Sítúra

Alakulnak a dolgok. 

Nem mindig a legjobb irányba, persze (lásd még: látogatásaim az OTP-ben), mégis, mindent összevéve azért lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. És ma reggel agyoncsaptam egy szúnyogot a fürdőszobában, 5:1 így az állás.

És még kérdik, miért ezt a foglalkozásom...

Volt még közben egy sítúra is, amiről írtam egy meglehetősen hosszú bejegyzést, ami a kopipészt, az automatikus mentés és alighanem a Microsoft Word Clipboardjának áldozata lett, de rövid töprengés után arra jutottam, hogy ez tulajdonképpen a magyar irodalom egészének csak jót tett. És hát egy szúnyogot is agyoncsaptam, szóval minden a lehető legjobb a lehetséges világok legjobbikában.

Az utóbbi hónapokban nagyon lassan, viszont legalább kitartóan kapaszkodtam vissza a normalitás talajára; eközben többen is a szememre vetették, hogy maszkot, sőt maszkokat hordok, és rettentően eltitkolom az érzéseimet, és ebben teljesen igazuk is volt persze, de akkor is és azóta is úgy gondolom, hogy jobb ez így. Inkább örülnének, hogy megkímélem őket legnehezebb pillanataimtól (ill. perceimtől, óráimtól és legalább egy esetben hetemtől, de az már szerencsére elmúlt), de nem lehet mit tenni az ilyen rémes alakokkal, akik folyton csak panaszkodnak, hogy nem nyílok meg, mert igazából csak szeretnek és szeretnék, hogy nekem jó legyen. :)

Azt elég hamar eldöntöttem, hogy a mélabú és önsajnálat völgyéből (nem véletlenül nem olvasok verseket, ezt szeretném hozzátenni) legjobban az segít ki, ha emberek közt vagyok. A munkahelyemen szerencsére igen kellemes társaság van, ez jó volt első lépésnek, de aztán jött az, ami egy magamfajta nem kicsit antiszociális embertől sokat kívánt: minden lehetőséget megragadni arra, hogy emberek közt legyek. Rendben, mindenre azért én se vagyok képes, de még az életben nem voltam annyi rendezvényen és buliban, mint az utóbbi három hónapban (a főiskolán ivással töltött évek nem számítanak, az kutatás volt.) És akkor, egy úgymond céges ivászaton jött egy levél, hogy sítúra lesz februárban, van még szabad hely, de akit érdekel, az izibe jelezzen, mert. Én meg, a villámgyors és nem mindig jó döntések nagymestere, azonnal válaszoltam, hogy HÁT ÉN, A NYÚL! 

Természetesen alaposan megfontoltam a dolgot a rendelkezésre álló három percben: jókora kiadás, jókora kockázat (részint egészségügyi, részint említettem már, hogy antiszociális vagyok? jó, csak kérdeztem), és arra sem emlékeztem, hogy miért is szerettem én síelni. De az akkori jelmondat az volt, hogy emberek közé kell menni; meg azért lássuk be, még mindig elég menő, hogy az ember csak úgy könnyedén odalöki a szót a haveroknak, hogy "ja, voltam síelni a múlt héten."

A döntést aztán tettek követték, vettem például ruhaneműt meg naptejet (egyik rémálmom, hogy olyan édes kis pandamaciszemem lesz, mint az egyik kollégának, aki vitorlázáskor a kicsi kerek napszemüvegét hordta), és még biztosítást is kötöttem, de végül elérkezett az a hajnali négy óra, mikor csörgött a vekker, hogy fél óra múlva felmarkol a kolléga, hogy elvigyen a találkozási pontra, ahonnét egy nagyobb autóban indulunk tovább a célhelyre. 

Még mindig nem vagyok egy igazán koránkelő típus - ha hajnali hat előtt kell felkelnem, már csak elvi okokból is törlöm az emlékezetemből az ébredés után pár órával történteket. Arra például egész tisztán emlékszem, hogy az autóban laposüvegben körbepasszolt vilmoskörte ízű üdítőital nem is volt olyan rémes, mint amire továbbtanulással töltött éveim után emlékeztem, de az út egészéről még ködös emlékeim sincsenek.

Mivel jobbára símániás emberekkel voltam egy autóban, és a négynapos síbérlet sokkal jobban megérte, mint a háromnapos, egyenesen síelni mentünk. Helyben béreltem sílécet és cipellőt (ha valakit érdekelne, hogy milyen lehet a bizonyos körökben gyakran emlegetett betoncsizma, csak menjen el síelni), és máris készen álltam korábbi teljes egy hetes tapasztalatom felfrissítésére.

Kisszivecske mód + képösszerakás mspaintben... tudom, tudom. Akkor is jól néz ki.

A gyerekeknek és egészen, mondhatni nevetségesen kezdőknek fenntartott ötvenméteres enyhe lejtőn történt a tényleges frissítés. Mert ugye a síelésben van a pizza meg a sült krumpli. Én akkor még a pizzaszinten voltam (ami annyit jelent, hogy kanyarodni és megállni még csak a síléceimet pizzaszelet alakba rendezve, a belső élüket izomból kifele tolva tudtam), de azt legalább toltam rendesen. Hála a rengeteg ugrabugrával és gyurmázással (lásd még: edzés) töltött órának, izommal is bírtam rendesen, és a kezdeti sikereken felbuzdulva nem is kellett sokat biztatni, hogy a snowboarddal akkor ismerkedő barátunkat otthagyva megnézzünk egy kék pályát.

Azt tudni kell, hogy sípályából hivatalosan három fajta van: kék, piros, fekete.  A kék a kezdőknek van, hosszú, széles, lankás. A piros már valamivel komolyabb, keskenyebb, erősebb a lejtése; a fekete pedig jellemzően kamikazék oktatására van tervezve - nagyon meredek, nagyon keskeny. 

Azt pedig minden síelni tanuló ember tudja, hogy ennél azért árnyaltabb a kép. Vannak sötétlila kék pályák és halványrózsaszín pirosak, és ezeken belül is váratlanul változhatnak a színek és mintázatok (ott volt például a 4a pálya, a lila pöttyös kék, vagy a 10-es, az elején bordó csíkozású ciklámen.) A pizzaszelet viszont kellő magabiztosságot ad  még a magamfajta beszari alakoknak is, hogy csigalassúsággal bár, de leereszkedjenek szinte bármilyen lejtőn.

Előtérben a lilapöttyös kék; hátul balra: sötétpiros; hátul jobbra: sötétszürke

Pár leereszkedés után már elég otthonosan mozogtam a kék pályákon. És akkor mondta a valamilyen okból kísérőmnek szegődött ember, hogy nézzünk már meg egy pirosat, úgy emlékszik, hogy van itt egy, ami nem túl durva. Én meg, hálásan a törődésért meg a sikertől ittasan azt mondtam, hogy persze, nézzük meg, hátha nem halunk bele. Erre elvitt a 10-es pályára.

Körülbelül második nekifutásra jöttem rá, hogy miért is szeretek síelni. Általában zavar a monotonitás, és a lássuk be, a síelés abból áll, hogy felmegy az ember a sílifttel, lecsúszik, és megint sorba áll a síliftnél, ahol neveletlen aprólékok aljas módon beelőzik - nem épp egy airsoft-meccs, ugyebár. Viszont azok a hosszú, kicsit kanyargó szakaszok, mikor nem kell fékezni, és csak suhan az ember szédületes tizenöt km/órás sebességgel, a lécek egészen apró megmozdításával kormányozva... Na az a priceless. 

Nem is nagyon kellett győzködni eztán, hogy menjünk el erre meg arra a piros pályára, pedig korábban az volt büszkeségem táptalaja, hogy én egyszer lecsúsztam ám egy piros pályán. 

Természetesen a legtöbb piros pályának volt olyan része, amin minden merészségem ellenére is csak lépésben (nagyon lassan pizzázva) mertem leereszkedni. Azt tudom, mert már gyakoroltam eleget, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy elesek és csúszok pár métert, mégis mindig volt bennem némi félelem, hogy ha túl gyorsan megyek ezeken a meredek és/vagy keskeny szakaszokon, meghalok. Lemenni azonban mégis le kellett, mert az első hatvan-hetven méter után kezdődött a száguldós szakasz, így hát nekieredtem. És egy idő után azon vettem észre magam, hogy énekelgetek. 

A félelem nem teljesen volt alaptalan. A fehér cucc után erős lejtő, ún. "szakadék" következik.
(A kép a védőkorlát mögül készült)

Azt is észrevettem, hogy nem tudom a szöveget. (A huszonegynéhány fős társaságból se tudta senki az első két és fél sornál tovább, pedig a keréknyikorgós részt sejtettem.) Hadd utaljak egy pár sorral feljebb elejtett megjegyzésemre a monotonitásról - elég hamar elkezdett idegesíteni a dolog. És aztán rájöttem, hogy ez így tulajdonképpen kitűnő, tehát mikor az egyik csoporttag felajánlotta, hogy megnézi nekem a telefonján, köszönettel visszautasíthattam. 

Mert amíg azon idegeskedtem lecsúszás közben, hogy mi a fene lehet a folytatás, addig nem féltem és a legnagyobb nyugalomban haladtam lefele. Nem gyorsan, viszont egyenletes sebességgel. "Éjjel az omnibusz tetején [kanyar] emlékszel kicsikém [kanyar] de csuda volt [kanyar] grrrrr.....Éjjel az omnibusz tetején [kanyar]..."

A második nap közepe táján avatott be az egyik ember a carving (aka sült krumpli) rejtelmeibe. 

Ennek az a lényege, hogy a lécek párhuzamosak, és pusztán a súlypont mozgatásával, valamint a síléc élének váltogatásával kanyarog az ember. 

Ez először is azért jó, mert nem kell hozzá különösebben fejlett izomzat, mivel a gravitáció és a saját testsúly intézi el a többit. Másrészt pedig azért jó, mert mikor gyakorolja az ember, csekély befektetés árán azt is megtanulhatja, hogyan csatolja le mindkét sílécét kéz használata nélkül egy laza másfél szaltó kíséretében. 

(Lásd még: Szellemirtók 3 - A fagyi visszanyal: "Ne keresztezd a léceidet". Csak azt sajnálom, hogy nem volt ott senki kamerával, mert amekkorát és amilyet én ott estem, az az év végi Watts-gyűjteményben is előkelő helyet foglalt volna el.)

A képen elrejtettünk egy hegységet
(azaz meglátogatott minket egy felhő)

A síelésen kívül természetesen ettünk és ittunk is. 

Mivel többé-kevésbé baráti társaság voltunk, meg egyébként is, az volt az ötlet, hogy három csapatra oszlunk és minden este egy csapat főz vacsorát (és készíti el/elő a reggelinekvalót.) 

Az első este zöldséglevese aligha kerül be a gasztronómiai almanachba, pedig nem volt vele semmi baj igazából (és a hatalmas darab főtt fokhagymákért külön kudos a szakácsoknak). Mégis maradt belőle egy jókora lábasra való, amivel azóta se tudom, hogy mi történt. 

A második este szmötyis spagettijét sem övezi mindenki imádata, de az azért van, mert két pofára zabálta a nép, és akik szaunázni (vagy éjszakai síelni?) mentek síelés után, és elég későn (10-fél 11 körül) keveredtek haza, azoknak már csak tészta jutott. De amit remélhetőleg megőriz a köztudat, mint elrettentő példát, az a harmadik este vacsorája.

Beismerem, időnként nekem is vannak elborult ötleteim, de az az almakompótos kolbászféleség ennen levében még az én berzenkedésemet is kiváltotta. Az almakompót betermeltem, majd kiskanállal felfegyverkezve lecsaptunk egy szilvalekváros bödönre (egy elválasztó fal rejtekében, mert a mi szívünk sem volt szőrös.) 

Külön köszönetet szeretnék még mondani a DM-ben kapható Digestive keksznek. Azt hordtam ugyanis a hátizsákomban a Nintendo DS, a biztosítási kötvény és egy banán kíséretében. Ha a gyártó cégnek netán ajánlásra van szüksége, bármikor saját véremmel aláírt nyilatkozatot nyújtok át nekik a keksz ütésállóságáról - ha hússzor nem estem rá arra a dobozra a négy nap alatt, akkor egyszer sem, és mégis épen maradtak a kekszek.