Reggeli után elsurrantam a hírneves kezelésre, ami ötvözte ugyan a fejlékelés és a 4D ultrahang összes előnyös tulajdonságát, így engem pont boldoggá tett volna, ám mivel az ára jócskán meghaladja egy kisebb ország éves GDP-jét, szinte biztos, hogy nem ezzel fogom múlatni .hu töltött időmet.
Vissza a hotelbe, felcsippentettem az Elpet és a csomagokat, majd következett a kijelentkezés, és az egyetlen teljesen pozitív tapasztalat a Kempinskit illetően: míg az Elp a fizetést intézte, én hívtam taxit, hogy vissz
arongyoljunk a lakáshoz. Pont mikor letettem a telefont, megjelent az a katonás külsejű úriember, akiről azért tudjuk, hogy igazából a hotel előtt álldogál és nyitja az ajtókat és hozza-viszi a bőröndöket. Most is fogta és felkapta az én kis, valamint az Elp bazi nagy bőröndjét és elhurcolta mindkettőt. Én csendben szűköltem, hogy "eeeeviteeeeee!", de senki nem hatódott meg ettől. Ami az igazán meglepő, az az, hogy bár csak a szobaszámunkat tudta, tévedhetetlenül levadászta azt az egy taxit, ami az én nevemre érkezett.
(És azért lássuk be, a képen látható kilátásra ébredni sem egy spanyol inkvizíció.)
Ez után következett a költözés kellemetlenebb része. A költöztető gyerekek jó fejek voltak, és tényleg csomagoltak meg rakodtak, ahogy azt csak kívánni lehet, ámde... a vécékagyló nem volt többé olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. Persze feltalálták már a gumikesztyűt és a különböző tisztítószereket, de a mi készleteinket mind becsomagolták. Úgyhogy elzarándokoltam a kisboltba, ahol is vettem szivacsot és tisztítószert, valamint a gyógyszertárba, ahol gumikesztyűt (sokkal olcsóbb, mint a tisztításra specializált és egész kényelmes; és persze hintőpor van benne, így könnyebb leszedni is), majd a bérlők érkezéséig fennmaradó pár órában kitakarítottuk a fürdőszobákat és a hűtőszekrényt, aztán rendeltünk pizzát és felmostam.
Pizzarágcsálás közben megvitattuk, mit tegyünk a nem romlandó kajákkal. Egész pontosan azzal a fél liter ásványvíznek álcázott kerítésszaggatóval, amit nem is tudom, mikor kaptunk egy baráttól. Végül fogtam egy papírfecnit, ráírtam, hogy "PÁLINKA!!!" és beraktam a butykos alá a kamrába. Remélem, elolvassák, mielőtt belekóstolnak. Persze a kórház csak egy köpésnyire van, ha netán mégis meghúznák az ampullát.
Mondhatjátok, hogy egyszerűbb lett volna szólni a bérlőknek, hogy veszélyes anyagot tárolunk a kamrában, de azért ők is szólhattak volna, hogy a harmadik lakó, a két éves Ödönke nem a Napsugár óvoda szíve csücske, hanem egy doberman.
Az Elp beengedte őket; én az egyik pillanatban még békésen üldögéltem az ebédlőasztalnál, a következőben már valami fontos dolgom akadt a hálószobában, csukott ajtó mögött, a kilincsbe kapaszkodva. De most komolyan. Az a kutya három másodpercig csak jött befelé az ajtón - hogy biztos észrevegyem, vagy egyszerűen csak tényleg ekkora, nem tudom. Én jól éreztem magam az ajtó mögött.
Ödönke szemügyre vette új hálószobáját, természetesen zárt ajtók mögött, ezt a pár pillanatot kihasználva kisurrantam a folyosóra (a bejárati ajtó az már komoly darab, azon nem rágja át magát, hiába van hatvannégy foga), és a lakás átadásának további lépései már jórészt ott zajlottak. A bérlők megpróbálkoztak persze az örök sláger "ó, első pillantásra megkedvelte magát"-tal, de legalább nem mondták ki az "á, dehogy harap, szelíd jószág ez" című ordas hazugságot, mert azt még a kutyák nagy barátja, az Elp is látta, hogy ez az eb házőrzésre van kitalálva, és vajmi keveset törődik azzal, hogy kinek a neve szerepel a tulajdoni lapon.
A szerződést meg az anyagiakat már korábban elintéztük, így most csak elhullajtottunk néhány kulcsot és tanácsot, a reptérre menő taxit pedig már odalent vártuk meg. :)
Ezzel jobbára véget is értek az izgalmak aznapra. Oké, a taxisofőr vadidegen útvonalon vitt minket Ferihegyre, de így is, úgy is transzferárat fizettünk, és igazán csak egy kicsit izgultam, hogy szervdonornak visz el minket.
