Hogy is kerültem ide? (5. rész)

Ez kissé hosszúnak ígérkezik, párnapi hideg élelem előkészítése ajánlott.

Kábé itt hagytam abba, mielőtt a nettelenség a torkomra forrasztotta volna a szavakat.
Beértünk végül Alsó-Szászország fővárosába, az Elp kanyarodott jobbra, balra, csak ámultam és bámultam, hogy igazodhat itt ki ilyen jól (most volt ott másodjára életében), és már meg is érkeztünk a házhoz. Szép, vörös téglás épület, belül frissen felújítva, kívülről meg mintha új lenne (vagy szintén nemrégiben felújítva, csak azt nem írták le a weboldalán). A bőröndöket cipelve azonban rájöttem, miért is ajánlgatott az Elp annyira földszinti lakásokat. A mienk ugyanis a harmadikon van. És lift az nincs.
Nincs ellenemre egy kis testmozgás, a lépcsőzés kitűnő kardioedzés, ezzel teljesen tisztában vagyok. Épp csak egy halvány balsejtelem kezdett motoszkálni bennem. De a lakást megpillantva ez egyelőre feledésbe merült.

Mert a lakás az szép. Világos. Frissen felújított. És azt mondtam volna, hogy a harmadikon lakunk? Minő botorság volt ezt állítanom, csodálom, hogy még egyáltalán hisztek nekem valamiben is. Mi ugyanis a harmadikon és a negyediken lakunk. Emeletes a lakás, bizony. Ez itt az emelet:
...amit után gyorsan bekukkantottam a nappaliba, ami már odalent van, és pont úgy néz ki, mint a hálószoba, ez a kép tehát mindkettőről készülhetett volna:

És végül következzék a lakás (egyik) fénypontja, a Fürdőszoba. A kép összerakásáért elnézést, elég kezdetleges módszerekkel és tudással rendelkezem e téren.


Nahát, itt lakunk.

Másnap érkeztek volna a költöztetők a bútorokkal, a lakás meg ott állt teljesen üresen, el is indultunk tehát az IKEA-ba. Az Elp helybeli kollégája azt a homályos utalást tette, hogy el kell indulni X irányba, és akkor egyszer csak kinő a földből egy, két-három kilométerre a lakástól. Mi tehát szívünkben gyermeki hittel kocsiba pattantunk és elindultunk a jelzett irányba.

Többször 3 km megtétele után sem láttunk semmi IKEA-ra utaló jelet, a (z állítólag) GPS-sel rendelkező HTC okostelefon szerint még mindig Hamburgban voltunk, az egyetlen térképünk pedig még 2000-ben készült, és elképzelhetőnek tartottuk, hogy azóta (a sok eső miatt) nőtt olyan IKEA, amit a térkép nem jelez. Az Elp igen ravaszul betoppant egy benzinkútra (azok sem hemzsegnek éppenséggel Hannover északi részén), és térképvásárlás örvén megtudakolta, hogy merre is lehet a keresett bolt. A legújabb útmutatás szerint menjünk "a Messe feliratokat követve, és ott lesz az, nincs messze ide". Aha.

Németországban nehéz amiatt eltévedni, mert nem kap az ember elég információt, sőt, a zavart inkább az okozza, hogy magyar szemmel nézve túl sok a tábla: mikor a tizedik "Hannover Messe" táblát is magunk mögött hagytuk, kezdtem nyugtalankodni. A huszadik után már az Elp is. Szintén magyar megszokásból számítottam arra is, hogy az adott bolt ötven kilométerre előre elkezdi kiplakátolni magát, de ez nem az az ország. Itt minden szerényen meghúzza magát, időnként egy vastagabb fa törzse mögül kikukucskál egy két négyzetméteres tábla, amin szabad szemmel épp olvashatóan ott van egy bolt neve, de irány, becsült távolság már csak a legritkább esetben.

Lassan megérkeztünk az Expo területére, és szinte egyszerre kiáltottunk fel az Elppel, hogy "Ott!!!!" Megláttuk ugyanis az autópálya bal oldalán a kacsalábon forgó (álló) IKEA feliratot, ami közvetlenül az épületből nőtt ki. Hirtelen minden napsugarasabbnak tűnt, mert éreztük, hogy közel az áfonyaszószos húsgombócok földje (éhes voltam). Épp jött is egy lekanyarodás, lekanyarodtunk, aztán jött volna az átkelés az autópálya alatt/fölött. Ilyen lehetőség nem volt. Kanyarogtunk megint egy sort, sikerült átverekedni magunkat a túloldalra, de addigra hiába néztünk szerteszét, sehol a kacsalábas felirat. Cikáztunk még egy keveset, és hopp! Egy kacsaláb sejlett fel a messzeségben. Arra vettük utunkat. Mire odaértünk, már nem volt ott semmi.
A következő, rémálomba hajló egy órát inkább nem részletezném. A lényeg az, hogy ahova mi mentünk, onnét minden IKEA elosont és másutt verte fel a tanyáját, mi meg csak kanyarogtunk, mentünk egyenesen, és képtelenek voltunk ráakadni. Jó idő múlva azért sikerült valami hihetetlen véletlen folytán a jó sávba sorolnunk, ahonnét egy kis sáros mellékutat átszelve bejutottunk a parkolóba. (A kép csupán illusztráció.)

A következő négy és fél órát odabent töltöttük: ettünk, majd megterveztük és megrendeltük a konyhát a kiállított számítógépek és egy kedves alkalmazott segítségével (ez utóbbiról azóta kiderült, hogy kicsit hazudós). Még valami szekrényeket is kiválasztottunk ide fentre (az irodába), és természetesen a már körberajongott irodai asztalt is, és Marcust, a forgószéket. Néztünk függönyöket, bepakoltunk egy szőnyeget is a kosárkába, meg egy kis ezt és egy kis azt. Aztán hirtelen fél óra híján záróra lett, ideje lett volna összeszedni a cuccokat és megrendelni a hazaszállítást - de itt az nem szükséges. Van olyan szolgáltatás (felár fejében, természetesen), hogy az ember feltölt egy ajándékkártyát a szükséges összeggel, mellékeli a kívánt cumók listáját, megbeszéli a szállítást, aztán hazamegy és kötöget vagy tájképet fest, míg megjelennek az izmos munkások. Igénybe is vettük ezt a lehetőséget (az vesse ránk az első MALM polcot, aki már tologatott egy komplett konyhát két nagy bevásárlókocsin egyszerre), épp csak a legszükségesebbeket gyűjtöttük be és vittük haza.

Többek közt például a szőnyeget. 200x200 centi, a tömegét nem ismerem, de nem is akarom ismerni. Ezt az Elp vitte fel a harmadikra, nem én. Rám maradtak a függönyök (darabja hat kiló, és rengeteg ablak van ebben a lakásban), valamint, mivel azért mégis hamarabb végeztem, sutba vágtam az "úrihölgyek nem cipekednek" elveimet és beszálltam a szekrénydarabok felcipelésébe. Az Elp kettesével vitte fel őket, én maradtam a szolid és megfontolt egyesével cipekedésnél, de így is hálás vagyok az évtizedes csocsós múltamért, ami megkeményítette a tenyeremben a bütyköket. Legközelebb maximum a másodikra költözünk, az biztos.