A bűn útján

A filmjogokat már eladtam. Engem Sandra Bullock fog játszani, remélem.

Mikor bemegyek az irodába, általában az 5:40-es vonatot célzom be. Azzal kényelmesen beérek, nincs még akkora tömeg a metrón, és mivel Bridgeportból indul, nincsenek is rajta sokan. Már felismerem a szokásos közönséget - Első Üléssorban Ülő Csávó, Második Üléssorban Ülő Csávó, Csávó Aki Mindig Előre Megy, illetve Csávó Aki A Hármas Ülés Külső Ülésére Ül (Hétfőn És Csütörtökön). Velük alkotom a legelső kocsiba szálló kis csapat.

Egy hideg téli napon, ahogy szállok le, mit látok? Egy pár kesztyű, maganyosan, az első ülésen. Már mindenki leszállt (én általában utolsóként szoktam, mert semmi kedvem helyezkedésért vívni a többi utassal, akik már tíz perccel étkezés előtt felsorakoznak), a kesztyű teljesen gazdátlan volt. Ekkor jött az erkölcsi dilemma.

Hagyjam ott? Majd a Talált Tárgyak közé kerül, a gazdája megtalálja, mikor keresi? Francokat. Az MTA Lost&Found az egy vicc, az automata levél, hogy "megkaptuk levelét", egy hét volt, mire küldték.

Markoljam fel a kesztyűt, és próbáljam másnap visszajuttatni a tulajdonosának, aki valószínűleg Első Üléssorban Ülő Csávó? De mi van, ha nem az övé, hanem a külső ülésen ülőé, aki nem Állandó Utas? És akkor beszélni kell egy idegennel... Neeem, szó sem lehet róla. 

Ne tegyek semmit? Miért tennék? Nem ismerem sem a kesztyűt, sem a tulajdonosát. Nincs szükségem extra felelősségre. Ez az! Ez a helyes választás.

Közben a vonat ajtaja becsukódott, a döntés megszületett. Itt már nincs mit tenni.

De ahogy eltávolodtam pár lépésre, jobb meggyőződésem ellenére visszafordultam, jelbeszéddel rábírtam a mozdonyvezetőt, hogy nyissa ki az ablakot, és mikor mondtam neki, hogy egy pár kesztyű van az első ülésen, szó nélkül ideadta. A kocka, avagy kesztyű, el volt vetve. Most már tényleg.

Elég jó darab volt, egyébként. Kívül vízálló, belül puha szőrös, jó meleg. Minőségi darab.

Az elkövetkező huszonnégy óra (technikailag 22.3) kissé feszülten telt. Rengetegszer végiggondoltam az eshetőségeket. Megkérdezem az úriembert, hogy az övé-e. Azt mondja, nem. Ekkor fennhangon megkérdezem, hogy ismerős-e valakinek a kesztyű. Nem szól senki. Csak néznek. Átülök a második kocsiba, de már oda is beszivárgott a hír, hogy valami őrült tyúk kesztyűt próbál tukmálni emberekre. Vonat helyett ezentúl autó/bicikli kombinációval járok dolgozni. Egyedül a kesztyű a társam a száműzetésben. (És ez még egy jobbik eset volt.)

Végül eljött a másnap, és akkor szembesültem egy nem várt nehezítéssel: fogalmam sincs, hogy ki kicsoda. Valaki leül az első ülésre; valaki mindig előremegy a legelső blokkba; satöbbi - de hogy melyik kicsoda, arról fogalmam sincs.

Ekkor Sherlock Holmes-t megszégyenítő megfigyelés-következtetés vette kezdetét. Nem a zöld kabátos pasi, mert rajta van kesztyű. A vékony dzsekis (mínusz tíz C fokban!!! Sapkát se hord!) na az tuti nem. Az egyik fekete kabátosnak zsebre van vágva a keze, esélyes. A másiknak is. De az a cipő rémlik tegnapról, terepfutós cipő, ő hátra ment, szóval aligha hagyott bármit is az első ülésen.

Elég jól becéloztam az egyetlen esélyest, úgyhogy mikor jött a vonat és felszálltunk, és a célszemély az első ülést választotta, mérsékelten dobogott a torkomban a szívem. Megmarkoltam a táskámban a kesztyűt, és mikor a közelébe értem, megkérdeztem a Mindent Eldöntőt, amit már órák óta gyakoroltam: “nem az öné ez a kesztyű egész véletlenül?”. (“Are these your gloves by any chance?”)

Csávó elég meglepetten nézett, először rám, aztán a kesztyűre, aztán megint rám. Elvette a kesztyűt, megköszönte, és még mindig meglepetten nézett. Én persze méltóságteljesen elmentem a harmadik sorig (az az én helyem, kivéve hétfőt és csütörtököt), és bár tombolt bennem a sikeresen elvégzett küldetés utáni öröm, olyan higgadtan magyaráztam el, hogy jutottam a kesztyű birtokába, illetve hogy mennyire reméltem, hogy sikerül visszajuttatni a tényleges tulajdonosnak, nehogy kesztyűtolvaj legyek, ha-ha-ha! A második sorban ülő csávó is elsütött valami nagyon vicces viccet, nem emlékszem, hogy mit, de mindenki örült.

Aztán leült mindenki, előpakolta ki-ki saját szórakoztató eszközét, jött a kalauz leolvasni a jegyeket, minden ment tovább a szokásos rend szerint.

Hát de banyek, régebben nem voltam ilyen kis félős.