A magyarok repülőjegyeitől...

Ez már tényleg az "ilyennincsbazmeg" minősített esete.

A Hannover-Budapest járaton általában lehet számítani magyarokra, ezzel tisztában vagyok. De ezek...

A becsekkolós pultnál futottam velük össze először. Ahogy haladtam az automata felé, elzúgott mellettem egy tucat nagyon hangos ember, bőröndöket vonszolva. Mármint három lépésre voltam a szalaggal határolt területtől, és akkor. Mondhatni becsusszantak elém. Kedves. De sebaj, egyiküket sem érdekelte az automata, úgyhogy nem sokkal később már a kezemben is volt a beszállókártya. Ilyenkor jön az "uccu a csomagleadós pulthoz" lépés... azaz jönNE, mert kedves honfitársaim megszállták azt a pultot. Is. Beszállókártya nélkül, természetesen. És továbbra is nagyon hangosak voltak, ott ordítozták egymásnak, hogy ki melyik csoporthoz tartozik meg de nehéz a bőröndje meg ide kell az igazolvány is?, én meg majdnem sarkon fordultam, hogy anyu rakott krumplija egy dolog, a FedEx viszont egy másik dolog, ami az előzőt el tudja hozni Hannoverbe. Aztán mégis beálltam a sorba, mert a csomagot azt le kell adni.

Tehát beálltam a sor végére. Két másodperccel később érkezett még négy fő a csordához, akik közül kettő nemes egyszerűséggel beállt elém. Önmagában ez még nem a világ vége, hiszen lehet, hogy mint csoportnak, együtt kell becsekkolniuk, mert valami. Csakhogy.

Ugye civilizált emberek közt ez körülbelül úgy néz ki, hogy "Elnézést, megengedi, hogy csatlakozzak a csoportomhoz?" "Természetesen." Ehhez sajnos meg kell előznöm Önt." "Ó, hogyne, semmi probléma." "Remélem, ezzel nem okozok Önnek kellemetlenséget!" "Ugyan, kérem, örömet okozna, ha beállna elém." "Köszönöm, nagyon kedves." Satöbbi.

Mai esetünknél a civilizált emberek ezen párbeszédhez szükséges száma legalább eggyel kevesebb volt a minimálisnál.

Engem nagyon fel tudnak idegesíteni ezek a dolgok. Ahogy az élet kis dolgainak nagyon tudok örülni, úgy dühítenek fel ezek a kis bosszúságok. Ezért mint saját magam deklarálta civilizált ember, odafordultam a maradék két csordataghoz, hogy ugyan nem állnának-e be már ők is elém, most már oly mindegy.

Természetesen beálltak. Ekkor egy nagyon halk, őket minősítő megjegyzés hagyta el ajkimat, de egyrészt tényleg nagyon halk volt, másrészt másik irányba fordulva mondtam, és egyébként is igazam volt.

Szerencsére nem sokkal ezután megnyílt egypár újabb pult, és mivel még mindig a sor végén álltam, másodikként érkeztem oda. Közvetlenül utánam volt egy honfitársnőm. Aki, mint ezt bárki magyarul tudó megtudhatta három kilométeres körzetben, NEM A CSOPORT TAGJA. VETT MAGÁNAK JEGYET. DE A CÉGE ÚGYIS VISSZAFIZETI. HE-HE-HE.

...hát ilyen nincs.

Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy ha valaki megtudja, hogy én ezekkel egyazon országból származok, harakirit követek el helyben. Átváltottam németre, és bár a büfés csajszi később érzékelte, hogy nem német vagyok (angolul válaszolt a német kérdésemre), szerintem az állampolgárságom nem derült ki.

A gépen már hála az égnek, viszonylag kussban voltak (valamint még ha nem is, zenét hallgattam), egészen az út végéig.

Itt jegyezném meg, hogy életemben először női pilótával utaztam. Nem hiszem, hogy ez az információmorzsa bármi összefüggésben lenne azzal, hogy húsz perccel a kiírt idő előtt értünk földet, de azért jó érzés volt.

Na tehát landoltunk, és hátulról felhangzott a taps. Értitek. Tapsoltak. Bzzzeg, ki tapsol leszálláskor? 

Rendben, a pilóták sok évet töltenek tanulással, és gyakorlással, és még több tanulással és még több gyakorlással, és felelősségteljes munkájuk során többszáz ember életéért vállalják felelősségteljesen a felelősséget, miközben tovább tanulnak és gyakorolnak, hogy aztán felelősségteljesen, hát de bazzeg. Ez a munkájuk. Felszáll, repül, leszáll. Ezért kapják a fizetésüket. A buszvezetők munkája is hasonló (nem ugyanaz, de hasonló), mégse hallottam még soha tapsvihart, mikor a piros 7-es beér a Bosnyák térre.

Utolsóként, megtört emberként szálltam fel a buszra, ami megtette a terminálig hátralevő húsz métert, akkor megint csendben voltak. Aztán jött a csomagkiadó szokásos megrohamozása a legjobb helyekért, a csomagok sok-sok tréfás megjegyzéssel kísért felmarkolása, és végül a terminál elhagyása - természetesen csak úgy, hogy az egyik bevárja a másikat a pont két méter széles folyosón keresztben állva, nehogy más is elférjen. A bőröndömet átemeltem az övén, én meg átsurrantam azon harminc centis résen, amit figyelmetlenségből meghagytak, és végre kiértem a szabad levegőre. Szerencsére tovább már nem kellett utanom velük, valami busz várt rájuk.

A BKV ezek után némiképp kárpótolt: a 200-as szinte azonnal jött, és villámgyorsan elvitt a metróig, ahol nem működött a jegyérvényesítő (a jegyautomata sem; valami mintha az "egyensúly" szót suttogta volna a fülembe), viszont ellenőrök se voltak sehol, tehát megspóroltam egy gyűjtőjegyet, és még csak nem is kell pirulnom miatta.

Itt, ahol meghúzom magam most pár napig, van South Park a televízióban, és a kisboltban volt 175 forintért holnapután lejáró jegeskávé, valamint tejföl (igazi tejföl!!!!), és visszafele jövet hallottam egy olyan jóféle ízes káromkodást. Jó itthon, na. :)