Hamburgban jártunk

Családot látogatni. Mármint az Elpét.

Az odafele út nem volt túl izgalmas - elméletben másfél óra lenne autóval, kivéve háromnapos hétvége kezdetén, mert olyankor az autópálya megtelik biciklit szállító kombikkal, és mikor az embernek esetleg vécéznie kell (indulás előtt megivott kávé) és emiatt betér egy útszéli etetőhelyre, akkor fogcsikorgatva visszamegy a kocsihoz, hogy pénzt vételezzen, majd még inkább fogat csikorgatva konstatálja, hogy odabent nincs pénzváltó, és csak 50 centest fogad el a vécé-beléptető rendszer, ismét visszatér az autóhoz és kijelenti, hogy akkor inkább csomót köt rá és megőrzi az utókornak, mire az Elp elvezeti a száz méterrel odébb rejtőző másik etetőhelyig, ahol ugyanez a felépítés, viszont van pénzváltó, épp csak egy buszra való nyugdíjascsoport áll sorban. Sebaj. Láttam beépített vécédeszka-tisztítót, már megérte. És az 50 centért kaptunk kupont, amit levásárolhattunk a kajáldában.

Hamburgban meglátogattuk az Elp húgát, akinél épp ott időzött a nővére is, valamint mindkét unokahúga és -öccse. Kettő ezek közül olyan 5 éves lehet, a másik kettő 6-7 hónapos, és valami miatt mindenki nagyon viccesnek találja, ha az én kezembe nyomják őket, mikor épp üvöltenek valamiért. Az egyikkel viszonylag könnyű dolgom volt, egyszerűen csak nem szeretett a hátán feküdni, szóval mikor álló helyzetbe emeltem, akkor tök boldogan elkezdett nyáladzani meg rugózni. Valószínűleg csak frusztrálta, hogy ő még a hasára átfordulni se tud. Ambíciói vannak, ez igen becsülendő ebben a korban. A másik kölyök meg ült az etetőszékében, és amint a keze ügyébe került valami, azt levágta a földre, aztán sírt, hogy nincs mivel játszania. Először még jó balek módjára visszaadtam neki a műanyag kulcskarikát, de mikor megint levágta, akkor csak leraktam az asztalra úgy, hogy pont ne érje el. A nagy sikerre való tekintettel odaraktam az ivóedénykéjét is a kulcs mellé, öröm volt nézni, ahogy nyújtózkodott utánuk.

Egy idő után elszabadultunk, jöhetett a felnőttszórakozás: otthoni játszósnadrágok beszerzése nekem (még mindig nem tudtam rászánni magam, hogy kidobjam a régieket, bármennyire el is használódtak már), valamint egy sokemeletes Saturn végignézése (az Elpnek). Na és ezután következett a hazaút.

Azért is mentünk Hamburgba, hogy az Opelt leadjuk a húgnak, tehát visszafele vonattal terveztünk menni. Azt mind a ketten tudtuk, hogy ha nem elővételben vesszük a jegyet, akkor 40€/kopoltyú a Hamburg-Hannover távolság - tekintetbe véve a szolgáltatás minőségét, az ár nem túlzó, szóval nyeltünk egyet, és mikor megláttam egy jegyautomatát (elég sok van szerteszét a pályaudvaron), megcibáltam az Elp karját, hogy lássunk neki. Oké, mondta ő, és nekiláttunk. 

Pár gombnyomással később megszólított minket egy biciklis hölgy, hogy merre megyünk? Az Elp megmondta, hogy Hannover felé. Én magamban csendben értetlenkedtem, hogy ez meg mit akar itt, miért nem hagy minket békében jegyet venni, de hamar megváltozott róla a véleményem.

Kiderült, hogy a Deutsche Bahnnál vannak spéci ajánlatok. Például a Niedersachsen jegy, amivel teljes Alsó-Szászország, valamint Hamburg és Bréma is nyitva áll legfeljebb öt fő számára. Oké, IC vonatra nem lehet vele szállni, de ki érdekel? 80€ helyett 28€ volt a jegy, és a csajszi ebbe adott 10€-t, szóval akárhogy is nézem, fejenként 9€-ért tettük meg a Hamburg-Hannover távolságot, mindössze egy átszállással, két óra húsz perc alatt. (Az IC másfél óra.) Indulás előtt még gyorsan bemutatkoztunk egymásnak (Anja a neve), mert az nem lett volna jó, ha a kalauz látogatásakor kiderült volna, hogy nem is ismerjük egymást; bár az Elp szerint csak a vonaton nem szabad ismerkedni, ha itt az automatánál alakítunk utazócsoportot, az még szabályos. És hát be is mutatkoztunk egymásnak, a legjobb barátok voltunk már több mint három perce.

Jött a kalauz, aki éles szemével felfedezte, hogy Anja biciklijegye csak Hamburg tömegközlekedési hálózatán érvényes, ezért vennie kellett egyet útközben, de vazz, én csak ámultam és bámultam. Egy hangos szó nem hallatszott, a kalauz közölte, hogy ez a helyzet, Anja sajnálkozott, hogy hoppá, ezt nem tudta; előszedett négy euró ötvenet, megkapta a biciklijegyét, elköszöntünk a kalauztól, és kész. Pótdíjazás? Káromkodás, üvöltözés, utas lökdösése, rendőr hívása, leszállítás? Dehogyis.

Mikor megérkeztünk Uelzenbe, ahol volt tíz percünk az átszállásra, egyre jobban örültem, hogy Anja leszólított minket. Nem vagyok egy nagy MÁV-felhasználó, de azért jártam már néhány pályaudvaron, és egyik se így nézett ki. 

Az is tetszett, hogy mikor előkaptam a fényképezőgépet, szinte mindenki automatikusan elkezdett mögöttem átmenni, hogy ne lógjanak bele a képbe (az ismeretlen fiatalember nem vette észre, hogy mire készülök), szóval bár volt egy kis tömeg, ez a képeken nem látszik.

A vonatunk három perccel a kiírt idő előtt jött, és pont 18:09-kor már el is indult, és potom egy óra tíz perc alatt elzötyögtünk Hannover Hbf-re. (Nem egy TGV volt a járgány, de azért hasítottunk rendesen.)

Ott meg ahogy totyogtunk a villamos felé, észrevettem, hogy sok szembejövőnek van fagyi a kezében. 

A fagyievésnek nagyon szigorú szabályai vannak Vissaföldön, például az év első fagyiját csak akkor szabad megenni, ha a nappali átlaghőmérséklet egy héten keresztül meghaladja a 25 C fokot. 

Itt Hannoverben rájöttem, hogy enyhíteni kell a feltételeken, mert már az is szép, hogy egy hétig nem kellett télikabátban menni mindenfele így május idusán, úgyhogy az új szabályok szerint az első fagyi akkor fogyasztható, ha két egymást követő napon is kisüt a nap és mindkét napon 15 C fok felé emelkedik a nappali legmagasabb hőmérséklet.

De ugye hogy megérte. :)