Talkline - a Vodafone egyik alvállalkozója (ha jól tudom)
Az Elp rajtuk keresztül állt szerződésben a Vodefone-nal. Ez jó dolog volt neki, például mert az itteni szokások szerint kétévente választhat néhány telefonkészülék közül egyet 1 euróért. Pár napja járt le a két év, én is itt vagyok egy szem német telefonszám nélkül, logikusnak tűnt, hogy rendel egy partnerkártyát és hozzá egy telefonkészüléket is. Érintőképernyőset, 5 megapixeles kamerával. (Azt hiszem, a konyhaszerelésnél már csak a kütyüket szereti jobban.) A partnerkártyára is kitűnő percdíjak voltak, ráadásul egymást ingyen tudtuk volna hívni. Tyűdejó, neten meg tudjuk rendelni? (Ekkor már megvolt a 3G modem, és nem ártott volna, ha a cégből fel is tudnak hívni a népek; a magyar telefonomon ez percenként 61HUF lett volna, Skype az 5GB-os korlátozás mellett túl kockázatos lett volna, a vonalas telefonunk pedig csak a T-Com szerint működött.) Meg hát, uccu neki!
Az Elp bejelentkezett az oldalra, ahol az volt a meglepetés, hogy a fiók még mindig a volt- és azóta sajnos elhunyt barátnőjének a nevén volt, pedig az már jó három éve történt, és annak idején a halotti bizonyítványt elküldve kérelmezte kétszer is, hogy kerüljön a szerződés az ő nevére, mivel ő az egyetlen használója. De sebaj, ezen ne akadjunk fenn, majd szól nekik még egyszer, most a telefont intézzük el. Meg is rendelte a partnerkártyát és a telefonkészüléket, megadta, hogy az itteni címre érkezzen a cucmók, Sai Vis névre, hogy át tudjam venni, ha ő nincs itthon. Azzal biztatott, hogy négy-öt nap, és itt lesz a kártya és a telefon.
Ez még az IKEA-fogfehérje előtt történt, ezzel magyarázható, hogy öt+még néhány nap elteltével teljesen naivan megkérdeztem az Elpet, hogy hallott-e valamit a telefonról. Mondta, hogy majd telefonál másnap nekik. Amit meg is tett, és este tájékoztatott a hívás eredményéről: még egyiket se küldték el, nem is tudják, mit és egyáltalán, de visszahívást ígértek még aznapra. Ez természetesen nem történt meg, de mivel akkor tudta meg azt is, hogy a munkalap sem várható egyhamar, cseppet sem hibáztattam, hogy nem hívta fel őket ő megint.
Aztán persze megtette. Most már sokkal több információval tudták biztatni: a kártyát elküldték XY-nak (vadidegen név) Münchenbe, és már aktiválták is! (Ez utóbbit nagyon büszkén mondta az ügyfélszolgálatos. Mintha a kártya aktiválása nem csak annak használatát tenné lehetővé, de még a világbéke is kitörne miatta.) De itt még nincs vége kis történetünknek.
Az Elp a döbbenettől szólni sem tudott, így a Talkline-os ügyintéző folytatta a dicső történetet: a kártya tehát jó helyen van, a hozzá tartozó információkat, a PIN-, PUK- és egyéb kódokat pedig elküldték a telefonnal együtt az Elp hamburgi címére. Talán. Majdnem biztos. Ő legalábbis úgy látja a rendszerben, hogy az nem ment Münchenbe, akkor pedig csak a másik címre mehetett.
Ezután mertem csak azt javasolni, hogy menjünk el egy random boltba és ott vegyünk egy akármilyen feltöltős telefont. Rávilágítottam a tényre, hogy bár szeretek telefonközpontokkal játszani, én összekötni szeretem az embereket, nem beszélni velük, és legyen ő bármennyire is szívem csücske és napsugár életem egén, fél kezemen össze tudom számolni, hogy idén hány percet töltöttem vele a telefonon, így az "egymást ingyen hívhatjuk" nem is olyan fontos, igaz?
