A Szent Szekrény legendája

Szombat reggel, mikor az ember anyagcseréje épp a legrosszabb formájában van, az Elpek általában kipattannak az ágyból hajnalok hajnalán és össze akarják rakni a napok óta a nappaliban sorvadozó Antióchiai Szent PAX szekrényt. Mit lehet ilyenkor tenni? Én mondjuk olvastam volna még, de ha az emberről leráncigálják a paplant, alóla a lepedőt, matracot és ágybordázatot ki, akkor bizony nincs más hátra, mint a könyv kikapcsolása és lelkesedés erőltetése az arcra.

Először is fogtuk a négy ártatlanul a falnak támaszkodó magas, vékony kartondoboz egyikét, lefektettük, kicsomagoltuk, összeszedtük a hátunk maradványait és a doboz tartalmát átcipeltük a hálószobába. (Egy-egy ilyen doboz körülbelül 50 kiló lehetett.) Aztán az Elp, a mai szekrényösszerakás mozgatórugója és egyben munkavezetője gondosan átnézte a manual vonatkozó részét, hasonló gondossággal kiszedegetett mindenféle csavarokat, majd néhányat egy csavarhúzó kíséretében a kezembe nyomott, mondván a szekrény alsó része az enyém, és "oda legalulra négy csavar kell". Megnéztem, ami kezemben volt. "Te Elp, ez öt csavar." Ő is megnézi, még egyet hozzácsap: "Mert hat kell." Ooooké...
Nekilátok becsavarozni őket a legalsó lukba, az elsőnél megállít. "Ne oda, mondom, hogy a másodikba." ??? Jó, ő a főnök, engedelmesen kiszedem az elsőt, eggyel feljebb rakom, elkezdem csavarozni, megint megállít. "Miért oda?" Nézek rá okosan: "Mert... ez a második?" "De hát a harmadikba kell!"
Ekkor már én is vetettem egy pillantást a manualba. És tényleg a harmadikba kellett, nahát! :) Kicsit neheztelt rám, miután megkérdeztem tőle, hogy látta-e a Gyaloggalopp német változatát, majd igenlő válaszát követően fel-alá gurultam a padlón ROFL jelleggel.

Szó se róla, a kezdeti apró döccenéseket leszámítva villámos gyorsasággal haladtunk, mert (a) mindketten feketeöves IKEÁsok vagyunk (b) PAX szekrényt összerakni óvodások is tudnának, ha meg tudnák emelni az oldallapokat (c) az Elp nem hagyott lustulni, mert Németországban az egyik szokatlan rendelet az, hogy hétvégén (és talán hétköznap is) délután 1 és 3 óra közt tilos zajongani. (Délutáni szundi vagy mifene.)
12:49 perckor már a negyedik szekrény is összeállt, 12:58 perckor pedig mindegyik haptákban, vízszintesen, ill. függőlegesen állt egymás mellett és szoros összetartásban (hiába, egy 5 centis acélcsavar rá tudja venni erre még a legmakrancosabb szekrényt is).

Ekkor már halkan szűköltem, hogy én ééééhessss(C) vagyok (a reggeli elmaradt - az Elp pénteken gondos elpként hazahozott egy zsák brötchent [zsemlefunkciójú péksütemény], majd elfelejtette azokat nejlonzacskóba rakni, szombat reggel pedig a kerekded szikladarabok megpuhítása nem tűnt vonzó ötletnek), de szerintem még sötétedéskor is ott igazgattuk volna az oldallapokat, ha az Elp nem döbben rá falfúrás közben, hogy az ott nem fal, hanem egy bő tizenöt centi vastag gipszkartonréteg. Ennek örömére el is mentünk ebédelni a sarki olasz vendéglőbe. Elcsipegettünk ezt-azt, semmi komolyat, és nem is volt nagy szám a kaja, épp csak tíz ujjunkat nyaltuk meg utána (szokás szerint).
Mindig más mintát rajzolnak a levesre, ami teljesen igazi paradicsomból készül, és irtó finom. A pizza meg olyan, mint amit másutt órákig igazgatnak, hogy a reklámújság címoldalára kerüljön.

Ezután megkíséreltük a hozzánk közeli Bauhaus (kvázi Obi) megközelítését. Ugye a sarki olasz kajáldában eltöltött békés órácska után az ember legkevésbé egy három-öt kilométeres gyalogtúrára vágyik, de ha az Elp azt mondja, hogy nekünk kell valami kütyü onnan, akkor az bizony kell.
A Bauhaus igazából közel van hozzánk, csak mivel ezt mi nem tudtuk, széles kerülővel jutottunk el oda. És pont mikor már megláttuk a feliratot a következő körforgalom után harminc méterre, telefonált az Elp Hamburgban élő, egyébként magyar kollégája, hogy negyven perc múlva a ház előtt lesz. Öt perc alatt összeszedtünk valami fadarabokat, egy tégely nemtommit, egy elosztót, egy olyasféle kütyüt, amit Batman is használ falak átlövésére és aztán önmaga felhúzására (jó, nem pont ugyanazt, csak olyasmit), és persze egy új csavarhúzót nekem, majd erőltetett menetben nekivágtunk a hazafelé vezető útnak. Utána meg még vásárolni is elmentem. Nem vagyok normális, ezt mindig mondogatják nekem, de eddig nem hittem volna, hogy igazuk lenne. Mindegy, az Elp és kedves, drága barátunk addig is jól elvoltak, a délután vásárolt cuccok segedelmével a falhoz állították a szekrényt (ekkor kezdtem rájönni, hogy micsoda kincs is érkezett hozzánk), és nekiláthattunk a fiókok és polcok és nadrágtartók és ruhaakasztók beszerelésének.
Újfent bebizonyosodott, hogy az IKEA tervezői közt túlnyomó többségben vannak a szadista vadállatok, akik élvezetüket lelik a minél élesebb szélű csavarok és fióktartók kitalálásában és legyártatásában. Most is biztos ott ülnek egy kupacban, nézik online az eladott Komplement polcok számát és hangosan röhögnek azokon a szerencsétleneken, akiknek nem acélborítású az ujjbegyük. Kevésen múlt, hogy még mindig rendelkezem mind az összes ujjammal, de a már korábban emlegetett nagyszerű ember (a hamburgból jött hazámfia) kikapta a kezemből a csavarhúzót és becsavarta mind a 26 pengeéles polctartó bigyót. (Valószínűleg az Elp is megtette volna, de ő a saját fiókjaival volt elfoglalva.)

A végén teljesen úgy nézett ki a szekrény, ahogy a tervezőprogramban is. Mi pedig úgy, mint akiken végigment egy úthenger (fejenként), és még úgy is éreztem magam. A nagyrabecsült vendéget elvittük vacsorázni, és rettentően furdalt a lelkiismeret, hogy utána hagytuk autóba ülni, de egyrészt ő ragaszkodott hozzá, másrészt odahaza megint javítottam a helyből felszállva elalvás világcsúcsán, és reggel már várt minket az SMS tőle, hogy a fényképezőgépét ittfelejtette, úgyhogy nem is aggódhattam sokáig.