A könnyed esti torna után nekiindultunk táplálékot keresni. Alig volt fél tíz, ilyenkor Bpesten már elég rondán néznek az emberre a legtöbb helyen, ha étket kíván fogyasztani, itt viszont betértünk az első szembejövő vendéglátóipariba, és szó nélkül a kezünkbe nyomták az étlapot. Nem szó nélkül persze, mert nagyon kedves "Guten Abend"-eket kaptunk az arcunkba a felszolgálóhölgytől, fene hitte volna, hogy ez vár ránk ilyen későn. Betermeltük az elemózsiát, és nagy kelletlenül feltápászkodtunk. A felszolgálócsajszi adott egy tippet, hogy hová mehet az ember a környéken szállodába, szerencsére nem volt messze a "schlafgut" nevű hely.
Ekkor már tényleg későre járt, mert a recepcióst úgy kellett felébreszteni, de ehhez képest ő is teljesen a helyzet magaslatán volt. Még azt is megkérdezte, hogy szeretnénk-e wifizni. Az Elp azonnal rávágta, hogy igen (nagy túlélő a srác, és akkor már egy napja nem volt net a kezemben), mire a recepciós srác helyesbített, hogy hoppá, wifi az csak reggelinél van, az étkezőben... [kezdett elborulni az agyam] ...de a szobákban is lehet vezetékesen szörfölni.... [a ráncok kisimultak a homlokomon, azonban a könnyzacskók megrezzentek, ahogy eszembe jutott, hogy hol is vannak a hálókábeleink] ...és ha netán nem is lenne nálunk lankábel, ő tud adni... [halványan pislákoló reménysugár] ...potom 5 euróért. [az Elp oda se nézve lefogott, mielőtt a srác torkának ugrottam volna] Ezt az ajánlatot igénybe is vettük, felmentünk, fogmosás, a vérszívó mindenségük szidása, netezés, alvás.
Reggel fogmosás, fürdés, netezés, reggelizés, kijelentkezés, lakásba visszamenés, költöztetők várása. Azt mondták, reggel 9-re érkeznek, engem fél kilenctől kezdve egyre jobban idegesített a porréteg a mosdókon és úgy általában a lakásban, háromnegyedkor már meg is pattant bennem valami, és közöltem a Elppel, hogy én megyek felderítőkörútra, mert egy életem, egy halálom, én bizony seprűt/lapát szerzek, ha a fene fenét eszik is. Mindig mondtam, hogy nagy túlélő a srác, mert még csak a szeme se rebbent, sőt, felajánlotta, hogy lekísér a földszintre, hogy ha megérkeznek a fijjug, be tudja engedni őket azonnal.
A fijjug természetesen már rég odalent várták a ház előtt, hogy 9 óra legyen - egyikük békésen nyomogatta a telefonját, a másik egy netbookkal játszadozott, az 5 eurós hálókábelre gondolva egy csepp lelkiismeret-furdalásom nem volt, amiért megzavartam ezt az idillt.
Mire visszaértem a Rewe nevű boltból, a dobozok szűk negyede már odafönt volt. Az Elp, aki addig szorgosan ikszelgette a listáról a felcipelt dobozok számát, repesett a boldogságtól, hogy rám hagyományozhatja ezt a hihetetlenül érdekes és kreatív feladatot, ami egyben azt is jelentette, hogy a porréteg továbbra is ott röhögött rajtam. Ő meg elment megvásárolni mindazon lényegtelen dolgokat, amik nekem eszembe se jutottak - ásványvíz, keksz.
Nem sokkal később rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is baj, hogy a processzoridőmet az 1-124-ig terjedő számok kihúzogatására kell fordítanom, mert szivacsot azt persze elfelejtettem venni, és azért annyira nem zavar a kosz, hogy egy szál gumikesztyűben lássak neki.
Sorra érkeztek a dobozok (és meg kell mondanom, ezek a költöztetők nem olyan pipogya alakok, mint az IKEA szerződéses szállítói .hu és .de - azok lihegnek és szenvednek és látod rajtuk, hogy még két lépés azzal a dög nehéz dobozzal és szívroham viszi el őket a túlerőltetés miatt, és ez a TE HIBÁD!!! -, csak hozták fel a dobozokat, mint a gép, és ha a
kezükbe nyomott üveg vizeket úgy is nyelték el, mint a Szahara tette volna egy száraz nyáron, ettől nekem nem lett bűntudatom, sőt), és eljött az a pont is, amikor már azzal biztattak, hogy hamarosan a konyhai dobozok is itt lesznek. Ennek mindenki örült, mert azokból mindenki akart valamit. Én a szivacsokat, ők a kávéfőzőt kávéstul, az Elp meg... azt igazából nem tudom, hogy ő miért szerette volna annyira azokat a dobozokat, de láttam rajta, hogy ő is örült.Lassan felvándorolt minden doboz, következett a második napirendi pont: kicsomagolni, amit csak lehet (annál kevesebb kartondoboz közt kell élnünk, ill. annál kevesebb kartondoboztól kell később megszabadulnunk - azt már akkor is sejtettem, hogy itt a szemét kezelése nem pont ugyanúgy megy, mint amihez én szokva vagyok). Fogtam a fürdőszobai dobozokat és bezárkóztam a vonatkozó helyiségbe. Igen hamar felfedeztem, hogy ha ezek a gyerekek csomagolnak, különösen elszánt öngyilkos tojáskülönítménynek kell ahhoz lenni, hogy akár egyikük is megsérüljön - mindent papírba csomagoltak, és azt buborékos papírba. És persze mindent egyesével. Az első 40x40x70 centis dobozból épp annyi üvegcse, kence és fice került elő, ami a fürdőszobai szekrény egyik 25x25 centis polcát majdnem megtöltötte. Egyáltalán nem meglepő, hogy a cég garanciát vállal rá, hogy a költöztetés során semmi nem fog eltörni.
Már a nappaliban levő dobozokat csomagoltuk ki, mikor is a kezembe került az Elp egyik, általam különösen nemszeretett gyertyatartója. (Háttérinformáció: az Elp szereti
a gyertyákat, nekem a gyertya lakástüzet jelent. Gyakori jelenet mifelénk, hogy az Elp körbejár a lakásban, gyertyákat gyújtogatva, én meg szorosan a nyomában, és gondosan elfújom mindet. Ennek megfelelő a viszonyom a gyertyatartókkal is.) Fel is sóhajtottam, hogy a mindenit, ez igazán eltörhetett volna. A fő-költöztető srác pont ott volt (az Elp nem), és mondta is, hogy előbb kellett volna szólnom, megoldhatták volna. Ezen mosolyogtam egy jót, és a gyertyatartót továbbra is bombabiztosan becsomagolva visszacsúsztattam a dobozba. Másnap meg láttam, ahogy az Elp bánatosan felakasztja az erkélyen, hogy de kár, eltört valamikor...Disclaimer: NEM a költöztetősrác törte el, és nem is én. Az a nyomorult vacak teljesen ép volt, mikor visszatettem a dobozba, ami utána egyenesen felvándorolt az emeletre, az Elp óvó szárnyai alá.
Valamikor késő délután hivatalosan is befejeződött a költöztetés, azaz aláírtuk az összes papírt, tanúsítva, hogy mind a 124 dobozunkat épségben átvettük, aztán persze rakodtunk még egy kicsit önszorgalomból is (én főleg azért, mert az összes környékbeli wifihálózat minimum WPA-t használt. Hová lett a bizalom az emberekből?) Sötétedéskor kiosontunk táplálkozni, majd az egy szem lámpánk világánál megágyaztunk a kanapén és elszunnyadtunk, nem is sejtve, hogy ezzel véget is ért a költözés hőskorszaka, és innét jó ideig csak lefele vezet az út.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése