Svédszekrény

Ej de viccesek vagyunk ma, vissai néne.

A konyha már majdnem teljesen kész - funkcióját tekintve teljesen az, csak egy-két esztétikai szempontból rettentően fontos dolog hiányzik az Elp teljes boldogságához.

Ezek egyike pedig nem más, mint a fali szekrények. Mind a három. Ajtóstul. Még gépesített korunkban megvettük a hozzávalókat, és mikor eljött a megfelelő pillanat (a Jupiter együttállásban volt a Plútóval, valamint be lett kötve a főzőlap és a villanyszerelő megmondta, hogy hol futnak a falban a vezetékek, bár persze nem ott futnak, ahol ő mondta, de az Elp 1 milliméter híján elkerülte a fúróval), fel is applikáltuk őket a falra. Aztán fel akartuk rájuk rakni az ajtókat, fogóstul, mert az ajtók azok olyan szépek, és üveg van bennük és akkor kicsit látszik a Red Hatos bögrén a minta, meg minden, szóval értitek.

Az első két ajtóval nem is volt semmi probléma - kibont, zsanérok bepattint, fogó bejelöl, lukat fúr, becsavaroz, ajtót bepattint. De, mint a mesében, jött a harmadik. Már az első munkafázis után elakadtam, mert kibontottam, de nem volt benne üveg. Mutattam az Elpnek is, hogy mi a répa ez? Doboz méretre ugyanaz, gyári csomagolás volt nyitás előtt, a termékszám ugyanaz, a doboz tartalma más. Ő is azt mondta, hogy fura, ilyet még nem látott, hogy más legyen a dobozban, mint ami rá van írva, de sebaj, visszavisszük, kicseréltetjük. (Ugye, a többhavi gyakorlás. Ugyanezért április elején még dühösek lettünk volna, most meg csak fejenként egy rezignált sóhajt hallattunk.)

Megnéztem tehát a térképen, hogy merre is van ez az Ikea, és az azt mondta, hogy 11,2 km-re, és nem is olyan bonyolult oda az út. Csodás. Reggel még elmentem beiratkozni a némettanfolyásra, utána egy kis ez, egy kis az, tehát már nagyon ott tartottam, hogy majd elmegy ez az ajtó magától, bicikliztem én ma már eleget, és egy 70 centis ajtó bőven kilóg még az Elp biciklis oldaltáskájából is, és kezd felhősödni az ég, és fúj a szél, és egyébként is, nem is tudnám rendesen felapplikálni a csomagtartóra.

Azért látszik, hogy ismerem magam, mert sejtettem, hogy ilyen kifogásaim lesznek az indulás ellen, és ezek közül csak egyet kell kivédeni, hogy a többi is erejét veszítse. A reggeli ezmegaz közben vettem egy pókot is, szép pirosat, úgyhogy bánatos sóhajjal lementem a biciklihez, feakasztottam az oldaltáskát, a pókkal odafogtam a tetejét is a vázhoz, és a fene essen bele, oda volt erősítve, ahogy az kell. Felvettem a sisakot meg a szemüveget (ó, az egy csodálatos találmány: véd a bogaraktól és a porszemektől), és elindultam.

Valami miatt kitaláltam, hogy ha 20km/h átlagsebesség alá megyek, vége a világnak, tehát tekertem, mint az őrült. Gyalogosokra vigyáztam, autókra figyeltem, de egyszerűen olyan itt a bicikliutak kialakítása, hogy lehet menni rendesen. Kevés kivétellel a gyalogosok is tiszteletben tartják a bicikliutat (ami általában mindössze egy piros vonallal van elválasztva a járdától), az autósok pedig az esetek túlnyomó többségében megadják az elsőbbséget. Akadt persze egy-két bunkó, aki mondjuk lendületből bekanyarodik a járdára, hogy ő most ott fog parkolni a lottózó előtt keresztben, de hát tanár úr kérem, én figyeltem. Pár hete elvittem a biciklit szervizbe, hogy állítsák be a váltót meg a fékeket léccilécci, így a féktávom 3 méter 25km/h-ról, nem volt itt semmi probléma.

Most, hogy abban az igen kényelmes helyzetben vagyok, hogy nyugodt lelkiismerettel szidhatnám a gyalogosokat és az autósokat is, szidnivaló nélkül maradtam. :)

Na tehát mikor már a 12. kilométeren is bőven túlvoltam, és még mindig sehol nem volt egy Ikea, kezdtem gyanakodni. A térkép azt mondta, hogy egy ponton nekem balra kell kanyarodnom egy meglehetősen széles útra - de ilyen sehol nem volt. A kutyafáját, mondtam erre, és csakazértis bekanyarodtam balra ott, ahol a tábla azt mondta, hogy Messe balra (az Ikea a Messe területén van). Átkeltem valami felüljárón, aztán a Messe nyugati bejáratánál találtam magam, egy Shell kút tövében. Mondok wtf, a Shell kútnak nem itt kéne lennie, hanem másfél kilométerrel arrébb. Előrelátóan telepítettem egy térképprogramot a telefonomra, hogy ha netán eltévednék, jól meg tudom majd nézni, hogy hol is vagyok - én megnéztem, de a térkép szerint Münchener Strasse nem volt a környéken. Bemehettem volna a benzinkútra érdeklődni, de aztán inkább visszaszálltam a biciklire és bekapcsoltam a belső iránytűmet, ami azt mondta, hogy nyugi, itt lesz az valahol. 

Két kilométerrel arrébb megláttam a Ronda Épületet - kerülgettük nagyon sokszor, mikor először kerestük az Ikeát, mostanra már a legjobb haverok lettünk. Tudtam, hogy ha az az épület ott van, és rajta túl a VW oszlop, akkor az Ikea jobbra lesz, az autópályán túl. És ott is volt.

Leparkoltam, felkaptam a táskát, beslattyogtam az ügyfélszolgálatra, húztam egy számot és vártam teljes 15 másodpercet. (A számos papírra rá van írva az is, hogy ha 9 percnél többet kell várni, akkor kapsz egy ingyen piát.) Előkaptam a gondosan visszacsomagolt ajtót, és elregéltem a bánatomat (szerintem egész érthető voltam). És itt kezdődtek a bajok.

Először is, a blokkot kérték. Mondtam, hogy az nincs. Ez egyértelműen az én hülyeségem volt - eddig mindig vittük a blokkot és sosem kérték, tehát most nem kértem el az Elptől. Szóval mondtam, hogy blokk az nuku. Valószínűleg otthon van a sütő meg a többi szekrények blokkjaival (próbáltam érzékeltetni, hogy gyakori vásárló vagyok), de itt most nincs. Oké, ezen túlléptünk. Egyelőre.

Jött a második főbenjáró bűn: nem pengével nyitottam ki a dobozt otthon, hanem letéptem a celluxot. Azzal védekeztem, hogy nem találtam otthon a kést (szőnyegvágó vagy mifene, de ha magyarul se tudom a nevét, németül inkább meg se próbálom), és egyébként is ott van a rajz a dobozon, hogy késsel nem szabad kinyitni. (Nehogy megkarcolja a felületet.) 

Azt is magyaráztam, hogy a szám stimmel, egyszerűen csak rossz cucc van a dobozban; nem pénzt kérek vissza, mindössze azt a terméket szeretném elvinni, amiért fizettünk. Közben már egy másik dolgozó is nézegette a dobozt, és valami olyasmit mormoltak egymás közt, hogy ennek túl magas az értéke, és szemmel láthatóan azt hitték, hogy visszacsomagoltam szándékosan egy üveges ajtó dobozába a simát, és így próbálok húsz eurónyi haszonra szert tenni. (54,5€ az üveges ajtó ára egyébként.) Már ott tartottam, hogy rámutatok a tényre, miszerint melyik idióta biciklizne 14 kilométert oda és ugyanannyit vissza a maximum 20€ különbségért, mikor az ügyfélszolgálatos nő azt mondta, hogy jól van, kicseréli nekem, addig üljek le és várjak, két perc. Hmm, mondtam magamban, és vártam.

Tényleg két perc volt, de a hatást teljesen elrontotta azzal, hogy "Lehetetlen!" kiáltással hozta oda a dobozt. Mármint hogy lehetetlen, hogy ne az legyen a dobozban, mint ami rá van írva. Mert odabent az emberek időnként kicserélnek ezt-azt, de ez az árukiadóból érkezett, ezt vásárló tisztátalan keze nem érinthette az enyém előtt. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy szerintem a gyárban szúrtak el valamit, meg hogy korábban is mondtam, hogy gyári csomagolásban volt, és bizonygattam, hogy nem hazudok, de a falra hányt borsó ehhez képest egy kitűnő hatásfokkal működő zöldség.

Megkaptam tehát az ajtót (és meg is nézhettem, hogy ez már frankón az üveges példány), irány a bicikli. Az igazat megvallva valamivel hosszabb pihenőben reménykedtem: az egész ügyfélszolgálatos küzdelem nem tartott öt percnél tovább. De nem volt mit tenni, irány visszafele.

Továbbra is tartottam magam a 20km/h-s átlagsebességhez, mármint magához az idióta ötlethez, tehát eléggé kifáradtam, mire hazaértem. A terv mindenesetre sikerült: odafele 40 perc 35 másodperc volt a tiszta menetidő (a piros lámpánál állást az óra nem számítja), visszafele 40 perc 25 másodperc, a 27,7 km alatt az átlagsebességem 20km/h fölött maradt. Hogy majdnem elestem, mikor leszálltam a bicikliről, mert a lábam kissé elszokott az ilyen irányú terheléstől, az igazán nem számít, és amúgy is csak majdnem estem fenékre, és nem látta volna senki. Lassan felvonszoltam magam a harmadikra (hiába, így harminc felett már nem egy gyorsvonat az ember), és meg sem álltam a fürdőszobáig, ahol a világ legfinomabb poharas vizét mérik. Megláttam magam a tükörben - ha az Ikeában is ilyen szép piros volt az arcom, nem csoda, hogy kicserélték az ajtót blokk nélkül is. :)