Azt mondja, nem. Ekkor fennhangon megkérdezem, hogy ismerős-e valakinek a kesztyű. Nem szól senki. Csak néznek. Átülök a második kocsiba, de már oda is beszivárgott a hír, hogy valami őrült tyúk kesztyűt próbál tukmálni emberekre. Vonat helyett ezentúl autó/bicikli kombinációval járok dolgozni. Egyedül a kesztyű a társam a száműzetésben. (És ez még egy jobbik eset volt.)

Végül eljött a másnap, és akkor szembesültem egy nem várt nehezítéssel: fogalmam sincs, hogy ki kicsoda. Valaki leül az első ülésre; valaki mindig előremegy a legelső blokkba; satöbbi - de hogy melyik kicsoda, arról fogalmam sincs.

Ekkor Sherlock Holmes-t megszégyenítő megfigyelés-következtetés vette kezdetét. Nem a zöld kabátos pasi, mert rajta van kesztyű. A vékony dzsekis (mínusz tíz C fokban!!! Sapkát se hord!) na az tuti nem. Az egyik fekete kabátosnak zsebre van vágva a keze, esélyes. A másiknak is. De az a cipő rémlik tegnapról, terepfutós cipő, ő hátra ment, szóval aligha hagyott bármit is az első ülésen.

Elég jól becéloztam az egyetlen esélyest, úgyhogy mikor jött a vonat és felszálltunk, és a célszemély az első ülést választotta, mérsékelten dobogott a torkomban a szívem. Megmarkoltam a táskámban a kesztyűt, és mikor a közelébe értem, megkérdeztem a Mindent Eldöntőt, amit már órák óta gyakoroltam: “nem az öné ez a kesztyű egész véletlenül?”. (“Are these your gloves by any chance?”)

Csávó elég meglepetten nézett, először rám, aztán a kesztyűre, aztán megint rám. Elvette a kesztyűt, megköszönte, és még mindig meglepetten nézett. Én persze méltóságteljesen elmentem a harmadik sorig (az az én helyem, kivéve hétfőt és csütörtököt), és bár tombolt bennem a sikeresen elvégzett küldetés utáni öröm, olyan higgadtan magyaráztam el, hogy jutottam a kesztyű birtokába, illetve hogy mennyire reméltem, hogy sikerül visszajuttatni a tényleges tulajdonosnak, nehogy kesztyűtolvaj legyek, ha-ha-ha! A második sorban ülő csávó is elsütött valami nagyon vicces viccet, nem emlékszem, hogy mit, de mindenki örült.

Aztán leült mindenki, előpakolta ki-ki saját szórakoztató eszközét, jött a kalauz leolvasni a jegyeket, minden ment tovább a szokásos rend szerint.

Hát de banyek, régebben nem voltam ilyen kis félős. 

Szülői percek II

 Ez se volt benne a brosúrában. Futyulim: gyenge idegzetűek ne olvassanak tovább, ez gusztustalan lesz.

Hű Olvasóim bizonyára tudják, hogy néhány évvel ezelőtt családunk gazdagodott egy pár macskával, majd rá majd’ fél évvel egy Peti nevű Winston Churchill-hasonmással, aki az évek során egész a szívemhez nőtt. (A macskák is, persze.)

Akik ezt nem tudják, vagy nem Hű Olvasók, vagy azok, de már négy éve nem találkoztunk. Másról se tudok beszélni, mint macskákról és hogy mekkorát kakilt a gyerek.

Na de ez a Peti gyerek. Velünk alszik, részint mert nem volt nagy alvó karonülő korában, és el nem ítélhető módon mindenre hajlandóak vagyunk, hogy valamennyire át tudjuk aludni az éjszakát. Volt néhány nem tejesen meggyőző kísérlet, hogy átszoktassuk a saját szobájába - elalszik a szuper piros Corvette ágyában, aztán felébred és jön vissza hozzánk, mert hát ugye ott a helye. Mi meg nem erőltetjük, mert gyengék vagyunk, a gyerek meg übercuki. Oké, korábban szanaszéjjel rugdosott meg kick-boxolt minket álmában, meg folyton morcorog, letúrja magáról a takarót és folyton vissza kell takarni, meg összegömbölyödik a párna tetején, és valahogy vissza kell pakolni az ágy ágy részébe, de már nyugodtabbak az éjszakák. A gyermek bújik, ölel, ritkábban lep meg galegyenesekkel.

Minden teljesen idilli, míg egy éjjel a gyermek körbe nem hányja az ágyat, beterítve minket is, a falat is, a matrac ágy és fal közé eső részét, meg ami ott van a környéken. Jóféle Horizont márkájú, mocskosul drága kakaóval, ami meglepően kevéssé édesíti meg a pillanatot.

Nekem hányásra hányás a válaszom, de anyaként nőtt belém egy acélgerinc, így elég erőt tudtam felmutatni. A szám köré kanyarítottam egy sálat, amit befújtam parfümmel, próbáltam két egymással játszó macskára gondolni, és így immunizálva magam funkcionáló állapotban maradtam.

Összecsomagoltuk a gyereket, letakarítottuk, lehúztuk az ágyat, meg elhúztuk a faltól, letakarítottunk mindent, közben szeretgettük a gyereket is, aki totál nyomorultul érezte magát, szóval rendezett káosz volt. Jól megbirkóztunk a helyzettel.

Aztán balga fejjel visszafeküdtünk a frissen átcserélt ágyneműjű ágyba. 

Idáig hallom tapasztalt szülő Hű Olvasóim kotkodácsoló nevetését. Most már persze mi is bölcsebbek vagyunk.

Peti nyilván perceken belül végighányt mindent megint.

Rutinosak voltunk, lehúztuk a gyereket, levakartuk a nagyját az ágyról, megszeretgettük a macskákat, akik már totál nyomorultul érezték magukat, aztán megágyaztunk a maradék ágyneművel, miegyébbel a földön, vízálló cuccokkal bástyázva körül magunkat. Pillekönyű álmomból egyszer riadtam fel, Peti ajkát a vízálló cuccok felé irányítottam, hogy oda hányjon, így csak azokat a cuccokat kellett lecserélni, és alhattunk tovább.

Reggelre a gyereknek kutya baja se volt, mi Norbival otthonról dolgoztunk, sebeinket nyalogatva.

Ugrás az időben: 2025 február 12-14, ami itt az agyonünnepelt Valentin nap.

Kezdődött azzal, hogy az óvoda hazaküldött egy listát a Pati osztályába járó gyerekek nevével. Hogy tudjuk, kinek kell lapot írni. Naivan arra gondoltunk, hogy majd írunk lapot azoknak, akik ott voltak Peti születésnapi buliján, de azért megkérdeztük az egyik tanárt kedden, hogy hányat kell írni, és ő közölte velünk, hogy hát természetesen mindenkinek, nem szabad senkinek se kimaradnia. Ó.

Otthon megszámoltuk a neveket: 26. Mínusz Peti, ugye. Plusz a három tanár. Az 28. Péntekre. És ugye illik valami kis ajándékot is adni, pici zacsiban. (Előző évben Peti jópár ilyen kis Valentin napi zacskóval tért haza, innét tudjuk, mi a módi.)

Honnét szerez az ember 28 kártyát? Ha csak egy-kettő kéne, az még hagyján. Elmegyünk a CVS-be, veszünk. De ezeknek darabja 2-3 dollár, annyit nem vagyok hajlandó erre a sza… Izé. Szóval nem. (Más szülőktől azóta megtudtam, hogy egyes boltokban lehet kapni potom összegért három tucat ilyen lártyát.)

Akkor nyomtassunk otthon. Peti születésnapjára kézzel rajzolt meghívó ment ki, jól nézett ki.

Közben viszont rájöttem, hogy bár Valentin nap pénteken van, az oviban a bulit csütörtökön tartják (hétfő országos szünnap, pénteken sok gyerek nem lesz.) Ekkor volt szerda délután.

Letöltöttem néhány ingyenes képeslapot, tök cukik voltak. Mikor hazaértünk, Norbi kinyomtatta őket minőségi papírra. Elkezdtük kivágni őket - alig látszott a vonal, hogy hol kell vágni. Akkor pengével. De nincs elég hosszú vonalzónk, vagy akként hasznosítható tárgyunk. Bakker. Meddig van nyitva a Staples (helyi papír-írószer-bútor-nasi bolt)? (Gyors guglizás) Kilencig. Ekkor volt 8:14. Norbi autóba pattant és elhúzott, én vágtam tovább pengével és kis vonalzóval. Annyival is előbb vagyunk.

Norbi sikeres vadászként hozta a zsákmányt: papírvágó gép, kettő vonalzó, papírzacskó. 

Hamar rájöttünk, hogyan kell igazítani a papírt, hogy pontosan vágjon a gép, és kis gyártósorunk csak úgy ontotta magából a képeslapokat. A kettéhajtás gyerekjátékvolt. Míg Norbi fürösztötte Petit, megírtam a kártyákat, aztán beraktuk őket és némi nasit a papírzacskókba, amiket szintén megcímeztünk. Volt elég, kapott egyet Peti is. Fél tizenegyre már ágyban voltunk.

Másnap Norbi küldött egy üzenetet, hogy mikor leadta Petit az oviban, alig látott zacsikat, kártyákat másoktól, és a tanár, akivel beszélt, meglepődött, hogy mindenkinek írtunk. Üveges tekintet, távolba meredés, az életcélok újraértékelése.

Otthon viszont Peti hatalmas szatyorral várt, tele mindenféle Valentin napi zacskóval, kis ajándékkal, nasival. Megszámoltam, 24-et kapott - az nem is rossz. Vagy nagyon népszerű a gyerek, vagy nem mi vagyunk az egyetlen balekok, vagy mindkettő. És elítélem én azokat a szülőket, akik nem gyötörték magukat ezzel? Persze hogy nem, sőt kicsit irigylem is őket.

A szatyor tartalmát anya gondosan szétválogatta “nasi”, “játék”, “szemét” kupacokba. Peti kapott egy teljesen menő kulcstartót, azt elkértem tőle. A többi jó része a szokásos filléres vacak volt (ezek nagy része a kukában végezte - ne ítéljetek), és egy rakás nyalóka, amit anya utál, szóval jó nagy kupac ment a kukába.

Pénteken az oviban valaki születésnapját ünnepelték, pizza, cupcake, a gyerekek már teljesen be voltak zsongva, hogy eztán minden nap ünnep. 

Peti lefekvés előtt panaszkodott, hogy fáj a hasa, de nem gyanakodtunk. Máskor is mondott ilyet, általában mikor éhes volt, de este nyolckor már nem eszünk, és amúgy is kapott vacsorát. Megfürdött, fogat mosott, lefeküdtünk mi is, már épp tettem le a telefont, hogy na akkor alvás, mikor kis köhintés jött Peti irányából, és a karomon végigfutott valami meleg és nedves. Mire visszafordultam, jött a második és harmadik adag is. Norbi felkapcsolta a lámpát, és hajjaj. Minden hányásban van répa kakaó. 

Anyában nőtt egy acélgerinc? Hogyne. Anya levette az összehányt pizsifelsőjét, aztán ahogy nyúlt a gyerekért, hogy leszedje róla is a ruhát, kiemelje a hányás közepéből, vígasztalja, mittomén, anya beletérdelt a hányásba, ami, ahogy a térde belesüppedt a puha ágyneműbe, matracba, összefolyt egy kis bányatóba.

Anya acélgerince ezen a ponton megszűnt létezni. Pizsinadrágot levette (mármint anya, nem a gerinc), aztán sietős, majd futós léptekkel elhúzott a zuhanyzó felé, hogy lemossa magáról a hányást. Aztán anya is hányt egy kicsit, mert túl messze volt a zuhanyzó. (A gyerek közben Norbi gondjaiban volt, nem egyedül.)

Anya pár perc alatt magához tért valamennyire, legyűrte gyengeségét, lemosta a térdét, karját. Berongyolt a hálószobába, felmarkolt egy csősálat, visszarongyolt a másik fürdőszobába, befújta parfümmel, és így páncélos lovagként ment a csatatérre.

Norbi a kezembe nyomta Petit, aki sírt és nyomorultul érezte magát, hogy róla gondoskodjak, addig ő intézi az ágyat (egy hős!). A gyermek igen jól ölelgethető, puszilgatható darab, nem volt gond. A zuhanyzással nincs kibékülve, volt egy kis sírás-rívás, de franc fog megtölteni egy kádat vízzel. Törülközőbe bugyolálva már jól érezte magát. Azt mondta, fáj még a pocakja, úgyhogy leültettem egy kényelmes kis szőnyegre, ami mellett bőséges padlóterület volt, és megkértem, hogy ha hányni kell, azt oda tegye. Kapott tiszta pizsit, iPadet, teljesen békés volt. Aztán kapott egy kis bilit is, abba mégis jobb hányni.

Norbi közben lehúzta az ágyat, és megágyaztunk a padlón. A rutin, ugye. Még egy darabig hagytuk a gyereket videókat nézni, addig megállapodtunk benne, hogy alighanem a két napi mindenféle vacak összezabálása lehet a dolog hátterében, aztán nyugovóra tértünk.

Fél öt körül már elég biztosnak tűnt, hogy nem lesz több hányás, úgyhogy visszacuccoltunk az ágyra (öreg vagyok én már a padlón alváshoz). Aludtunk még egy kicsit. Minden békés. A második adag összehányt ágyneműt még ki kell mosni, de a csősálam készen áll.