Bő kétórás várakozás után felpattantunk a Malév járatára, elropogtattuk a sósmogyorót, és már meg is érkeztünk Hamburgba. Rövid töprengés után, hogy mit is együnk (a pizza óta, azaz mintegy nyolc órája nem ettünk semmit) megszületett a döntés, hogy kínait. Oké. Elmentünk tehát egy egyszerű kis kínai étterembe. Személyesen a tulaj fogadott minket, mondtuk neki, hogy elvitelre szeretnénk pár falatot vételezni, erre leültetett minket egy asztalhoz, hogy addig se kelljen ácsorognunk, szegény fáradt utazóknak; és a kezünkbe nyomta az étlapot. Bőrkötésest. Míg azt lapozgattuk, hozott egy kis tálkában valami ropogós cuccot és egy-egy kupicányi fura kinézetű, de rettentő finom italt (valami almalikőr lehetett). Oké, neki valószínűleg nem került semmibe, én viszont imádom ezeket a kis figyelmességeket.
Rendeltük, méghozzá olyan izgalmas ételkülönlegességeket, mint például D6 vagy S1, ó, és persze a kedvencemet, a H3-ast (jól átsütve), aztán megnéztük az előtérben levő tó partján hűsölő teknősöket (percekbe telt, mire az egyikük megmozdította a bal hátsó lábát; ezt leszámítva mintha szobrokat néztem volna). Egyikük felkapaszkodott a tavat környező sziklák tetejére - tekintve, hogy nem vezetett oda ösvény, bele se merek gondolni, mikor indulhatott el ez a páncélos hegyi zerge, mondván "Asszony, ne várj meg a vacsorával."
Hazaérvén (az Elp meghitt, 3 és fél négyzetméteres kuckójába) beizzítottuk az ottani laptopot, tévékártyástul, és mindenféle betű-szám kombinációk csipegetése közben megtekintettük a német The Biggest Loser egyik (ritka unalmas) epizódját. És mi került elő a kínai kajás zacskó aljáról? Egy muszklis üvegnyi abból az almalikőr-szerű italból. Azóta is bontatlanul áll az asztalon, de a mindenit, ez a kínai nem az a kínai, ha értitek, mire akarok kilukadni. :)
*Tudom, hogy tehetségtelen, kétbalkezes kripli vagyok, azt is nehezen döntöm el, melyik irányba kell tartani a kamerát, fényképeket fetölteni, butítani meg végképp nem tudok, és egyébként is hogy képzelem, erről tehát nem is kívánok hallani. :)
Vissza a hotelbe, felcsippentettem az Elpet és a csomagokat, majd következett a kijelentkezés, és az egyetlen teljesen pozitív tapasztalat a Kempinskit illetően: míg az Elp a fizetést intézte, én hívtam taxit, hogy vissz
arongyoljunk a lakáshoz. Pont mikor letettem a telefont, megjelent az a katonás külsejű úriember, akiről azért tudjuk, hogy igazából a hotel előtt álldogál és nyitja az ajtókat és hozza-viszi a bőröndöket. Most is fogta és felkapta az én kis, valamint az Elp bazi nagy bőröndjét és elhurcolta mindkettőt. Én csendben szűköltem, hogy "eeeeviteeeeee!", de senki nem hatódott meg ettől. Ami az igazán meglepő, az az, hogy bár csak a szobaszámunkat tudta, tévedhetetlenül levadászta azt az egy taxit, ami az én nevemre érkezett.(És azért lássuk be, a képen látható kilátásra ébredni sem egy spanyol inkvizíció.)
Ez után következett a költözés kellemetlenebb része. A költöztető gyerekek jó fejek voltak, és tényleg csomagoltak meg rakodtak, ahogy azt csak kívánni lehet, ámde... a vécékagyló nem volt többé olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. Persze feltalálták már a gumikesztyűt és a különböző tisztítószereket, de a mi készleteinket mind becsomagolták. Úgyhogy elzarándokoltam a kisboltba, ahol is vettem szivacsot és tisztítószert, valamint a gyógyszertárba, ahol gumikesztyűt (sokkal olcsóbb, mint a tisztításra specializált és egész kényelmes; és persze hintőpor van benne, így könnyebb leszedni is), majd a bérlők érkezéséig fennmaradó pár órában kitakarítottuk a fürdőszobákat és a hűtőszekrényt, aztán rendeltünk pizzát és felmostam.
Pizzarágcsálás közben megvitattuk, mit tegyünk a nem romlandó kajákkal. Egész pontosan azzal a fél liter ásványvíznek álcázott kerítésszaggatóval, amit nem is tudom, mikor kaptunk egy baráttól. Végül fogtam egy papírfecnit, ráírtam, hogy "PÁLINKA!!!" és beraktam a butykos alá a kamrába. Remélem, elolvassák, mielőtt belekóstolnak. Persze a kórház csak egy köpésnyire van, ha netán mégis meghúznák az ampullát.
Mondhatjátok, hogy egyszerűbb lett volna szólni a bérlőknek, hogy veszélyes anyagot tárolunk a kamrában, de azért ők is szólhattak volna, hogy a harmadik lakó, a két éves Ödönke nem a Napsugár óvoda szíve csücske, hanem egy doberman.
Az Elp beengedte őket; én az egyik pillanatban még békésen üldögéltem az ebédlőasztalnál, a következőben már valami fontos dolgom akadt a hálószobában, csukott ajtó mögött, a kilincsbe kapaszkodva. De most komolyan. Az a kutya három másodpercig csak jött befelé az ajtón - hogy biztos észrevegyem, vagy egyszerűen csak tényleg ekkora, nem tudom. Én jól éreztem magam az ajtó mögött.
Ödönke szemügyre vette új hálószobáját, természetesen zárt ajtók mögött, ezt a pár pillanatot kihasználva kisurrantam a folyosóra (a bejárati ajtó az már komoly darab, azon nem rágja át magát, hiába van hatvannégy foga), és a lakás átadásának további lépései már jórészt ott zajlottak. A bérlők megpróbálkoztak persze az örök sláger "ó, első pillantásra megkedvelte magát"-tal, de legalább nem mondták ki az "á, dehogy harap, szelíd jószág ez" című ordas hazugságot, mert azt még a kutyák nagy barátja, az Elp is látta, hogy ez az eb házőrzésre van kitalálva, és vajmi keveset törődik azzal, hogy kinek a neve szerepel a tulajdoni lapon.
A szerződést meg az anyagiakat már korábban elintéztük, így most csak elhullajtottunk néhány kulcsot és tanácsot, a reptérre menő taxit pedig már odalent vártuk meg. :)
Ezzel jobbára véget is értek az izgalmak aznapra. Oké, a taxisofőr vadidegen útvonalon vitt minket Ferihegyre, de így is, úgy is transzferárat fizettünk, és igazán csak egy kicsit izgultam, hogy szervdonornak visz el minket.
A reptéren valami fontos embereket várhattak, mert volt ott egy tucatnyi motoros rendőr, fekete zakós és napszemüveges emberek tömkelege sötétített ablakos autóknak támaszkodva, satöbbi. Tiszta szerencse, hogy még a szokásosnál is korábban értünk ki, mert fél órával az érkezésünk után mintha nem mozdult volna senki és semmi.
Ennél többen is voltak ám, csak annyi nem fért bele a kamerába
Ennél többen is voltak ám, csak annyi nem fért bele a kamerábaRendeltük, méghozzá olyan izgalmas ételkülönlegességeket, mint például D6 vagy S1, ó, és persze a kedvencemet, a H3-ast (jól átsütve), aztán megnéztük az előtérben levő tó partján hűsölő teknősöket (percekbe telt, mire az egyikük megmozdította a bal hátsó lábát; ezt leszámítva mintha szobrokat néztem volna). Egyikük felkapaszkodott a tavat környező sziklák tetejére - tekintve, hogy nem vezetett oda ösvény, bele se merek gondolni, mikor indulhatott el ez a páncélos hegyi zerge, mondván "Asszony, ne várj meg a vacsorával."
Hazaérvén (az Elp meghitt, 3 és fél négyzetméteres kuckójába) beizzítottuk az ottani laptopot, tévékártyástul, és mindenféle betű-szám kombinációk csipegetése közben megtekintettük a német The Biggest Loser egyik (ritka unalmas) epizódját. És mi került elő a kínai kajás zacskó aljáról? Egy muszklis üvegnyi abból az almalikőr-szerű italból. Azóta is bontatlanul áll az asztalon, de a mindenit, ez a kínai nem az a kínai, ha értitek, mire akarok kilukadni. :)
*Tudom, hogy tehetségtelen, kétbalkezes kripli vagyok, azt is nehezen döntöm el, melyik irányba kell tartani a kamerát, fényképeket fetölteni, butítani meg végképp nem tudok, és egyébként is hogy képzelem, erről tehát nem is kívánok hallani. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése