Német bürökrácia - Vissai: 1-1

Lezajlott a visszavágó, kielégítő eredménnyel.

Eredetileg tegnap mentünk volna, jól megbeszéltük, hogy délután 4kor feltűnés nélkül bekerítjük, majd megszálljuk a Bürgeramt épületét, ám a tervet a célpont ravaszmód megfúrta, a nyitvatartását hétfőnként 8-14 órára változtatva.

Seregeink azonban nem estek kétségbe. A hadművelet időpontját áttettük ma délutánra, és tekintettel lévén az előző napi kudarcra, módosítottunk a stratégián is. Az elsőként érkező könnyűpáncélos egység* beszivárgott az épületbe és sorszámot vételezett, így semmi sem állt a pár perccel később érkező gépesített hadosztály** útjába.

*én a bukósisakommal

**az Elp a laptopjával

Maga az Anmeldung a világ egyik legegyszerűbb dolga volt, csak a személyit kellett odaadni és néhány kérdésre válaszolni. Először hozzám is németül fordult az ügyintéző, de csak egy kérdés erejéig. Én arra egy kissé habozó Ja?-val válaszoltam, aztán az Elpre néztem, aki kiigazított, hogy nein lesz az. (Az volt a kérdés, hogy voltam-e már Németországban regisztrálva.) Innét már minden az Elpen keresztül érkezett. Rákérdezett még arra, hogy melyik a fő keresztnevem (merthogy kettő van), meg hogy mi a vallásom (egyéb), illetve hogy melyik városból jövök (ide Budapest került, bár igazából budaörsi vagyok; némi belső tusakodás után viszont arra jutottam, hogy ennyit még elvisel a német bürökrácia erős vára.)

Az Elp kapott egy új matricát a személyijére, én ezt megúsztam, cserébe viszont kaptam egy teljesen külön papírt, ami csak az enyém. Ezt ki kell töltenem, fel kell applikálnom rá egy igazolványképet, majd le kell adnom a bevándorlási osztályon, és akkor vállalhatok munkát Németországban egy teljes évig. Rokz. Na nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy bárki is alkalmazni akarna. :)

Már korábban kitaláltam, hogy sikeres Anmeldung esetén ismét ellátogatunk a Pfannenkuchenhaus nevű helyre, ahol egyszer már voltunk, de akkor nem lopta be magát a szívünkbe. Én úgy gondoltam, hogy az lehetett a baj, hogy palacsintát azt édeset egyen az ember (itt lehet sokfélét kapni, többek közt curryset és bolognaisat is), és lehet, hogy a felszolgálónak csak rossz napja volt, és azért felejtette el a levesemet és azért nem nézett felénk órákig, bár a vendéglő kihasználtsága nem döntött éppenséggel csúcsokat (értsd: összesen három asztal volt foglalt). Úgyhogy a Bürgeramt után sétálgattunk (itt a legtöbb vendéglő bezár délután háromkor és csak este hatkor nyit ki ismét), vettünk nekem egy 800 szavas német-angol szókincsfejlesztőt (az A1 nehézségűt; az Elp az A2-t javasolta, de megnyugtattam, hogy mivel egész biztosan nem ismerek 800 német szót, ez is pont elég újdonságot tartalmaz), és megint megközelítettük a helyet.

Az elméletem félig beigazolódott: az édes Pfannenkuchen tényleg nagyon finom (és jó nehéz kaja is egyben; a lángos és a vastag palacsinta közt van valahol félúton), a felszolgáló viszont ugyanolyan volt, mint elsőre is. Az italokra várni kellett szűk húsz percet, az előételre újabb harminc percet (igen bonyolult kaja volt: felszecskázott zöldségek öntettel), a főételre már csak negyven perc körül. (Előételt nem kértem, úgyhogy ekkorra már a söralátétek is majdnem ehetőnek néztek ki.) Ezt a vendéglőt tehát a jövőben igyekszünk elkerülni.