Nagy meglepetésemre azonnal bólintott, hogy nosza, induljunk, még csak este hét van, nyolcig biztos nyitva vannak. Úgyhogy elgaloppoztunk a főpályaudvarra, legkedvencebb T-pontomba és pár perc leforgása alatt már volt is német telefonszámom, teljes 10 euró lebeszélhetőséggel. (Egy jópontot kapnak ezért, így már -9999 pontnál járnak. Hajrá, T-Com, ne add fel!) Ekkor vettem észre, hogy errefelé a PIN beállítása nélkül árulják a kártyákat, azaz a telefon bekapcsolásakor nem kell semmit megadni. Reméltem, hogy a müncheni XY erre nem jött rá, vagy legalábbis nem szeret sokat külföldre telefonálni.
Másnap az Elp ismét telefont ragadott, hogy most már tényleg átírassa a szerződést a saját nevére. Elszótagolta kérését az ügyfélszolgálatosnak, hivatkozott a korábban küldött dokumentumokra... bár egy szót sem értettem belőle, engem teljesen meggyőzött. Látszólag az ügyfélszolgálatost is. Ígéretet kapott rá, hogy azonnal intézkednek.
Intézkedtek is. Másnap délelőtt hirtelen elkezdett működni a vezetékes telefonunk, és "de jó móka!" felkiáltással azt játszottuk, hogy ő lemegy és én felhívom a vezetékesről. Ám a kicsörgés zaja helyett valami nő mondott valamit németül. Hát igen... a Talkline működésbe lendült: azonnal letiltották a kártyáját. Felhívta őket a vezetékesről, hogy ez meg mi a répa? Elmagyarázták neki, hogy ez teljesen normális, hiszen pont ő kérte a szerződésmódosítást, nem? Akkor meg minek panaszkodik? Nyilvánvaló, hogy ahhoz meg kell szüntetni a jelenlegi kártyáját! Kap majd helyette újat. Persze, a telefonszáma is új lesz, mégis, mire számított? Hogy mikor kapja meg az új kártyát? Ó, úgy két hét, legfeljebb négy...
Annyit sikerült kisírni a végén, hogy elérhető lett egyelőre a "régi" számán. A T-Com pedig alighanem felküzdheti magát -9998 pontra.
Az Elp rajtuk keresztül állt szerződésben a Vodefone-nal. Ez jó dolog volt neki, például mert az itteni szokások szerint kétévente választhat néhány telefonkészülék közül egyet 1 euróért. Pár napja járt le a két év, én is itt vagyok egy szem német telefonszám nélkül, logikusnak tűnt, hogy rendel egy partnerkártyát és hozzá egy telefonkészüléket is. Érintőképernyőset, 5 megapixeles kamerával. (Azt hiszem, a konyhaszerelésnél már csak a kütyüket szereti jobban.) A partnerkártyára is kitűnő percdíjak voltak, ráadásul egymást ingyen tudtuk volna hívni. Tyűdejó, neten meg tudjuk rendelni? (Ekkor már megvolt a 3G modem, és nem ártott volna, ha a cégből fel is tudnak hívni a népek; a magyar telefonomon ez percenként 61HUF lett volna, Skype az 5GB-os korlátozás mellett túl kockázatos lett volna, a vonalas telefonunk pedig csak a T-Com szerint működött.) Meg hát, uccu neki!
Az Elp bejelentkezett az oldalra, ahol az volt a meglepetés, hogy a fiók még mindig a volt- és azóta sajnos elhunyt barátnőjének a nevén volt, pedig az már jó három éve történt, és annak idején a halotti bizonyítványt elküldve kérelmezte kétszer is, hogy kerüljön a szerződés az ő nevére, mivel ő az egyetlen használója. De sebaj, ezen ne akadjunk fenn, majd szól nekik még egyszer, most a telefont intézzük el. Meg is rendelte a partnerkártyát és a telefonkészüléket, megadta, hogy az itteni címre érkezzen a cucmók, Sai Vis névre, hogy át tudjam venni, ha ő nincs itthon. Azzal biztatott, hogy négy-öt nap, és itt lesz a kártya és a telefon.
Ez még az IKEA-fogfehérje előtt történt, ezzel magyarázható, hogy öt+még néhány nap elteltével teljesen naivan megkérdeztem az Elpet, hogy hallott-e valamit a telefonról. Mondta, hogy majd telefonál másnap nekik. Amit meg is tett, és este tájékoztatott a hívás eredményéről: még egyiket se küldték el, nem is tudják, mit és egyáltalán, de visszahívást ígértek még aznapra. Ez természetesen nem történt meg, de mivel akkor tudta meg azt is, hogy a munkalap sem várható egyhamar, cseppet sem hibáztattam, hogy nem hívta fel őket ő megint.
Aztán persze megtette. Most már sokkal több információval tudták biztatni: a kártyát elküldték XY-nak (vadidegen név) Münchenbe, és már aktiválták is! (Ez utóbbit nagyon büszkén mondta az ügyfélszolgálatos. Mintha a kártya aktiválása nem csak annak használatát tenné lehetővé, de még a világbéke is kitörne miatta.) De itt még nincs vége kis történetünknek.
Az Elp a döbbenettől szólni sem tudott, így a Talkline-os ügyintéző folytatta a dicső történetet: a kártya tehát jó helyen van, a hozzá tartozó információkat, a PIN-, PUK- és egyéb kódokat pedig elküldték a telefonnal együtt az Elp hamburgi címére. Talán. Majdnem biztos. Ő legalábbis úgy látja a rendszerben, hogy az nem ment Münchenbe, akkor pedig csak a másik címre mehetett.
Ezután mertem csak azt javasolni, hogy menjünk el egy random boltba és ott vegyünk egy akármilyen feltöltős telefont. Rávilágítottam a tényre, hogy bár szeretek telefonközpontokkal játszani, én összekötni szeretem az embereket, nem beszélni velük, és legyen ő bármennyire is szívem csücske és napsugár életem egén, fél kezemen össze tudom számolni, hogy idén hány percet töltöttem vele a telefonon, így az "egymást ingyen hívhatjuk" nem is olyan fontos, igaz?
Nagy meglepetésemre azonnal bólintott, hogy nosza, induljunk, még csak este hét van, nyolcig biztos nyitva vannak. Úgyhogy elgaloppoztunk a főpályaudvarra, legkedvencebb T-pontomba és pár perc leforgása alatt már volt is német telefonszámom, teljes 10 euró lebeszélhetőséggel. (Egy jópontot kapnak ezért, így már -9999 pontnál járnak. Hajrá, T-Com, ne add fel!) Ekkor vettem észre, hogy errefelé a PIN beállítása nélkül árulják a kártyákat, azaz a telefon bekapcsolásakor nem kell semmit megadni. Reméltem, hogy a müncheni XY erre nem jött rá, vagy legalábbis nem szeret sokat külföldre telefonálni.
Másnap az Elp ismét telefont ragadott, hogy most már tényleg átírassa a szerződést a saját nevére. Elszótagolta kérését az ügyfélszolgálatosnak, hivatkozott a korábban küldött dokumentumokra... bár egy szót sem értettem belőle, engem teljesen meggyőzött. Látszólag az ügyfélszolgálatost is. Ígéretet kapott rá, hogy azonnal intézkednek.
Intézkedtek is. Másnap délelőtt hirtelen elkezdett működni a vezetékes telefonunk, és "de jó móka!" felkiáltással azt játszottuk, hogy ő lemegy és én felhívom a vezetékesről. Ám a kicsörgés zaja helyett valami nő mondott valamit németül. Hát igen... a Talkline működésbe lendült: azonnal letiltották a kártyáját. Felhívta őket a vezetékesről, hogy ez meg mi a répa? Elmagyarázták neki, hogy ez teljesen normális, hiszen pont ő kérte a szerződésmódosítást, nem? Akkor meg minek panaszkodik? Nyilvánvaló, hogy ahhoz meg kell szüntetni a jelenlegi kártyáját! Kap majd helyette újat. Persze, a telefonszáma is új lesz, mégis, mire számított? Hogy mikor kapja meg az új kártyát? Ó, úgy két hét, legfeljebb négy...
Annyit sikerült kisírni a végén, hogy elérhető lett egyelőre a "régi" számán. A T-Com pedig alighanem felküzdheti magát -9998 pontra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése